4 évvel ezelőtt ezen a napon Orbán Viktor Facebook-bejegyzésében  vallott lakásplolitikai nézeteiről. Természetesen az övé jól működött, az ellenzékéé meg nem. Persze nem csak a devizahitel vagy forinthitel témaköre volt aktuális téma 2011-ben, hanem a kilakoltatások megakadályozása is. Alant a bejegyzés lényege. (Kiemelések tőlem.)
OTTHONTEREMTÉS

Mindig is azt vallottam, hogy mindenkinek kell egy hely, ahol a maga ura lehet. Ez a saját otthon. Egy gyermek akkor válik igazán felnőtté, amikor átélheti a saját otthon megteremtésének és fönntartásának felelősségét. Ezért úgy gondolom, hogy az államnak támogatnia kell a családok otthonteremtését. Ennek szellemében működött 1998-2002 között sikeresen a polgári kormány otthonteremtési támogatási rendszere.

Nyolc év alatt azonban nem csak ezt a támogatási formát számolták föl a szocialista kormányok, nem csak a gazdaságot tették tönkre, és nem csak az államot adósították el iszonyatos mértékig, hanem azokat is, akik a nehézségek közepette is megpróbálkoztak saját otthont teremteni.

A 2002 előtti időszakban támogatott forinthitelek felszámolásával az embereket átterelték a rendkívül kockázatos devizahiteles megoldásokba. A devizahitelezés féktelen elszabadulása az egyik legnagyobb bűn, amelyet az elmúlt nyolc évben elkövettek az emberek ellen.

Mi ennek azonnal véget vetettünk: betiltottuk a devizahitelezést, hogy több ember már ne kerüljön bajba.

Most, mielőtt új otthonteremtési programot indíthat Magyarország, van egy sürgető feladatunk, ez pedig a meglévő otthonok megvédése.

Eddig a kilakoltatási moratóriummal védtük meg a bajba jutottakat attól, hogy utcára kerüljenek. Senki sem válhat hajléktalanná azért, mert a válság miatt nem tudja fizetni a törlesztőrészleteit.

A devizahiteleik miatt rossz helyzetbe kerülők megsegítésére föl fogjuk állítani a Nemzeti Eszközkezelőt. A terveket kidolgoztuk, folynak a tárgyalások arról, hogy a magyar költségvetés és a bankrendszer milyen arányban vállaljon felelősséget a kialakult helyzetért.

A magam részéről nem támogatok olyan javaslatot, amely a költségvetés kontójára fizeti a bankok által megkötött hitelek árát. Ez elfogadhatatlan lenne, hiszen akik erejüket megfeszítve fizették a hiteleiket, azok joggal éreznék igazságtalannak ezt a megoldást. Ezért a célunk az, hogy a magyar költségvetés, a bankrendszer, és az adósok arányosan osszák meg a devizaárfolyam elszabadulása miatt bedőlő lakáshitelek költségeit.

Nem lesz egyszerű megegyezésre jutni, de tető alá fogjuk hozni a megállapodást.

Amint elhárítottuk a veszélyt, amely jelenleg több százezernyi család feje fölött tornyosul, azt követően koncentrálhatunk majd ismét az otthonteremtés ügyére. Most, a veszélyhelyzet megoldásáig a meglévő otthonok megmentése az elsődleges célunk. 

4 évvel ezelőtt ezen a napon Orbán Viktor Facebook-bejegyzésben tért ki a munkahelyek, a munkanélküliség kérdésére. Egy egész bejegyzés-sorozatot szánt az ország legfontosabb kérdéseire, amiket nem tudott az évértékelő beszédben elég hosszan kifejteni. Alább a munkahelyekre vonatkozó rész. Érdekes, hogy a lenti szövegben már csak 300 000 új munkahelyről esett szó, az első verzió még 400 000 volt hónapokkal korábban. (Kiemelések tőlem.) MUNKAHELY ÉS MEGÉLHETÉS

A magyar gazdaság talpraállítása és a munkahelyteremtés, megélhetés problémája szorosan összefüggenek egymással. Erre ki is tértem az országértékelő beszédben is, hiszen ez a problémakör foglalkoztatja ma leginkább Magyarországot.

A magyarok elsöprő többsége – fiatalok és idősebbek egyaránt – becsületes munkából akar megélni. Ez bizonyosodott be az Önök üzeneteiből is.

Tudom ugyanakkor, hogy az ország bizonyos területein a helyzet katasztrofális, szinte egyáltalán nincs munkalehetőség.

Éppen ezért állítottuk Magyarország megújulásának középpontjába a munkahelyek teremtését és a munkakultúránk megújítását. Ez a legfőbb feladatunk Magyarország újjászervezése során.

A magyar gazdaság talpra állításának, az új munkahelyek teremtésének legfőbb akadálya ma az irtózatos államadósság, ami az előző korszak veszedelmes öröksége. Olyan, mintha egy legyengült, térdre roskadt embernek úgy kéne fölállni a földről, hogy egy félmázsás cementes zsákot is a vállára tesznek. Több mint kétezer milliárd forintot kell csak idén a hitelek törlesztésére költenünk, amiből egyébként új munkahelyeket hozhatnánk létre. Ezért Magyarország államadósságát már az idei évben minden eszközzel le kell csökkentenünk. Hadat üzenünk tehát az államadósságnak.

A munkanélküliség növekedése és a gazdaság zsugorodása egymást gerjesztő folyamatok, lefelé menő spirált alkotnak. Ez egyben azt is jelenti, hogyha sikerül a folyamat irányát megváltoztatni, akkor a spirál fölfelé is működik, tehát a több munkahely gazdasági növekedést eredményez, a növekedés még több munkahelyre ad lehetőséget – egészen addig, amíg mindenkinek lesz munkája, aki munkaképes.

Ezt csak évek alatt érhetjük el, de reális cél, amiről semmiképp nem mondhatunk le.

Nagyon sokan panaszkodnak arra, hogy különféle indokokkal szóba sem állnak velük a munkaadók, vagy már-már megalázó feltételekkel kaphatnak csak munkát. Erre is a munkahelyteremtés, gazdasági növekedés az igazi megoldás.

Amikor nő a munkanélküliség, nő a munkavállalók kiszolgáltatottsága is, romlanak a feltételek, megrekednek a bérek. Ahogyan azonban számottevően csökkenni kezd a munkanélküliség, ahogy közelítünk ahhoz, hogy több lesz a munkahely, mint a munkát keresők száma, úgy javulnak a munkavállalás feltételei is, hiszen aki munkát keres, egyre több lehetőség közül választhat majd.

A több munkahely és a gazdasági növekedés hozza el tehát a magasabb béreket és a jobb munkafeltételeket is. Új munkahelyeket elsősorban a hazai kis- és középvállalkozások tudnak teremteni, hiszen ma is ők adnak munkát a legtöbb embernek.

Ezért indítottuk el az Új Széchenyi Tervet, ami a hazai vállalkozásokat erősíti, és így a munkahelyteremtés motorja lesz. Ugyanezt a célt szolgálja az adócsökkentés, az alacsony társasági adó és jövedelemadó bevezetése, számos kisadó eltörlése, az adózás egészének egyszerűsítse.

Mindenkit vissza akarunk hozni a legális munka világába, aki munkaképes.

Az alacsonyabb képzettségűek vagy szakképzetlenek számára az új közmunka-programok jelentik majd a munkába állás lehetőségét. Továbbra is várjuk azokat a nagy világcégeket, akik a legfejlettebb technológiákat akarják Magyarországra hozni: hamarosan elindul a gyártás a kecskeméti Mercedes-gyárban és a győri Audi-gyár bővítése nyomán is több ezer új munkahely jön majd létre.

Az is célunk, hogy a Magyarországra települő nemzetközi nagyvállalatok magyar alvállalkozókkal, magyar beszállítókkal dolgozzanak.

A közmunkaprogramok, az Új Széchenyi Terv, a duális szakképzés bevezetésétől azt várjuk, hogy mozgásba hozzák a gazdaságot és így 2014-ig fokozatosan elérhetővé válik 300.000 új munkahely megteremtése.

 

Orbán Viktor már tradicionálisan tart évértékelő - országértékelő beszédeket. 2011-ben is így volt, viszont - mivel Mesterházy Attila, az MSZP elnöke nem élt a lehetőséggel -, Gyurcsány "ugrott be" ellen-évértékelni. 4 évvel ezelőtt pont ezen a napon történt, hogy Gyurcsány is évet értékelt. A helyszínért - a Corinthia Royal szálló díszterméért - kapott is rendesen már előre. Beszédében ostorozta az Orbán-kormány első évét (naná): az adópoltikát, az alkotmányozást, a nyugdíjpénztárak pénzének államosítását, a kormányzás módszerét. Védeni igyekezett saját kormányzását, miközben többször is elismerte: sokat hibázott. Olyan bonmot-k hangzottak el, mint hogy "Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk", "A miniszterelnök szerint velük nem mossák fel a padlót. Ha ez igaz, akkor már csak egy dolog lehetséges: őt mosták fel a padlóval.", "szó magyarok és tett magyarok", "2010 és 2011 Orbán rendszerdúlásaként fog bevonulni a magyar történelembe." Az alábbiakban a teljes beszéd olvasható. (Kiemelések tőlem.) Szép jó napot kívánok! Csak remélni merem, hogy hallanak, s megerősítem: én nem vagyok Philoktétész. Engem Gyurcsány Ferencnek hívnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Örülök, hogy eljöttek meghallgatni, hogy mit gondolok hazánkról, sorsunkról és tennivalóinkról. Köszönöm, hogy jelenlétükkel bátorítanak bennünket, és azt üzenik, ne adjuk fel álmainkat, ne adjuk fel terveinket, ne adjuk fel küzdelmünket. Most, itt, a legelején hadd biztosítsam Önöket: maradt erőnk, maradt elszántságunk, és maradt hitünk. Hiszünk Magyarországban, hiszünk a magyar polgárok erejében, hiszünk a tanulás képességében, a győzelem esélyében. Nem, most még nem a mi holnapi győzelmünkről beszélek, Magyarország győzelme érdekel, hogy átlépjen saját történelmi félelmeinek és sérelmeinek árnyain, hogy múltjából biztatást és ne sérelmet merítsen. És mi tagadás, szeretnék hinni önmagunkban is, hinni, hogy megértjük sikereink forrását, kudarcaink igazi okát, és hogy képesek leszünk felnőni a feladathoz, békét és gyarapodást hozni a hazának, valamennyi magyar családnak.

Kedves Barátaim!

Lassan tíz éve, hogy életemben másodszor újra a politika lett életem. Történhetett volna másként is. Hiszen azon kevesek közé tartoztam és tartozom, hogy legalábbis anyagi értelemben szabad választásom volt és szabad választásom van. Tudom, ez ritka kincs. Én némi hezitálás és húzódozás után mégis úgy döntöttem, hogy hátat fordítok a talán még a felsőközéposztálynál is jobb élet nyugalmas, biztonságos világának, és a köz ügyeivel kívánok foglalkozni. Ne is mondják, tudom, hogy vannak, talán nem is kevesen, akik most kapásból replikáznának, és azt mondják: bárcsak ne így döntöttem volna. Ők azok, akik hazájuk és személyes sorsuk gondjaira tömör magyarázatot adnak: Gyurcsány a hibás. Akár irigyelhetném is őket. Mert lelküket éppúgy nem terheli maró kétség, mint legkisebb fiamét, amikor pár éve megpróbáltam felelősségre vonni egy gyenge osztályzatért, s kérdeztem tőle, hogy ez hogy történhetett. Ő felnézett, hamiskás mosollyal a szemében azt válaszolta: Miért? Hát te nem tudod? Gyurcsány a hibás.

Azért lettem politikus, mert jobbá, igazságosabbá akartam tenni hazámat, Magyarországot, és hittem erőmben, és hittem igazamban. Azóta a sikerek mellett sok kudarc és vereség is ért. Van, amit ma másképp csinálnék. De a lényeg nem változott: hiszem, hogy dolgunk van, hiszem, hogy feladatunk van, és végtelen módon hiszek igazunkban. Hiszek a szabad polgárok szabad Magyarországában. Hiszem, hogy a szabadság teremt jólétet. Ugyanakkor tudom, hogy a szabadság, lehetőség nélkül, sokaknak mégis csak teher. Hiszem, hogy mindenkinek jár az esély az emberi élethez, hiszem, hogy szabadon kell, hogy dönthessünk politikai, kulturális, vallási meggyőződésünkről, szexuális identitásunkról. Hiszek a tudomány, a kultúra, a művészet autonómiájában, és megvetem a cenzorokat. Azokat is akiket a miniszterelnök nevez ki. Megértettem, hogy a szabadság önmagában nem teremt rendet, hogy jog és erkölcs nélkül a szabadság az erősek és az ügyeskedők országlását hozza, melyben a többség kiszolgáltatottan vergődik. Hiszem, hogy a nemzet nemcsak történelmi és kulturális közösség, hanem dolga a szociális felelősség megteremtése és fenntartása is.

Szociáldemokrata vagyok. De nem egy osztály, hanem hazám egészét kívánom szolgálni. Elsősorban azokat, akik tenni akarnak önmagukért, családjukért, hazájukért. Ezzel szemben ellenszenvvel figyelem az önzést, a kapzsiságot. Nem mutatok megértést a szociális érzéketlenséggel, a politikai, kulturális, etnikai kirekesztéssel szemben. Persze, akkor most, történelmi vereségünk után megkérdezhetnék: akkor valójában mi is van az én igazammal? Vagy talán kiderült volna, hogy mégsincsen, vagy mégsem volt igazam? Ne tekintsék szerénytelenségnek, a tanulásra való képtelenségnek, hogy mégis azt mondom Önöknek: azt hiszem, azt gondolom, hogy jó ügyet és tisztességes világot álmodtam és képviseltem. De belátom, nem elég jól. Mert nem voltam elég eltökélt, hogy ellenálljak rossz kompromisszumoknak, nem voltam elég erős, hogy megküzdjek saját gyarlóságaimmal, politikai, emberi hiányosságaimmal. Mert bíztam, akiben nem kellett volna, és volt, hogy bizalmamba fogadtam olyat is, aki nem szolgált rá. Mert a feladat, ez a nagyszerű kihívás, amire vállalkoztam, túlnőtt rajtam és rajtunk, rajtunk, akikkel dolgoztam, akiknek vezetésére vállalkoztam. De eszemben sincs feladni. Küzdeni fogok egy jobb Magyarországért, egy igazságos, demokratikus, szabad Magyarországért, egy élhető hazáért. Ezért vagyok itt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A következőkben Magyarországról, a kormányról, a kormány politikájáról, önmagunkról, a mi tennivalónkról, a demokratikus ellenzékről és benne az MSZP-ről fogok szólni. De hadd bocsássak valamit előre! Tudom, hogy amit mondani fogok, azok között lesz olyan, amivel sokan egyetértenek, de lesz olyan is, amiről azt gondolom, hogy ma még nem bírja a többség támogatását. Kérem, nézzék el nekem, hogy nem keresem a többség kegyét. Nem aszerint választom meg mondataimat, hogy azokkal hányan értenek egyet, mert csak egyetlenegy dolog vezérel: az, hogy megosszam Önökkel véleményemet, javaslataimat, terveimet. Érvelni fogok igazam mellett, de nem kívánom elcsábítani Önöket. Nem a többséget keresem mindenáron, hanem az általam helyesnek vélt utat, az általam helyesnek vélt igazságot. Higgyék el, ez sem kis feladat egy politikusnak.

Kedves Barátaim!

Az első és legfontosabb kérdés annak vizsgálata, hogy mi is zajlik ma Magyarországon. Igaz-e az az állítás, hogy semmi különös, vagy ahogyan fellengzősen mondani szokták, bár nem németül, hanem angolul, hogy business as usual. Hadd kezdjem kicsit messziről! Tudom, hogy a magyar emberek többsége rosszul érzi magát ebben a húszéves új világban. Nincs túl jó véleménnyel a rendszerváltozásról, ha kérdezik, akkor inkább nem szereti a piacgazdaság új rendjét, a demokráciát pedig legtöbbször tehetségtelen, korrupt politikusok veszekedésének látja. A politikailag aktívak nagy része a múltba vágyik. Egyesek a Trianon előtti Magyarországra, mások úgymond kevesebbel is beérnék: csak Kádárig mennének vissza. Nem elítélőleg mondom, de látom, hogy sokak számára a jövő a múltban van – Nagy-Magyarország gazdagságában, Erdéllyel és Felvidékkel, vagy éppen Kádár szociális biztonságával. Érteni vélem a történelmi nosztalgia okát. Az új rend, a demokrácia, a szociális piacgazdaság a többség számára kevés érzékelhető jót hozott. Kevesebb lett a munkahely, alig növekedtek a jövedelmek, ráadásul minden bizonytalan, mindenért küzdeni kell, állandó versenyhelyzet van, az új elig meg mintha érzéketlen lenne a többség gondjai iránt. És miután nincs senki, akinek lenne könnyű programja a holnapra, ezért hát jönnek azok, akik a múltat adják el a jövő programjaként. Hiszen olyan jó hinni a történelmi nagyságban, a biztonságos, bár szerény gyarapodás ígéretében. Muszáj kiábrándítani honfitársaimat: nem fog visszajönni Tisza István, és nem fog visszajönni Kádár János országlása sem. A múltat le kell zárni. Tanulni kell belőle, nem pedig megpróbálni megváltoztatni vagy visszahozni. Ez lehetetlen.

Ne vegyék zokon, de azt kell mondjam, azok a nemzetek élnek múltjukban, melyeknek nincsen elég önbizalmuk szembenézni a mával. Ha a múltban keressük az igazságunkat, akkor veszíteni fogunk. Álljon előttünk Németország példája. Nincs még egy olyan ország Európában, amely döntően saját történelmi félelmeitől vezetve, annyi kárt okozott volna önmagának a XX. században, mint ők. De miután elbuktak, volt erejük és bátorságuk, volt tehetségük tanulni. Így lettek mára Európa vezető országa. De mondom újra, ennek volt egy feltétele: szembenéztek önmagukkal, tanultak a múltból, és évtizedek óta előre tekintenek. Csak ezt tudom tanácsolni magunknak is. Mi, magyarok, a „legvidámabb barakk” lakói jobban éltünk, mint a Varsói Szerződés többi országának lakói pár évtizeddel ezelőtt. Többet fogyasztottunk és többet utaztunk. De kétlelkűek voltunk. Lesütöttük a szemünket, ha Nyugatról jött vendéggel találkoztunk, de büszkén kihúztuk magunkat Románia vagy Csehszlovákia polgáraival szemben. Valljuk be: nem volt rossz magyarnak lenni a hetvenes-nyolcvanas évek Közép-Kelet-Európájában! Ott és akkor. És mi tagadás, talán éppen ezért mi elsősorban nem is a nagyobb szabadságot, hanem a még nagyobb jólétet kerestük a rendszerváltozásban. De hoppon maradtunk. Hoppon maradtunk, mert a szabadság nem egyenlő a jóléttel. Csak a feltétele – mondom én. De polgártársaim jelentős része ezt éppen ellenkezőnek látja: szerintük ez a fene nagy szabadság a jólét ellenfele. Ezek után, persze, gyorsan kész a recept: kevesebb szabadság, és majd eljön a jólét.

Persze, akik így gondolkodnak, azok soha nem a saját szabadságuk korlátozására gondolnak. A saját szabadságuk, na, az rendben van! A többiek szabadsága, az zavaró. Ha ők nem lennének másmilyenek, ha beállnának a sorba, ha nem feleselnének, ha osztoznának a nemzeti együttműködés új rendet hozó, magasztos eszményében, akkor lehetne nemzeti egység, és persze – mondják ők – ebből az egységből, az így megcsinált egységből fakadhatna a jólét. Mi tagadás, én sokáig nem ismertem, később pedig nem nagyon értettem ezt a fajta gondolkodást. Némi elismeréssel jegyzem meg, hogy ez ügyben Orbán jobb tanuló volt nálam: előbb megértette, hogy a választók jelentős része nem tartja sokra a szabadságot, majd programot adott a szabadság feláldozására, a szabadsággal szembeni indulatok felkorbácsolására. Így lett az egykori liberálisból az önkény miniszterelnöke. Ma azt mondja: a szabadságért, a szabadságotokért cserébe jólétet adok. Ennyi a programja.

Én nem hiszek neki. Nem hiszek neki, és azok szövetségét keresem, akik hozzám hasonlóan azt mondják: a szabadságunkat a haza szabadságát nem adjuk. De mielőtt nagyon lelkesednénk és meghatódnánk önmagunk szabadságszeretetétől, hadd idézzem Márait. Éppen hatvan éve írta: „az emberek nem szabadságot akarnak hanem kenyeret”. A feladat az lenne: találni egy rendszert, amelyen belül szabadon szerzik meg a kenyeret. 1951-ben Márai ezt lehetetlen vállalkozásnak látta. Én mégsem adnám fel. Arra szeretném rávenni Önöket, azért szeretnék érvelni, hogy Önök se adják fel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Na már most, ami a jelent illeti, a miniszterelnök és pártjának ajánlata tehát világos: adj nekem hatalmat, hogy elvehessem a szabadságot, engedd, hogy szabaddá tegyem a feletted uralkodó államot, és kenyeret adok érte cserébe. És azt látom, hogy a rendszerváltozásból, a szabadság rendjéből kiábrándult sokaság vagy nem érti Orbán ajánlatának valóságos mibenlétét és következményeit, vagy ami még ennél is rosszabb, lelkesen támogatja azt. Nézzék el nekem a választók, nem őket kívánom bántani, de mégis azt kell mondjam, úgy tűnik, hogy többségük így, vagy úgy tudomásul veszi, elfogadja, vagy egyenesen támogatja Orbán „szabadságért kenyeret” programját. Most szólok: nem is olyan sokára azt fogják látni, hogy se kenyér, se szabadság. Ez lesz az orbánizmus vége.

A miniszterelnök 1998-ban azt mondta: többet, mint kormányváltást, na jó, legfeljebb valamivel kevesebbet, mint rendszerváltást. Ma már nem elégszik meg ennyivel. A mai jelszó: a kormányváltás nem elég, egyenesen forradalom kell. A forradalom, persze, hazugság. Semmilyen forradalom nem volt, és nem is lesz. De az igaz, hogy a miniszterelnök az elmúlt húsz évvel szemben új rendszert akar. A munka első felén már túl van, a rendszerdúlás már megtörtént. A harmadik köztársaság alkotmányos rendje a porban hever. A miniszterelnök egyeduralmat akar. Önkényuralmat. Nem hiszik? Akkor kérem, olvassák el az Egyesült Államok nagykövetének nem is olyan régen nyilvánosságra hozott egyik táviratát. E szerint a Fidesz elnöke 2010 januárjában azt mondta a nagykövet asszonynak: „igen, eltiporjuk őket”. Majd hozzátette: „a szocialisták megsemmisülése az ország érdekeit szolgálná”. Ugye, értik? Nem legyőzni akar bennünket, hanem eltiporni, megsemmisíteni. Kimondom tehát: Orbán Viktor nem demokratikus politikai versenyt, hanem ellenfelét megsemmisítő, totális politikai háborút akar. Nem fogadja el, hogy vele szemben szervezett választói akarat álljon, nem hisz a politikai váltógazdálkodásban, a parlamenti demokráciában. Orbán kizárólag önmaga hatalmának korlátlanságában hisz. Az önkényben. A kormány első kilenc hónapja alátámasztja érvelésemet. A miniszterelnök megpróbál kiiktatni minden alkotmányos ellensúlyt. Nem tűr ellentmondást, korlátlan hatalomra tör. Orbán Viktor az önkény rendszerét építi. Az önkénynek esett áldozatul az Alkotmánybíróság, a Költségvetési Tanács, az önkény szándéka diktálta a botrányos és elfogadhatatlan médiatörvényt. Az önkény akarata szülte, hogy indoklás nélkül ki lehet rúgni közszolgát, hogy el lehetett venni a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat. Az önkény kiépítése vezérelte, amikor nyakunkra ültettek a Fideszhez és nem a nemzethez lojális köztársasági elnököt, amikor kinevezték a közmédia Fideszhez lojális vezetőit, a legfőbb ügyészt, az Állami Számvevőszék elnökét.

Igen, Hölgyeim és Uraim! Vége a Harmadik Magyar Köztársaságnak. Orbán lerombolta, és most valami mást épít: az önkény rendszerét. Orbán rendszerének van történelmi eszmei előzménye Magyarországon. Van honnan meríteni. A miniszterelnök politikája Tisza István osztályönzéséből, Gömbös Gyula nemzeti egység- és vezérkultuszából, Mindszenty keresztény fundamentalizmusából táplálkozik. De ez nem a mi világunk. Ez a múlt. Mi le akarjuk zárni ezt a múltat, és birtokba kívánjuk venni a jövőt. Ennek ma Orbán és rendszere a legnagyobb akadálya. Ezt a rendszert kell leváltani. Ez a mi dolgunk. Ez minden demokrata dolga. Ami pedig ebből ránk hárul: mi mostantól kezdve nem a kormány ellenzéke vagyunk. Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk. Demokraták – legyenek konzervatívok, liberálisok vagy szociáldemokraták – nem tehetnek mást, mint hogy szembeforduljanak az önkénnyel, Orbán rendszerével. Nincs ok megegyezni az önkénnyel, nincs ok részt venni az Orbán-rendszert legitimáló alkotmányozásban. Mert a most készülő alkotmány nem a nemzet alkotmánya, hanem a Fidesz alkotmánya lesz. A mi dolgunk pedig ezek után az, hogy újraépítsük a köztársaságot. Hogy Orbán után új köztársaságot teremtsünk. Az Új Köztársaság alkotmányos alapja a ’89-ben megalkotott alkotmányos rendszer lesz. Igen, mi ’89-esek, igen, mi, demokraták, ’89-esek vagyunk, és azok is maradunk. Bár tudjuk, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, de eszünkben sincs új alkotmányos medret építeni. Nem állítjuk, hogy nem lehet csiszolni a ’89-es alkotmány szövegén, de kitartunk korábbi álláspontunk mellett: nem kell átírni a 2010. előtt hatályban volt alkotmány alaprendszerét és szellemiségét. Az Új Köztársaság majd visszaveszi a Fidesz által elrabolt Harmadik Köztársaság alkotmányos világát, és visszaépíti a Fidesz által lerombolt ’89-es jogállamiságot. Ezt fogjuk tenni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 1956-ot követő megtorlások évei óta Magyarországnak nem volt nemzetközileg annyira elszigetelt kormánya és olyan rossz nemzetközi híre, mint Orbán Viktor kormányának. Kádár, dacára annak, hogy rendszere a Nyugat ellenfeleként határozta meg önmagát, a hetvenes évekre tiszteletet és megbecsülést váltott ki magának Bonnban, Párizsban vagy Londonban. Elismerték, hogy a szűkre szabott korlátok között az egykori pártvezető élhető világot, nyugalmat, stabilitást teremtett, tágította Magyarország mozgásterét. Orbán ezzel szemben hazáját az Európai Unió szélére, önmagát az európai demokratikus közösség körén kívülre helyezte. A miniszterelnök nem tud elintézni semmit Moszkvában, nem fogadják Washingtonban, megalázzák Brüsszelben, nem lelt barátokra sem Berlinben, sem Párizsban. A magyar miniszterelnök, miközben betölti az EU soros elnöki tisztjét, jelentéktelen mellékszereplője lett az unió új gazdasági rendjét kidolgozó munkának. A lengyeleket hívják, minket inkább távol tartanak. Magyarország miniszterelnökének nem osztanak lapot az Európai Unió jövőjéről szóló legfontosabb tárgyalásokon. A tegnapi hír, hogy az Európai Unió vezetői, a Keleti Partnerség tagállamának, tagállamainak elnökei, az Egyesült Államok külügyminisztere nem kíván Magyarországon csúcstalálkozót tartani. Fontosabb dolguk akadt. A kormánynak igaza van: ez nem presztízskérdés. Ez sokkal súlyosabb annál, ez brutális politikai vereség. A miniszterelnök szerint velük nem mossák fel a padlót. Ha ez igaz, akkor már csak egy dolog lehetséges: őt mosták fel a padlóval. Az itthon dölyfös, fenyegetően nagyhangú miniszterelnök kínos, mi több, megalázó küzdelmei után hazája védfedezéke mögé kíván bújni, és azt harsogja: bántják a magyart! Akkor most innen üzenjük neki: minket nem bántottak, Magyarországot, a magyar embereket nem bántották meg. Őt viszont igen. Nem kicsit, nagyon. De ha már házhoz ment a pofonért, akkor most tűrje férfiasan, és ne takarózzon velünk. Ez olyan férfiatlan. És nézze el nekünk, hogy mi mi nem simogathatjuk pofontól pirosló arcocskáját, miként azt a játszótéren a nagyobb fiúk által megvert és ezért hüppögő kisfiú édesanyja tenné. Mi nem pesztrálhatjuk őt, ő a miniszterelnök. Akkor viselkedjen úgy, ahogy egy miniszterelnöknek kell.

Kedves Barátaim!

1989-ben az a vágy hajtott minket, hogy lezárva sok évszázad küzdelmeit, hazánk a világ és Európa nyugati felén horgonyozzon le. 2004-ben az Európai Unió tagjai lettünk. Én ezt a rendszerváltozással és a NATO-csatlakozással együtt hazánk legnagyszerűbb történelmi sikerei között tartom számon. Tudom, hogy a korábbi eufória elmúlt. Látom, hogy sokan gyanakodva, sőt, egyenesen ellenségesen figyelik az egyre mélyülő európai együttműködést. Én nem változtattam meg a véleményemet. Szilárdan hiszem, hogy hazánk érdeke, hogy minél szorosabban együttműködjünk az unió tagországaival. Az utóbbi hetek azonban arra figyelmeztetnek, hogy ha nem vigyázunk, akkor gyorsan a taccsvonalon kívül találhatjuk magunkat. A globális pénzügyi-gazdasági válságra adott válaszként Berlin és Párizs a korábbinál sokkal szorosabb gazdasági, szociális együttműködésért tör lándzsát. Szerintem igazuk van. Új európai klub alakul, egy belső kör, itt állunk a kétsebességes Európai Unió küszöbén. Az elöl haladók klubjának tagsági feltétele a közös gazdasági és pénzpolitika, az euró bevezetése. Válaszúton állunk. Hosszú évek girbe-gurba gazdasági útjai után erőt kell venni magunkon, és legyőzve a fiskális alkoholizmus rövid távú mámorát, a szörnyű másnaposság után észhez térve, a fiskális józanság útját kellene választani. Nem az Európai Unió miatt, hanem magunk miatt, a jövőnk miatt, mert azok közé akarunk tartozni, akik nem felélik, hanem építik a jövőt. A miniszterelnök most mégis azt mondja, hogy legalább még egy évtizedig kívül kíván maradni az euró övezetén. Miért teszi? Azért, mert nem akar felelősen gazdálkodni? Vagy azért, mert így vagy úgy ő akarja diktálni a monetáris politikát? Rá akar ülni a jegybankra? Nem tudom. De azt tudom, hogy amit tenni akar, az szemben áll a magyar nemzeti érdekkel. Mi ezzel szemben azt akarjuk, hogy – saját korábbi gazdaságpolitikai hibáinkkal is leszámolva – mielőbb teremtsük meg az euró bevezetésének feltételeit, és a belátható jövőben lépjünk be az euróövezetbe. Tudom, hogy ez nem könnyű. Volt miniszterelnökként van arról tapasztalatom, hogy ez szigorú, időnként kényelmetlen döntéseket is igényel. De azt tudom neki ígérni, hogy miközben egy sor ügyben kérlelhetetlen ellenfelei leszünk, nem szítunk szociális elégedetlenséget csak azért, mert és amennyiben a kormány fegyelmezetten fog gazdálkodni. Ebben az ügyben - ismétlem: csak ebben az ügyben - támogatni fogjuk őt.

Egyelőre viszont az a helyzet, hogy a kormány zsákutcába viszi az országot. Miközben a miniszterelnök - részben jogosan - a megugró államadósságért osztorozza az elmúlt nyolc évet, ha úgy tetszik, bennünket, ő maga mégis olyan gazdaságpolitikát folytat, amelyben folytatódik az adósság növekedése, és 2013-ra újra elképesztő nagyságú hiány fenyeget bennünket. Az odáig terjedő két évben is csak fenntarthatatlan, egyedi intézkedésekkel tudja leplezni a bajt. Nem a válság, hanem a kormány felelőtlen adópolitikája és a szerkezeti átalakításoktól való ódzkodása az oka annak, hogy legalább 700 milliárd forint kiigazításra van szükség. Higgyék el, ez nagyon sok pénz! Több mint kéthavi nyugdíj, a felsőoktatás mintegy hároméves támogatása, ennyi évből gazdálkodik egy nagyobb város húsz éven keresztül. Tudom, hogy nincs könnyű helyzetben a kormány. Be kell valljam: nem is irigylem, de még sincsen bennem sok együttérzés. Azért nem, mert a baj, az nem a válság által okozott. Azért nem, mert az adó- és más intézkedésekkel éppen ő ütött lyukat a költségvetésen. Előbb kitöltötte magának, most meg nekünk kínálja a kiigazítás keserű poharát. Azt is tudom, hogy négy év, általunk végrehajtott szigorú költségvetési poltikája után már nincsenek könnyen elérhető tartalékok a költségvetésben. És azzal sem vagyunk előrébb, ha arra emlékeztetjük a kormányfőt, amit nem is olyan régen még ő mondott nekünk. Hogy is mondta? Van itt pénz, csak a szocik kitalicskázzák a minisztériumokból. Most, persze könnyen válaszolhatnánk mi is azt, hogy nem kell kiigazítás, hiszen van itt pénz, csak nem kéne a mostani fideszes uraknak kitalicskázni a minisztériumokból. Ez bonmot-nak lehet, hogy jó lenne, őszintén szólva magam sem hiszem, hogy ez a baj. Nem is ez volt a baj, és most sem ez okozza a problémát.

Ez akkor is igaz, ha - mint olvasom - soha korábban nem látott összegű, 2 milliárd forintos tanácsadói szerződéseket kötnek, s találnak új utat közforrásainknak. Csak kérdezem: nem kellene szólni az elszámoltatással megbízott politikai inkvizítornak, hogy kormánya körül bűzlik valami? Vagy szerinte ez így rendben van? Na, de térjünk vissza a lényegre! Azt várjuk a miniszterelnöktől - és nem gazdasági miniszterétől -, hogy tegye világossá középtávú gazdasági programját. A legegyszerűbb, persze, az lenne, ha visszavonná felettébb káros adóprogramját. Mert nem ér meg sok száz milliárd forintot, hogy a legmagasabb jövedelműeknek sokszor tíz- vagy százezer forinttal több maradjon a zsebében, főleg akkor nem, amikor ezzel párhuzamosan az átlagos keresetűeknek kevesebb jut. Ez tudniillik nemcsak költségvetési felelőtlenség, ez szociális perverzió.

És itt álljunk meg egy pillanatra! A miniszterelnök úgy tesz, mintha csak most vette volna észre, hogy az általa javasolt és elfogadtatott adótörvény a dolgozók felétől több ezer forintot vesz el havonta. Ugye, emlékszünk? Ősszel még azt ígérte, hogy mindenki jól fog járni. Most pedig, amikor lelepleződött nyilvánvaló tévedése - esetleg hazugsága -, most fenyegetőzik. Azt mondja, hogy mindenkinek kötelessége legalább annyi bért emelni, amennyi kompenzálja az általa megemelt adóterhek miatti veszteséget. Nem tudom, érti-e egyáltalán a miniszterelnök, hogy amit mond, az egy újabb extraadó. Egy jogon kívüli eszközökkel kikényszeríteni kívánt extra béradó. Ha a vállalatok behódolnak a miniszterelnök szándékának, a politikai nyomásnak, és ők kívánják megfizetni a dolgozók rossz adótörvény miatti veszteségeit, akkor ez 450 milliárd forintjukba fog kerülni. Ez abszurd. Különösen annak fényében az, ha ezt az összeget összevetjük az ugyancsak most bevezetett társasági adócsökkentés hatásával. Ez utóbbival mintegy 240 milliárd forintot nyertek ugyan a cégek, de miként látjuk, most ennél lényegesen többet, 450 milliárdot akar rájuk terhelni. Kérdezem én: hogyan lesz ebből javuló versenyképesség? Hogyan lesz ebből több munkahely? A válasz egyszerű: sehogy. A miniszterelnök nem érti, hogy mit csinál. Ha meg érti, és mégis ezt teszi, na, akkor az még nagyobb baj.

A kormány adópolitikája tehát gazdagpárti és szegényellenes, és többletterhet tesz a vállalatokra is. De ezt a kormányt nézve úgy tűnik, helytálló a régi igazság: a szegény embert az ág is húzza. Az idei költségvetés ugyanis jelentősen csökkenti a szociális ellátásra és a közmunkára fordítható pénzeket. Hadd mondjak egy egyszerű példát a várható következményekről. A napokban hosszasan beszélgettem Szeged sikeres polgármesterével, Botka Lászlóval. Ebből az derült ki, hogy drámai következményei lehetnek a kormány szociális megszorításának. Szegeden tavaly 12 ezren kaptak valamilyen pénzbeli szociális ellátást, támogatást. A parlamenti többség által alkotott új szabályok következtében idén ebből a 12 ezer főből 4 ezer semmilyen támogatást nem fog kapni, további 4 ezer pedig kevesebbet, mint tavaly. Ami a közmunkát illeti: tavaly mintegy ezren dolgoztak és éltek közmunkából. Idén, a jelentősen megkurtított források miatt jó, ha a tavalyi felének munkát és fizetséget tudnak adni. Ezek az emberek szeretnének dolgozni, de nem fognak tudni, mert a pénzt, ami ehhez kellett volna, Orbán adócsökkentés formájában a tehetőseknek adta. Azért ez gyalázatos! Mondom újra: ez szociális perverzió. Ez szociális érzéketlenség. Ez bűn. Ez Orbán bűne. És bizonyára hallott arról is a miniszterelnök, hogy Észak-Magyarországon hosszú évek óta példa nélkül álló módon, fényes nappal élelmiszerboltot fosztottak ki, mert már nem volt mit enni a családnak. Figyelmeztessük a miniszterelnököt: nem az a családbarát politika, ha a kormány tagjai, a miniszterek, az államtitkárok és a kormánytöbbség parlamenti képviselői saját családtagjaiknak adnak munkát az államigazgatásban. Ez nem az. Vagy, ha ő ezt érti családbarát politika alatt, akkor most szólok: minket súlyosan félrevezettek. És mondja, mi lesz a válasz az éhséglázadásra? Jön a belügyminiszter, és rendet tesz? Ha jól értem, ez lenne a nemzeti együttműködés gumibottal fűszerezett változata. Na, ebből mi nem kérünk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Korábban arról beszéltem, hogy ha továbbra sem tudunk kitörni a történelmi sérelmi politizálásból, ha nem tudjuk birtokba venni a demokrácia és a szociális piacgazdaság országát, akkor újabb és újabb rendszerváltozások hagymázas őrületébe fogjuk hajszolni magunkat, és hol ezt, hol azt a felét az országnak fogjuk kiebrudalmi a politikai közösségből. Ideje lenne számot vetni helyzetünkkel, és tisztességesen nekiállni dolgozni.

A Földön sincs annyi pénz, mint amennyi elég lenne a sok – egyébként jogosnak tűnő – igény kielégítésére. Pénzre vár az egészségügy, az oktatás, a tudományos kutatás, a kultúra, a szociális ellátás. Több pénz kellene az önkormányzatoknak, a rendőrségnek, az igazságszolgáltatásnak. Nagyobb támogatást igényelnek a vállalkozások. Soroljam még? Ezzel nem megyünk sokra. Ellenzékben, persze, megtehetnénk, hogy nem foglalkozunk a realitásokkal, és csak verjük az asztalt még több pénzért, és ha a kormány nem tudja az igényeket kielégíteni – persze, hogyan is tudná? –, akkor azonnal nemzethalált kiáltunk, és a kormány fejét követeljük. Bizony, így mentek nálunk ezek a dolgok az elmúlt húsz évben, igen, ezt tette velünk is a mai kormánypárt a megelőző nyolc évben. Én viszont nem szeretném ezt folytatni. Nem, mert megtanultam, hogy felelőtlen ellenzékből felelőtlen kormány lesz. Arról kívánok a következőkben beszélni, hogy mit kellene szerintem tenni pár fontos területen. De egy megjegyzés előre kívánkozik: nincs receptem csodára. Nem hiszek helyzetünk azonnali és radikális javulásában. Legalább öt-tíz évig kellene ugyanabba az irányba menni, hogy a végén Magyarország a többség számára érzékelhetően jobban élhető hely legyen. Azzal szeretném kezdeni, hogy mire adnék több pénzt. Csak három területre: közfoglalkoztatásra, oktatásra, a tudomány és a kultúra világára. Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy az egyik legsúlyosabb gondunk a rendkívül alacsony foglalkoztatottság. Sokan nem tudnak, persze, tudom én, vannak, akik nem szeretnének dolgozni. E baj megnevezésében és súlyosságának megítélésében egyetértek a kormánnyal. Az általa javasolt terápiával viszont egyáltalán nem. A foglalkoztatás bővítésének legfőbb akadálya ugyanis nem a magas közteher. A nem dolgozók többsége pedig nem azért nem dolgozik, mert nem akar, hanem, mert az istennek sem talál állást. A bajok igazi forrása az, hogy nem arra a tudásra, tapasztalatra van szükség a gazdaságban, amivel a munkát keresők többsége rendelkezik. Ez a gond. A kormány által kilátásba helyezett fenyegetőzéssel, büntetéssel, a szociális források csökkentésével ez a gond nem oldható meg. Legrövidebb távon csak a korábbinál is nagyobb, átfogó közmunkaprogram, hosszabb távon pedig az oktatás, képzés átalakítása javíthat a helyzeten.

Tudjuk, hogy százezrek vannak, akik már olyan mélybe zuhantak a munka világából, hogy a versenyszférába egyhamar már esélyük sincs visszakapaszkodni. Nincsenek és nem lesznek olyan vállalkozások, amelyek munkát adhatnának például a munkanélküliek azon felének, annak a 240 ezer embernek, akiknek legfeljebb nyolc általános iskolai végzettsége van. Nem lehet munkapad mellé állítani egycsapásra azokat, akiknek hosszú évek óta nem volt mindennapi munkájuk, és már rég elszoktak attól, hogy mindennap korán kell kelni, és szabályozottan, fegyelmezetten munkát kell végezni. Nekik, a legelesettebb százezreknek csak mi, a közösség teremthetünk munkát, ha meg mi nem tesszük, akkor továbbra is munka nélkül fognak maradni. Nincs más lehetőségünk, mint megszervezni az ország történelmének legnagyobb közmunkaprogramját, növelni a közfoglalkoztatást. Legalább két-háromszázezer embernek kell munkát adni a gyermekvédelemben, a szociális gondozásban, az idősellátásban, a mentális és egészségügyi rehabilitációban, az iskolai és iskolán kívüli oktatásban, a közművelődésben, az erdőgazdálkodásban, a településgondnokságban – és folytathatnám. Kiábrándulva, esetenként felháborodva látom, hogy a mai kormány ennek épp az ellenkezőjét teszi: remény helyett a reménytelenséget növeli. A foglalkoztatásnövelésnek hosszabb távon a jobb oktatás, a jobb képzés lehet a feltétele. De mondjuk el a kománynak, hogy attól nem lesz jobb az oktatás, ha az oktatási államtitkár fundamentalista konzervatív meggyőződésből kaszárnyát csinál az iskolából, katonát a tanulóból, ideológiai nevelőtanárt a pedagógusból.

Ehelyett a gyereknek több bátorítás és segítség, a pedagógusoknak több szakmai támogatás és elismerés, az iskolának stabil környezet, nyugalom és szabadság kell. Az ideológiai nyomulást feladva, vissza kell térni a tudományra épülő pedagógiai programokhoz, eljárásokhoz és módszerekhez. Az oktatás, a képzés kulcsa a tanár és a pedagógiai módszer. A következő években újra kellene szervezni, és meg kellene erősíteni a pedagógiai módszertani központokat, általánossá kellene tenni a teljesítménymérés és értékelés rendszerét, szükség lenne a pedagógusok munkáját segítő iskolai oktatási-nevelési asszisztenciára, és költségvetési forrásokból az évtized végéig fokozatosan és folyamatosan, minden évben az inflációt pár százalékponttal meghaladóan növelni kellene a pedagógusok bérét.

Arra törekedjünk, hogy a legjobb képességű gimnazisták válasszák a pedagógus pályát, a pályán levők pedig mindenben érezzék: az ország sokra tartja és megbecsüli a munkájukat. Ezen a ponton, persze, Önöknek fel kellene tenni nekem egy kérdést. Azt a kérdést, hogy honnan lesz több pénz közfoglalkozatásra, oktatásra vagy éppen kultúrára. Hiszen, ha tisztességesek vagyunk, akkor erre a kérdésre is válaszolni kell. Mondhatnám, persze, hogy a kívánatosnak tartott szerkezeti reformok majd elegendő pénzt hoznak, de tudom én jól: ez csak a világos és egyértelmű válasz megkerülése lenne. Én azt gondolom, hogy a legszegényebbek szociális biztonságának megteremtéséért, az oktatás felemeléséért azoknak kell áldozniuk, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, és akiknek most ez a kormány, Orbán kormánya még többet adott. Soha nem értettem egyet az egykulcsos adórendszerrel. Mert, persze, matematikailag igaz, hogy a 16 ezer forint éppúgy viszonyul a 100 ezerhez, mint a 160 ezer az 1 millióhoz, de ez társadalmi értelemben, szociális értelemben hamis állítás. Tudniillik az egykulcsos adó nem arányos, hanem éppen ellenkezőleg, aránytalan rendszer, hiszen jobban fáj a 100 ezer forintot keresőnek a 16 ezer forint adó, mint az 1 millió forintot keresőnek a 160 ezer forintos adó. Éppen ezért hazug ennek a kormánynak az érvelése. Annak érdekében, hogy a korábban meghatározott három területre több pénzünk legyen, én fokozatosan megemelném a havi 4–500 ezer forintnál többet keresők személyi jövedelemadóját, és bevezetném a vagyonadót a 100 millió forintnál magasabb személyes vagyonra. És bevezetném az örökösödési adót a 100 millió forintnál magasabb hagyatékra. Mert a gazdagság kötelez, és továbbra is hiszek kormányom sokszor hangoztatott igazságában, miszerint „több felelősség felelősség fent és több lehetőség lent”. Ez adja a piacgazdaság szociális karakterét, ez teremt szociális Magyarországot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kormány kulturkampfot folytat. Miként a politikában csak önmagát szeretné látni, a kultúra, a művészet világában is csak önmaga ízlés- és értékvilágának kíván helytadni. Nem érti, hogy a kultúra és a művészet éltető forrása a szabadság, a szabad művészeti önkifejezés. A politikus dolga nem a követendő művészeti ízlés meghatározása, hanem az alkotó szabadság garantálása, a kulturális és művészeti intézményrendszer támogatása, szakmai függetlenségük védelmének garantálása. A jobboldal fundamentalista konzervatív kormánya ebből, amit mondtam, egy árva betűt nem ért. Megveti és korlátozza a művészeti-kulturális autonómiát, a művészetben nem a szabad embert becsüli, hanem politikájának támogatóját keresi, akit, ha lehet, politikai nagygyűlések színpadainak, a szónokló vezér díszletének használnák. A strázsaművészek – így hívom Orbán nagygyűlésének díszleteit – ugyanakkor számíthatnak arra, hogy az új rezsim kifizeti őket. Mostanra nem maradt egyetlen olyan strázsaművész sem, akinek ne jutott volna legalább egy vidéki színház igazgatósága. Az meg úgy tűnik, a kutyát sem érdekli, hogy a vezérhez való feltétlen hűségük miatt a kinevezett színházigazgatók színházaiba kevesebben váltanak jegyet ma, mint a korábbi években. A néző ugyanis szórakozni, gondolkodni, sírni, nevetni akar, nem pedig a jobboldali kulturkampf elszenvedője kíván lenni. Kerestem a legjobb kifejezést, de nem találtam mást, minthogy azt tudom Önöknek mondani: gyomorforgató, amiként a jobboldal radikálisai, a kormánypárt politikusai kívánják szerkeszteni a Nemzeti Színház programját, és vérlázító, amikor európai kulturpolitika képviselete helyett a színház igazgatója ellen megtorló jellegű, személyeskedő, politikai bosszúhadjáratot folytatnak. Az meg egyenesen gyalázatos, amikor a miniszterelnök fogdmeg emberei kompetensnek nyilvánítják magukat tudományos kérdésekben, és beképzelt módon arról értekeznek, hogy mi a filozófia kutatásának elfogadható iránya és tartalma. És nemcsak a lóláb, hanem az egész ló a maga valójában kilóg, amikor vágyaik legmarkánsabb elemeként azt vetik a filozófusok szemére, hogy liberális gondolkodók. Mi közük van hozzá? Vegyék le a piszkos kezüket Heller Ágnesről, Vajda Mihályról, Radnóti Sándorról és a többiekről! Minket nem zavar, ha ők Wass Albertet olvassák. De talán illene időnként belelapozni egy József Attila-kötetbe is. Levegőt! Levegőt! – írja József Attila is. Igen, a szabadság levegőjére van szükség a magyar kultúrában és a művészetben.

Kedves Barátaim!

A magyar egészségügy áldatlan állapotban van. Dacára az elmúlt évek kórházépítéseinek, a mentőszolgálat fejlesztésének, ami az épületeken vagy az autókon belül történik és ami talán a legfontosabb, az egy jottányit sem változott. Az orvosok és a nővérek frusztráltak, rosszul keresnek, közülük jó páran külföldre készülnek. A betegek kiszolgáltatottak, ellátásuk színvonala sokszor leginkább még ma is attól függ, hogy vannak-e jó kapcsolataik. Igen, tudom, hogy 2010-es bukásunk egyik meghatározó oka az volt, hogy a választók és a szakma nagyobbik része elutasította az egészségügyi reformprogramunkat. Nincs szándékom utólagos harcba bocsátkozni itt, de muszáj tennem pár megjegyzést.

Nem kétséges, hogy orvosaink, nővéreink nagy része tudásához, felelősségéhez, terheléséhez képest méltatlanul keveset keres. A helyzet mára tarthatatlanná vált. De most nem a kormányt szeretném kritizálni, hiszen tudom, hogy rendkívül szűk a kormány költségvetési mozgástere. Ezzel szemben viszont kritizálom a korábbi ellenzéket, bár tudom, hogy a mai kormány és a tavalyi ellenzék formálisan egy és ugyanaz, viszont politikailag ez az egyenlőség nem áll fent. Nem áll fent, mert ahogyan nincsen most mozgástere a kormánynak, úgy igenis volt mozgástere a mi korábbi ellenzékünknek. De ő ezt a mozgásterét arra használta, hogy megbénítsa a magyar egészségügy átalakítási programját, a legönzőbb módon, szociális népszavazásnak hazudva, arra szervezte az országot, hogy mondjon nemet a magyar egészségügy rendbetételére, és mondjon igent arra, ami mostanra orvost, nővért, beteget egyaránt frusztrál. Ezzel, persze, még nem jutottunk előre. A miniszterelnök sokszor ajánlja nekünk, hogy vegyük kezünkbe a sorsunkat, mi, polgárok. Ez felemelő cél. Kár, hogy miközben ezt mondja, azt hiszem, lelke mélyén éppen az ellenkezőjét kívánja: azt szeretné, ha önmagunk helyett az ő kezébe adnánk sorsunkat. De sajnálom, ő az egészségügyben politikai és gazdasági ok miatt mára tökéletesen tehetetlen és béna. Ezért, ha valahol, az egészségügyben valóban csak magunkra számíthatunk. Ezen a ponton az orvosokhoz, az egészségügyben dolgozókhoz és valamennyi magyar polgárhoz fordulok. Ha jó egészségügyet akarunk, akkor nekünk kell érte tenni. Az a kérdés, hogy mi, magyar polgárok hajlandók vagyunk-e belenyúlni a zsebünkbe, hogy megtarthassuk és megfizethessük orvosainkat, nővéreinket, az ápolókat, az asszisztenseket. Széchenyi azt mondta, hogy vannak „szó magyarok” és vannak „tett magyarok”. A „szó magyarok” – ezt már én mondom – könnyes szemmel beszélnek a hazáról, a nemzetről, éjjel és nappal éneklik a Himnuszt, nemzeti trikolórba burkolóznak. A „tett magyar” ugyan kevesebbet sír, visszafogottabban szónokol, de erőfeszítést tesz a hazájáért. Arra bátorítom magunkat, hogy legyünk „tett magyarok”. Beszéljünk arról, hogy mi mit tehetnénk a magyar egészségügyért, önmagunk egészségéért!

Mielőtt félreértenék, én itt most nem a miniszterelnök ostoba „hamburger adóját” propagálom. Viszont ne azt nézzük, hogy mit tehet az egyébként szegény állam, hanem azt, hogy mit tehetünk mi. Ugyan tudom, hogy három éve hárommilliós többség utálta el a vizitdíjat, most mégis azt ajánlom, és hívhatjuk, ahogyan akarjuk, de mégiscsak azt ajánlom: vállaljunk szerepet abban, ha úgy tetszik, vállaljunk anyagi áldozatot, hogy megbecsült, megfizetett orvosaink, ápolóink legyenek. Én azt szeretném, ha ők is éreznék, hogy mi éppúgy nem vagyunk érzéketlenek az ő sorsuk iránt, miként mi is azt várjuk tőlük, orvosainktól, hogy ők se nézzék tétlenül, érzéketlenül nyavalyáinkat, betegségeinket.

Igen, tudom, ez nehéz kérdés. De muszáj azt mondanom Önöknek: olyan helyzetben van az ország, olyan helyzetben van ennek a kormánynak a költségvetése, hogy jobb egészségügyet, megfizetett orvosokat, egy tisztességesebb világot vagy a mi plusz hozzájárulásunkból, a mi akaratunkból, tevékeny részvételünkkel lehet teremteni, vagy sehogy. Nem szónoklat kell, nem pátoszos hang kell. Az egészségügynek ennél többre van szüksége. Ezt a többet ma a közösség, a köz költségvetése nem tudja megadni. Két lehetőség van: vagy belenyugszunk, hogy egy évtizedre minden ilyen marad, vagy az ország nagyobbik fele felébred a fideszes bódításból, és azt mondja, hogy „tett magyar” akarok lenni. Én a „tett magyarokat” akarom szolgálni, azokat szeretném képviselni.

Persze, a pénz nem minden. Szükségünk van arra is, hogy a társadalombiztosítás valódi biztosító legyen, hogy erős betegjogi felügyelet védje érdekeinket, hogy ne a gyógyszerészlobbi határozza meg, hogy hol lehet gyógyszertár és hol nem. Ezt tettük kormányon, és erre mind szükségünk van, ha azt akarjuk, hogy jobban szolgálhasson minket az egészségügy. Kérem, engedjék meg, hogy egy újabb terület felé irányítsam figyelmüket! Közhelyszámba megy, hogy a magyar közigazgatási és önkormányzati rendszer fenntarthatatlanul szétaprózott. Átalakításuk éppen ezért elkerülhetetlen. A lényeget illetően szerintem éppen ezért például rendben van a megyei kormányhivatalok felállítása, helyesen döntött a kormány, jó, hogy megtörtént, reméljük, hogy a részletek is rendben lesznek. Ami az önkormányzati rendszert illeti, szerintem itt három elvet kell érvényesíteni. Egy: nem lehet elvenni egyetlen település jogát sem az önkormányzástól. Mindenkinek legyen joga elöljárót vagy testületet választani. Kettő: nem tehetünk mást, támogatni kell az önkormányzati hivatalok kistérségenként vagy járásonként történő megszervezését. De ez a hivatalokra vonatkozik. Három: ugyanakkor meg kell tartani az önkormányzatok, illetve önkormányzati közösségek jogát arra, hogy ők bízzák meg a jegyzőt, azaz nem engedhető meg – mint ahogyan a kormány egyik-másik mai vezetője tervezi –, hogy a jegyzőt a kormány nevezze ki. Ha ez a három feltétel teljesül, akkor ilyen elvek mentén szerintem az önkormányzati, a helyi önkormányzati és közigazgatási rendszer átalakítását támogatni kell.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kérem, engedjék meg, hogy pár gondolat erejéig beszéljek az úgynevezett nemzeti kérdésről. Természetesen nem az a kérdés, hogy Trianon nemzeti tragédia-e. Természetesen az. De mivel visszafelé nem forgathatjuk az idő kerekét, csak azt érdemes vizsgálni, hogy mit tehetünk most a trianoni trauma kezelésére. A magyar választók jelentős része, őszinte nemzeti sértettséget érezve, megindult lelkiséggel keresne történelmi kárpótlást. Én ezt a megindultságot értem. Sőt, érteni vélem a húszas-harmincas évek erős érzelmi töltésű, Trianon visszarendezését célzó nacionalizmusát és irredentizmusát is. De nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a nemzeti lelkesültség végül is egy tragikus háborúba sodorta az országot, melyben magyarok százezrei, összességében sok milliónyian vesztették életüket. Végül pedig nem hogy nem sikerült visszakapni egy négyzetméternyit sem a Trianon által elvesztett területekből, hanem még további három falut vesztettünk el.

Nem tagadom, az a benyomásom, hogy miként a két világháború között, úgy most sem jár együtt a nemzeti lelkesültség kellő nemzeti bölcsességgel. Tudom, van, aki szerint az én álláspontom úgymond nemzeti alapon támadható, még durvábban nemzetellenes, vagy egyenesen hazaáruló. Hosszú védekezés helyett inkább hadd hozzak ismét egy német példát. Vajon Willy Brandt is elárulta hazáját? Mint ismeretes, az egykori német kancellár a hetvenes évek legelején véglegesen tudomásul vette a második világháború után kialakult határt, és ezzel azt a tényt, hogy Kelet-Poroszország és Szilézia tízmillió német polgárral együtt végleg Lengyelországhoz került. Azt már meg sem jegyzem, hogy Németországnak soha eszébe sem jutott állampolgárságot ajánlani az ugyancsak elveszett Elzász és Lotharingia polgárainak. S lám, Németország mára megint sikeres nemzet, az unió talán legfontosabb motorja. A német siker egyik oka, hogy nem újraírni akarják a történelmüket, hanem – miként már korábban is utaltam rá – tanulni szeretnének belőle. Tessék csak megnézni, miként vélekedik ma a német társadalom túlnyomó része és a politikai elit csaknem egésze a demokráciáról, a nácizmusról, a holokausztról. De nem Németországról akarok értekezni. A rendszerváltozás után a magyar politikai pártok meglehetősen nagy egységben hangoztatták a szülőföldön való megmaradás szükségességét. Ezért támogattuk mi óvatosabban – tudom, mások nálunk sokszor harciasabban – a határon túli magyarok különféle autonómiaigényét, iskoláikat, könyvtáraikat, színházaikat. Ugye, világos, hogy az autonómia és a kettős állampolgárság praktikusan kizárja egymást? Tudniillik, saját országhatárán belül egyetlen állam sem adhat kiterjedt autonómiát egy másik állam egy körzetben koncentrálódó állampolgári közösségének, mert az érthetően az elszakadás első és csaknem visszafordíthatatlan lépése lenne. Aztán tegyük még hozzá: a kettős állampolgárság akarva-akaratlanul felgyorsítja a szülőföld elhagyását, az anyaországhoz való megtérést, ezzel pedig végleg beteljesíti Trianon tragédiáját. Természetesen érvelésemben szembeállítható, hogy nem viselheti el az egyes kisebbségi alávetettségben élő ember a nemzeti fennmaradás terhét, annak felelősségét, szabad választást kell adni mindenkinek. Igen, ez súlyos érv. Mégis azt kell mondjam: ezer ilyen dilemmával találkozunk, amikor a nemzet ügyét igazgatjuk.

Nem szeretnék profán lenni, de hasonló helyzettel állunk szemben, amikor nem tudjuk vég nélkül növelni a béreket vagy a nyugdíjakat, miközben az egyes ember talán megérdemelné. De egyszerűen azért nem tehetjük meg, mert a nemzet bizonyos érdekei és lehetőségei ezt nem engedik meg. A választójog kérdése, mármint a határon túl élő, Magyarországon életvitelszerűen nem lakó magyar állampolgárok választójogának kérdése sok tekintetben ennél egyszerűbb kérdés. Ha a határon belül élő magyar politikai közösség tagjai úgy fogják érezni, hogy azok döntenek sorsa felől, akik nem viselik döntésük következményét – hiszen életvitelszerűen nem itt élnek, nem itt fizetnek adót, nem ide járnak iskolába a gyermekeik és folytathatnám –, akkor ez drámai konfliktusokkal fog fenyegetni. Olyanokkal, amelyek nem közelebb fogják hozni a határ két oldalán élő magyar közösségeket, hanem éppen ellenkezőleg, eltávolítják őket, és ma még megítélhetetlen tartalmú konfliktusokhoz fognak vezetni. Mindezt csak azért osztottam meg Önökkel, hogy világossá tegyem, milyen elvi megfontolásból nem értettem és ma sem értek egyet a kettős állampolgársággal, és a Magyarországon nem életvitelszerűen élő magyar állampolgárok szavazati jogásának megadásával. És még mielőtt valaki hazaárulózni kezd, a végtelenül tiszteletreméltó és elismerésre méltó Markó Béla egy mondatát hadd ajánljam figyelmükbe: „Állampolgárságomnak nincs köze magyarságomhoz”. Csak arra akartam figyelmeztetni, hogy mit sem ér a sokat hangoztatott nemzeti felelősség, ha abban csak lelkesültség van, és hiányzik a mértéktartó előrelátás, a bölcsesség. mert a felelősséget időnként már csak egy lépés választja el a felelőtlenségtől. Szerintem a magyar jobboldal, mit sem tanulva és értve az európai történelemből, éppen ezen utolsó lépés megtétele felé halad.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2010 és 2011 Orbán rendszerdúlásaként fog bevonulni a magyar történelembe. Olyan évekként, amelyben a kormány feldúlta a ’89-es politikai kompromisszumot, és elkezdte építeni az önkény rendszerét. A mi válaszunk erre, hogy Orbán rendszerének ellenzékeként a ’89-es alapokhoz visszatérő, új köztársaság programját kínáljuk.

De Orbán rendszerdúlása, az önkény rendszere nemcsak a harmadik köztársaságot számolja fel, hanem hosszú időre átalakítja a magyar pártszerkezetet is. Az orbáni kihívás láttán újra kell válaszolni azokra a kérdésekre, hogy kik is vagyunk, és mit kívánunk csinálni. Hadd menjek vissza egy kicsit a történelembe! 1989-ben, a rendszerváltozás időszakában az akkori állampárt is azzal a kérdéssel szembesült, hogy hogyan tovább. A baloldal akkor is válaszút előtt állt. Voltak, akik azt mondták, hogy őrizzük a lángot. Mások erre azt válaszolták, hogy a lángnál fontosabb a világosság, és ha azok között akarunk lenni, akik majd beragyogják az új magyar demokrácia egét, akkor nemcsak az országban, hanem az akkori állampártban is rendszerváltozásra van szükség. Ezt értette meg Nyers Rezső, Horn Gyula, Vitányi Iván és sok-sok követőjük. Mindazok, akik 1989 őszén létrehozták a Magyar Szocialista Pártot, a rendszerváltozás baloldali demokratikus pártját, amely megállta a helyét, sikeres lett, és a következő öt kormányzati ciklusból háromszor kormányozta az országot. Most újra olyanokra van szükség, akik értik, hogy az MSZP-ben rendszerváltozás kell, annak érdekében, hogy hatékony választ adhassunk Orbán rendszerdúlására, az orbáni önkényre, és majd részt vehessünk az új köztársaság megteremtésében. Olyan párt kell, amely tanult saját történelméből, tanult saját hibáiból, és képes együttműködni a demokratikus ellenzék többi pártjával és szervezetével.

Mielőtt továbbmennék, szeretnék válaszolni arra a kérdésre – mert a kérdés megkerülhetetlen –, hogy vajon mi a Magyar Szocialista Párt felelőssége abban, hogy ma Orbán önkénye uralkodhat az országban. Három ilyen okot találtam. Legsúlyosabb társadalmi-gazdasági tévedésünk az volt, hogy 2002 és 2006 között erénynek hittük az osztogatást, majd ezt követően ugyancsak erénynek állítottuk be a korábbira kényszerűen következő megszorítást. Ez nyilvánvaló ellentmondás. Bibó szavaival élve: első állításunk a hamis realizmus, második pedig a túlfeszített lényeglátás csapdája volt. Második tévedésünk egy súlyos politikai tévedés volt. Tévedtünk, amikor nem értettük meg, hogy az Antallt követő jobboldal meghatározó képviselői – mostanra élükön Orbánnal – nem demokratikus politikai küzdelmet, hanem a saját jobboldalukon túli erők teljes politikai megsemmisítésének végső célját kitűző, totális politikai háborút folytattak ellenünk. Csetlő-botló demokratizmusunk gyengeséggé, ön- és közveszélyes önfeladássá vált ebben a környezetben. Végül pedig, harmadikként nem vettük észre, hogy a mögöttünk álló kormánypártok vezetőinek és tagjainak egy részét a morális, kulturális, emberi romlásnak olyan világa érintette meg, hogy az önmagában is képes volt aláásni kormányzásunk hitelét.

Nem kétséges, hogy egykori szerepemből fakadóan a felelősség jelentős része az enyém. Ennek egyes elemeiről beszédem elején már szóltam. Most hadd folytassam akkor egyes szám első személyben. Ami a gazdasági és társadalompolitikai tévedést illeti, ez a legnehezebb kérdés. Belátom, hogy 2004 után, a hirtelen jött miniszterelnökséget követően nem volt sem erőm, sem bátorságom, s talán még felkészültségem sem, hogy változtassak a 2002 után kialakult kurzuson. Elsősorban győzni akartam. Megteremteni az esélyt, hogy reformok sorozatával jobb országot teremtsünk. És győztem is, de a 2006-os fordulatra nem készültem föl eléggé. Sem szakmailag, sem politikailag. Pártommal szembeni szenvedélyes vádbeszédem ugyan időlegesen politikai sikert hozott belül – hiszen megszereztem a reformokhoz szükséges belső támogatást –, de egy árulást követően a drámai szónoklat gyilkos eszköz lett ellenfeleim kezében. Őszöd így egyfelelől a reformfelelősség és az igazság, másfelől az árulás és a hazugság jelképe lett.

Ami a második ügyet, a Fidesz stratégiájának félreértését illeti, ez ügyben nincs lelkiismeret-furdalásom. 2003-ban beszéltem először arról, hogy a Fidesz a törvényes kormánnyal szemben illegitim hatalmat, úgynevezett árnyékállamot épít. Azóta sok párttársammal, értelmiségiekkel, elemzővel szemben azt állítom, hogy bár jó volna, de nem tudunk megállapodni az orbáni Fidesz-vezetéssel. Nem a jobboldali szavazókról beszélek, még csak nem is a Fidesz egészéről. Kizárólag a Fidesz orbáni vezetéséről. 2002-ben még kerestem a kompromisszumot, a nemzeti közép kialakításának lehetőségét, ahogy azt az akkori miniszterelnök hívta. Medgyessy Péterrel elzarándokoltunk még a Terror Házába is. De az az igazság, hogy az is csak olaj volt a tűzre. Empátiánkat, közeledésünket a Fidesz gyengeségnek fogta fel. Azóta egyfolytában azért küzdök, hogy megértessem választóinkkal, hogy nem rajtunk múlik a nemzeti kiegyezés. De továbbra is sokan vannak, nagyon sokan, akik a legkényelmesebb utat választják, és azt mondják: az egyik kutya, a másik eb. Én ezt kikérem magamnak! Én demokrata vagyok! Mi demokraták vagyunk. Lehet, hogy nem elég jó demokraták. Lehet, hogy időnként nem elég elvszerűek. De demokraták.

A Fidesz ezzel szemben rombolja a demokráciát, és 2006 őszére eljutott oda, hogy a békés tüntetők mögött megjelent gyújtogató csőcselék kihasználásával és támogatásával kormányellenes puccsot kísérelt meg. Mi álltunk a köztársaság pártján, a rendőrség a köztársaságot védte, a Fidesz pedig ezt a köztársaságot és a köztársaság alkotmányos rendjét pusztította. Ez a különbség köztük és köztünk. Erkölcsi és emberi hitványság dolgában kevés adósságom van. Ha volt politikus Magyarországon – nézzék el a szerénytelennek tűnő szöveget –, ha volt politikus Magyarországon, aki tisztába akarta tenni a pártfinanszírozást, aki küzdött a pártpénztárnokok világával, azok erkölcsével és kultúrájával, aki úgynevezett köztisztasági csomagot terjesztett be, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk a gyalázat rendszerének, akkor ez a politikus, akkor ez az ember én voltam. Az igaz, hogy javaslataim időnként erőtelenek voltak. És az is igaz, hogy sokszor még saját párttársaimban sem bíztam, így végül sérülékeny harcossá váltam. De ez nem morál, vagy moralitás kérdése. Ez politikai taktikai kérdés, amelyben valóban kisebbségbe szorultam, és ezért vesztettem.

De most térjünk vissza az MSZP-hez! Egy működő demokráciában természetes, hogy szociáldemokraták, konzervatívok, liberálisok versenyeznek. Az önkény rendszerében viszont a választóvonal nem közöttük, hanem az önkény erői és a demokraták között van. Ma az a feladatunk, hogy megszervezzük Orbán rendszerének demokratikus ellenzékét. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, hogy hatékonyan tudjunk védekezni Orbán rendszerdúlása ellen, és majd részt vehessünk az új köztársaság megteremtésében, csaknem ugyanolyan mélységű átalakításra van szükségünk, mint amilyet ’89-ben már megtettünk. Az MSZP rendszerváltozása azt jelenti, hogy az új történelmi helyzetben új történelmi szerepbe kell helyezni a pártot. Olyan párttá kell tenni, amely alkalmas arra, hogy befogadja az orbáni rendszer demokratikus ellenzékének nagy részét, de képes arra is, hogy együttműködjön a demokraták széles koalíciójában résztvevő más pártokkal és szervezetekkel. A Fideszt legyőzni csak demokratikus ellenzéki egységben lehet. Nem szervezeti egységről, nem „egy a tábor, egy a zászló” stratégiáról beszélek, a demokratikus ellenzéki egységnek politikai és erkölcsi természetűnek kell lennie. Az MSZP átalakításának lényege, hogy magunk mögött hagyjuk a kétértelműség és kétlelkűség politikai, kulturális és morális világát, ami az elmúlt húsz évben oly sok rossz kompromisszum okozója volt. Elvi kompromisszum nélkül kell kiállni a szociális piacgazdaság, a jogállamiság, a parlamentarizmus, a politikai erkölcs tisztaságáért. Nincs több kompromisszum! Aki pedig baloldalúságunkat félti és kéri számon rajtunk, azoknak azt mondom, hogy nem az a baj, hogy nem voltunk baloldaliak, hanem az, hogy régimódian, fenntarthatatlanul és bátortalanul voltunk azok. A baloldaliság szociális felelősségről, nem pedig szociális populizmusról szól. A szociális felelősségre igent mondok, a szociális populizmussal szemben meg küzdeni fogok, mert ez utóbbi nem fölemeli, hanem tönkre teszi a baloldalt.

Mondjuk hát ki világosan: nem az MSZP szétszakítására, nem a demokratikus ellenzéket tovább daraboló új párt alapítására, hanem az MSZP meglévő erényeire építő, hibáit, fogyatékosságait maga mögött hagyó pártátalakításra, és a párt átalakításával létrejövő új balközép demokrata párt létrehozására van szükség. Nem szakítunk, hanem átalakítunk. Nem új pártot alapítunk, hanem az MSZP-ből csinálunk új pártot. Baloldali pártot, demokratikus pártot, erkölcsös pártot, hazafias, európai pártot. Azt javaslom, hogy 2012-ben egy, az 1989-eshez hasonló változásokat hozó kongresszuson alakítsuk át az MSZP-t, és így hozzunk létre egy új, balközép demokratikus pártot, 1989-ért, az Új Köztársaságért, a hazáért!
 

4 évvel ezelőtt ezen a napon az ország nagy bejelentéseket várt. Már az évértékelő beszédben is ezt vártuk, de akkor nem hangzottak el konkrétumok. Hát, nagyon ez alkalommal se. A beszéd inkább egy összefoglaló az addig történtektől - a médiatörvény körüli európai szintű vitáról, a West Balkánban történt tragédiáról, a nyugdíj-változtatásokról, az Audi beruházásáról stb. - konkrétumok nélkül. Sokan zúgolódtak amiatt, hogy az szja-törvény változtatása miatt az átlag alatti jövedelműek bére csökkent - erről is szó esett a beszédben. Tulajdonképpen annyit lehetett kiemelni, hogy február helyett márciusban jelentik majd be a reformokat. Lépéseket. Változtatásokat. Csak megszorítás ne legyen. Az alábbiakban a beszéd szövege következik. (Kiemelések tőlem.) Mélyen tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Tisztelt Házelnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim!

Köszöntöm Önöket az Országgyűlés tavaszi ülésszakának első napján. A most kezdődő ülésszak munkájához sok sikert, Önöknek pedig sok erőt, és jó egészséget kívánok! Először engedjék meg, hogy beszámoljak Önöknek arról a munkáról, amit a legutóbbi ülésszak bezárása óta végzett a kormány. A számok nyelvén: december 23-a óta 68 kormányrendeletet, 32 kormányhatározatot és 76 miniszteri rendeletet adtunk ki. 2010. december 23-a óta 13 törvényjavaslatot nyújtottunk be. Így most az Önök asztalán 23, a Kormány által benyújtott törvényjavaslat fekszik. Ebből 11 érdemi tárgyalást igényel, 12 pedig nemzetközi szerződés kihirdetéséről szól.

Tisztelt Ház!

Január 1-jén Magyarország átvette az Európai Unió soros elnökségét. 2011. február 15-éig 32 európai uniós rendezvényt bonyolítottunk le, ezek közül négy miniszteri szintű EU-s európai uniós csúcstalálkozó volt. Bemutattuk az Európai Parlamentnek a magyar elnökségi programot, amelyet pártállásra való tekintet nélkül minden képviselő támogatott, és amely iránt elismerését fejezte ki.

Képviselőtársaim!

A médiatörvény ürügyén támadást indítottak Magyarország ellen. A magyarok demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelezték, a Magyarországnak és a magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták. A kormány ezt a támadást visszaverte. A támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük. Ideje, hogy mindenhol megértsék, vége annak a korszaknak, amikor Magyarország adathamisításokkal, hazugságokkal, hatalommal való visszaéléssel eljátszotta a nemzetközi közmegbecsülést. Ami történt, megtörtént. Azokat, akik ezt elkövették Magyarországgal, a felháborodott magyarok megbüntették és félreállították. A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt ügyefogyott és szerencsétlen elődeinkkel tették. Egyetlen országtól sem fogadunk el kioktatást, egyetlen országot, vagy országközösséget sem fogadunk el fölénk rendelt ellenőrnek vagy felügyelőnek. Nehogy bárki félreértse a dolgot: Magyarországon nem azért van demokrácia, mert azt bárki elvárhatja tőlünk, vagy kikövetelheti rajtunk. Brüsszel nem Moszkva. Magyarországon azért rendezkedtünk be a jövőben is a demokratikus élet és szabadság szellemében, mert mi, magyarok demokráciában és szabadságban szeretünk élni.

Tisztelt Ház!

Folytatjuk elnökségi programunk végrehajtását, és a hazai konzultációk mintájára európai konzultációkat is folytatunk. Az elmúlt hónapokban az európai munkaadók vezetőivel, az európai szakszervezetek szövetségének főnökével, a történelmi egyházak nemzetközi szervezeteivel és az európai zsidó kongresszus vezérkarával konzultáltunk.

Tisztelt Ház!

Most néhány kiemelésre érdemes kormányzati intézkedésről szeretném tájékoztatni Önöket. Mindannyiunkat megrázott a három fiatal lány oktalan halála. Ezúton is részvétemet és együttérzésemet fejezem ki a családoknak. A kormány azóta ellenőrizte, felülvizsgálta és újraszabályozta a szórakozóhelyek üzemeltetéseit annak érdekében, hogy ilyen esetek a jövőben ne fordulhassanak elő. A lányok halálért felelős gátlástalan, a nyereség érdekében mások életét is kockáztatni kész emberek felelősségre vonása megkezdődött. Köszönöm a belügyminiszter gyors és szakszerű munkáját! Az energiapolitika területén fontos eredményeket értünk el december óta. Magyarország célja az energiafüggőség fölszámolása, és most, áttörést értünk el az odavezető úton. Megkötöttük a szükséges szerződéseket Horvátországgal vezetékrendszereink összekapcsolásáról. Államközi szerződést írtam alá a szlovák miniszterelnök asszonnyal a szlovák–magyar gázvezetékrendszer összekapcsolásáról. Megszületett a szlovák–lengyel szándéknyilatkozat a két ország gázellátórendszerének összekötéséről. Az Európai Unió kiemelt programmá nyilvánította az észak–déli, balti–adriai gázvezetékrendszer hiányzó elemeinek megépítését. Mindez azt jelenti, hogy a kelet felől érkező gázellátás mellett hamarosan megnyílik az északi lelőhelyekhez való hozzáférés. A horvátokkal kötött megállapodással pedig elérhetővé válnak Magyarország számára az olasz rendszeren keresztül az észak-afrikai lelőhelyek is.

Tisztelt Ház!

A nyugdíjreform legfontosabb, első lépéseit is megtettük. Az emberek 97 %-a úgy döntött, hogy inkább az újjászervezett állami nyugdíjrendszerben folytatja a takarékoskodást időskori éveire. Köszönjük a bizalmat! A nyugdíjreform következő lépéseivel garantáljuk az állami nyugdíjrendszer fenntarthatóságát és tovább építjük az állami rendszer iránti közbizalmat. A nyugdíjreform egyik legfontosabb lépéseként január 1-jétől a 40 éves munkaviszonnyal rendelkező nők életkortól függetlenül dönthetnek a nyugdíjba vonulásáról. Január 1-jétől ismét hároméves lett a gyes. Meghosszabbítottuk a lakásárverezési moratóriumot. Felállt a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, mert az adócsökkentések után elvárható, és ennek érvényt is fogunk szerezni, hogy az adót mindenkinek megfelelő mértékben és a megfelelő rendben be kell fizetnie. Megnyíltak a megyeközpontokban a kormányablakok. Az Európai Unió kedvező döntése után az Audi gigantikus magyarországi beruházását kiemeltnek nyilvánítottuk, így egy igazi XXI. századi több ezer munkahelyet teremtő beruházás valósul meg Győrben. A magas üzemanyagárak miatt a fuvarozók szervezetével megállapodást kötöttünk a kereskedelmi gázolajrendszer bevezetéséről, amely január 1-jével életbe lépett.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Január 1-jén életbe lépett az adóegyszerűsítés és az arányos jövedelemadó rendszer a valaha volt legalacsonyabb kulccsal. A kormány vállalta, hogy az adórendszer átalakítása miatt senki sem járhat rosszabbul, vagyis senkinek sem csökkenhet a fizetése. A kormány saját hatáskörében megtette a szükséges lépéseket. Először a családok számára kedvező rendszert hozott létre. Másodszor a kormány, mint munkaadó külön pótlékot vezetett be a költségvetési intézményekben. Harmadszor a kormány, mint tulajdonos bérgazdálkodási irányelveket adott ki a többségi állami tulajdonú társaságokra. Feladatul szabtuk, hogy az állami tulajdonú társaságoknál a dolgozók fizetése nem csökkenhet. És negyedszer a kormány megállapodott az országos érdekegyeztető tanácsban a 2011-es béremelésekről. A megállapodás szerint a minimálbérnek 6,1 %-kal, a garantált bérminimumnak 5 %-kal kell emelkednie. Az Országos Érdekegyeztető Tanácsban kötött megegyezés szerint a bérminimumokat a magáncégeknél is kötelező alkalmazni. A megállapodás ellenére számos helyről érkeztek hírek a kormányhoz, arról, hogy az új adórendszer következtében – nyilván a magángazdaságban – bércsökkenést tapasztaltak. Ezt a helyzetet nem fogadjuk el. A kormány vállalta, hogy senki sem járhat rosszabbul, és ennek a vállalásunknak érvényt is fogunk szerezni. A helyzetet pontosan felmérő akciócsoportokat állítottunk föl többek között a gazdasági érdekképviseletekkel közösen. A jelentésekből kapott megbízható és tiszta kép alapján lépéseket teszünk a helyzet megoldása irányába, és gondoskodunk arról, hogy az adóreform következtében még a magánszektorban se csökkenhessenek a fizetések. Ennyit arról, amit már elvégeztünk, és ami már mögöttünk van.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Ezek után az előttünk álló ülésszak feladatairól szeretnék Önökkel megosztani néhány gondolatot. A 2010-ben megválasztott Országgyűlés harmadik ülésszakát kezdjük a mai napon. Huszonegy éve vagyok az Országgyűlés képviselője. Nem is tudom, hányadik ülésszakot kezdem ma ebben a teremben, de úgy érzem, hogy az előttünk álló időszak tétje minden eddiginél nagyobb, és a munka, amit el kell végeznünk, meghaladja minden korábbi feladatunk nagyságát. Engem személy szerint inspirál a feladat nagysága, és optimista is vagyok, mert ez az Országgyűlés már bizonyított. A tavalyi év két ülésszakában volt alkalmunk megedződni, hiszen nem akármilyen tempót diktáltunk magunknak. Az első ülésszak célja az átállás volt. Át kellett állni a régi működésről az új rendszerre – mégpedig a lehető legrövidebb idő alatt. Vadonatúj kormányzati struktúrát hoztunk létre, felmértük az ország valós helyzetét, és nekiláttunk a legsürgetőbb gondok, a legközvetlenebb veszélyek elhárításának. Kérem, ne feledjük, kilenc-tíz hónappal ezelőtt Magyarországot – különösen a görögországi események árnyékban – a hamis számokra épülő költségvetés összeomlása fenyegette. Borotvaélen, a szakadék szélén táncoltunk. A második ülésszak célja az alapozás volt. Ennek során stabilizálnunk kellett az ország pénzügyi helyzetét, megkezdeni a romok eltakarítását, tiszta és áttekinthető viszonyokat teremteni és felkészülni Magyarország uniós elnökségére. Más országokban három ekkora feladattal elbíbelődnek egy cikluson keresztül, nekünk nem volt ennyi időnk, de mindhármat megoldottuk. A második ülésszak is elérte célját: leraktuk Magyarország megújításának szilárd alapjait. Közben megküzdöttünk egy árvízzel és az ország eddigi legnagyobb ipari katasztrófájával is, amelynek mintaértékű kezeléséhez fontos döntésekkel járult hozzá az Országgyűlés. Az árvizek kapcsán jegyzem meg, hogy a kormányváltáskor 18, azaz tizennyolc tartalékos katonát örököltünk, ezért a kormány haladéktalanul hozzákezdett a tartalékos rendszer felállításához. Természetesen tudatában vagyunk, hogy mi sem lehetünk, nem is vagyunk hibátlanok. Biztos, hogy voltak dolgok, amelyeket egy nyugalmasabb munkatempó esetén másképp oldottunk volna meg. Összességében mégis elmondhatjuk, hogy ez az Országgyűlés felnőtt a rendkívüli helyzethez. Kilenc hónap alatt, sokkal több és nagyobb változást vitt véghez, jelentősebb eredményeket ért el, mint elődei nyolc év alatt. Sőt, húszéves adósságokat is sikerült törlesztenünk. Ezért mindenkit köszönet illett. Erre méltán büszke lehet mindenki, aki tagja az országgyűlésnek – függetlenül attól, hogy az ellenzék, avagy a kormányzó pártok padsoraiban ül. Hatalmas volt a tempó, néha magam is azt éreztem, hogy ilyen sebességet nem lehet tartani hosszú távon, hiszen a hosszútávfutó sem sprinteli végig a távot. Nekünk végül mégis valami hasonlóval kellett próbálkoznunk, mert tudtuk, hogy sürget az idő. Túl sok évet vesztegettünk el. Most sem mondhatok mást Önöknek: muszáj bírni szusszal.



Tisztelt Ház!

Megtörtént az átállás, leraktuk az alapokat, ideje nekiállni az épület felhúzásának, vagyis Magyarország megújításának. Ez a ma kezdődő ülésszak célja. Igen, ezzel azt akarom mondani, hogy a 2011-es őszi ülésszakra úgy kellene ráfordulnunk, hogy a megújulás folyamata már a célegyenesben legyen. Lassításra tehát ezután sincs lehetőség. Gondolom, ezzel mindenki tisztában van. Sok adósságot, amit az elmúlt húsz évben felhalmoztunk, kell még törlesztenünk, és számtalan új feladatot is el kell végeznünk. Mindannyian tudjuk, hogy nagyon sokan vannak rossz helyzetben, kilátástalanul nehéznek látják az életüket, sokan érzik úgy, hogy utolsó tartalékaikat emésztik fel a mai körülmények, és félnek, hogy nem lesz javulás, sőt még rosszabbra fordulhat a helyzetük. A puszta létfenntartásért vívott harc elszívja minden erejüket, és menthetetlenül elsüllyednek. Aggódnak, félnek az emberek, hiszen a világból érkező hírek, bedőlő félben lévő nemzetgazdaságok cáfolják azokat a jól hangzó állításokat, melyek szerint már kifelé megyünk a válságból. A hírek inkább válságtanácskozásokról szólnak, és arról, hogy számolnunk kell a válság újabb hullámaival.

Tisztelt Ház!

Erre föl kell készülnie minden országnak külön-külön, és Európa egészének is. Nem dughatjuk homokba a fejünket úgy, mint ahogy ezt 2008-ban tették az ország vezetői. Ezért is hoztuk létre a Stabilitási Alapot, amelybe 250 milliárd forintot teszünk az idei költségvetés keretei között. Vannak és voltak kormányok, akik a válsággal szembesülve az idő múlásában vagy a sorsban reménykedtek. Ezeket a kormányokat el is sodorta a válság. Igaz, van oka aggódni mindenkinek a rettenetes államadósság, a letűnt korszak, a választásokon megdöntött rendszer hagyatéka miatt. Van oka aggódni mindenkinek a munkanélküliség fenyegető veszélye miatt is. A magyarok ma ettől szenvednek, és ettől félnek a legjobban. A kettő között persze komoly összefüggések vannak, hiszen milyen könnyű lenne akár ezermilliárdot most azonnal munkahelyteremtésre fordítanunk, ha nem kellene az idén 2429 milliárd forintot adósságszolgálatra költenünk. Akárhogy is van, nekünk most a kettővel – az államadóssággal és a munkanélküliséggel – egyszerre kell megbirkóznunk, mégpedig úgy, hogy akiktől eddig nyolc éven át folyamatosan elvett a kormányzat, azoktól nem kérhetünk több áldozatot. Ezért vezettük be tavaly a bankadót, a válságadót, és ezért csökkentettük az állami kiadásokat a saját házunk táján, vagyis az államigazgatásban. A dolgok természetéből adódóan csak két út áll előttünk. Vagy legyőzzük a fenyegető kockázatokat, és megragadjuk az új lehetőségeket, vagy a veszélyek győznek le minket. S akkor minden eddiginél rosszabb helyzetbe kerülhetünk hosszú évekre, sőt évtizedekre elveszíthetjük a reményt. Magyarul ez az évtized olyan veszélyek és kockázatok elé állít minket, amelyeket csak úgy megúszni nem lehet. Megszűnt a status quo, minden folyamatos mozgásban, átalakulásban van körülöttünk. A régi szabályok nagy része érvényét vesztette, az eddig használt eszközök úgy mutatnak a kezünkben, mint a kőbalta egy űrhajóban. A megújulás célja tehát az, hogy a ránk leselkedő veszélyeket elhárítsuk. De nem tüneti kezelést alkalmazunk. Azok a kísérletek mind kudarcba fulladtak, a betegség mindig fölerősödve tért vissza. És mi nem akarunk sem Görögország, sem Írország sorsára jutni.

Tisztelt Ház!

A világ elfeledkezett arról az egyszerű, józan igazságról, hogy nem költhet többet, mint amennyit megtermel. Hitelből mindent lehet – így összegezhetjük az utóbbi évtizedek életszemléletét. Hagytuk, hogy ezt a mentalitást kövessék azok a vállalatvezetők, akik mohóságukban telhetetlenné váltak, a politikusok, akik mások pénzét költötték el. Hagytuk, hogy ezt a mentalitást reklámozzák, sulykolják a bankok és a hitelezők, akik mindenféle ügyes trükkel rávették az embereket, hogy olyan házakat, lakásokat, autókat vásároljanak, amelyeket valójában nem engedhetnének meg maguknak. Ráadásul nem mindenki gazdagodott ebben a rafinált játékban, hiszen a társadalom tekintélyes részét a muszáj vitte rá az eladósodásra. A növekvő munkanélküliség, az elszabaduló árak és az árakat nem követő bérek miatt nagyon sokan váltak kiszolgáltatottá, nagyon sokan vettek föl kölcsönöket pusztán azért, hogy ki tudják fizetni a rezsijüket, vagy enni adjanak a gyereküknek. Vissza kell tehát térnünk a józan ész és a felelősség útjára.

Tisztelt Ház!

Ha a többieknél gyorsabbak, bátrabbak, szervezettebbek vagyunk, és messzebbre tekintünk, mint a többiek, akkor és csak akkor az új versenyben jelentős sikereket is elérhetünk. Ezért van szükség Magyarország megújulására, vagyis az ország alkotmányos átszervezésére. Ez tehát a ma kezdődő ülésszak célja, és ennek a megvalósítása az Országgyűlés feladata.

Tisztelt Ház!

Mit kell elvégeznie a Parlamentnek a kitűzött cél érdekében? Az első és legfontosabb megőrizni a megújulás legfőbb erőforrását, a tavaly létrehozott példátlan erejű összefogást, nemzeti egységet. Ennek a nemzeti egységnek köszönhetjük mindazt, amit az elmúlt kilenc hónapban véghezvittünk. Ha ez az összefogás meggyengül, azzal arányosan csökken az esélyünk a veszélyek leküzdésére, a válságból való kilábalásra, egy erős és sikeres Magyarország fölépítésére. A nemzeti egység erősítéséhez magának a politikának is meg kell újulnia. A XXI. században vagyunk, majdnem minden lakásban van televízió, sok helyütt kettő is, és egyre több helyen érhető el az internetkapcsolat is. Ez egy egészen más világ, mint akár húsz évvel ezelőtt volt. Ebben a világban nem lehet az emberek feje fölött vagy nekik hátat fordítva, a támogatásuk nélkül vezetni és sikeressé tenni egy országot. Ez a kormány és ez az Országgyűlés nem működhet az előző nyolc év szellemében, amely röviden úgy foglalható össze, hogy „megreformálunk titeket, ha belerokkantok is.” Természetesen a döntés joga, kötelessége és felelőssége a miénk, a Házé, ezt nem tehetjük más vállára, és nem háríthatjuk el magunktól. Mindamellett létezik választói bölcsesség, a józan ész igazsága, amivel minden, de legalábbis a legtöbb ember rendelkezik. Ezért érdemes minél gyakrabban meghallgatni őket, és ezért lehetséges az emberekkel együtt kormányozni egy országot. Ha ezt elmulasztjuk, ha szív nélkül gyártjuk a törvényeket, ha nem figyelünk oda arra, hogy mit mondanak, kérnek, kérdeznek az emberek, ha nem tartjuk a mindennapi kapcsolatot a mindennapi élettel, akkor mi sem juthatunk messzire. Tudom, hogy ez kegyetlenül sok munkával jár. De ezt vállaltuk, és tudtuk, hogy mire vállalkozunk. Nem működhetünk úgy, mint egy törvénygyár, amelyben törvényhozó robotok dolgoznak. Magyarország megújítását nem tudjuk elvégezni mi magunkban itt, a Parlament falai között. Meg kell hallanunk, hogy ma Magyarországon mindenkit az érdekel, lesz-e munkája, megélhetése, miből tudja fizetni a rezsijét, fenntartani a családját, és mikor jutunk ki abból a mókuskerékből, hogy aki dolgozik, az is csak hónapról-hónapra tengődik. Ez azt jelenti, tisztelt Képviselőtársaim, hogy először is minden támogatást meg kell adnunk ahhoz, hogy az Új Széchenyi Tervbe minél többen és minél hamarabb bekapcsolódhassanak. Ez a magyar gazdasági növekedés, az egymillió új munkahely létrehozásának kulcsa. Ehhez nem elég törvényeket hozni, nem elég javaslatokat tenni, azokat megvitatni, aztán megszavazni. El kell vinni a Széchenyi-tervet az emberekhez. Minden képviselőnek a saját választókerületében, ha nem egyéni képviselő, akkor a lakóhelyén, el kell menni és bátorítani a vállalkozókat, a vállalkozni akarókat, hogy éljenek a lehetőséggel. Tájékoztatni kell őket, felvilágosítani és segíteni. Ahhoz, hogy az államadósság veszélyét elhárítsuk, ahhoz, hogy a gazdaság biztos alapokon indulhasson meg, szükségünk van egy olyan programra, amely újjászervezi Magyarországot. De nemcsak technikai, hanem kulturális értelemben is. Megújítja a munkakultúránkat, a szociális kultúránkat, az egészségkultúránkat, vagyis az élet minden fontos területén a XXI. század valós kihívásaira készít föl minket, magyarokat. Ez Magyarország hangja. Ha véget akarunk vetni az elszegényedésnek, ha biztos fejlődést akarunk, azt egyetlen módon tudjuk elérni. Úgy, hogy mindenki, aki munkaképes, annak legyen munkája és meg is tudjon élni a munkájából. Ez a felemelkedés receptje. Annak, aki képes és akar dolgozni, csak a munkalehetőség segít. Nem csak azért, mert ezzel pénzhez jut, hanem azért is, mert a munka adja vissza az emberek önbecsülését és önbizalmát. Ezért felkértem Matolcsy miniszter urat, hogy az ország átfogó újjászervezésének programját dolgozza ki. Ennek a programnak az összes eleme azt a fő célt szolgálja, hogy mindenkinek, aki munkaképes, legyen biztos megélhetést jelentő munkája Magyarországon. Ma mindenhol ez történik a nyugati világban. Ha úgy tetszik, ország-újjászervezési verseny indult. Erről beszél az amerikai és francia elnök, ezen dolgoznak a németek, és ebbe a fába vágták fejszéjüket az eurózónához tartozó államok vezetői is. Hiba, történelmi hiba lenne, ha Magyarország nem nevezne be ebbe a versenybe. Versenyt úgy még senki sem nyert, hogy nem nevezett be és nem indult el rajta.

Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim!

Itt, a parlament falai között is hallanunk kell, hogy az emberek félnek az államadósságtól, és azt várják el tőlünk, hogy vezessük ki az országot az adósságcsapdából. A korábban fölvett hitelek következtében 2011-ben 2429 milliárd forintot, 2012-ben 2302 milliárd forintot, 2013-ban 3046 milliárd forintot és 2014-ben 2404 milliárd forint adósságszolgálatot kell teljesítenünk a dolgok és az árfolyamok mostani állása szerint. A hiteleket az előző kormányok vették föl, nem az emberek. Arról csak kevés fogalmam van, mire költötték a fölvett pénzt, mert nyomát sehol se látjuk. Az így felhalmozott államadósságot azonban az emberek fizetik vissza, nem a kormány, nem a Parlament.

Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim!

Azt is meg kell hallanunk, hogy a magyarok végre hosszú távú stabilitást akarnak és várnak el. Én magam is azokkal értek egyet, akik szerint nem elég véghezvinni azokat a fontos változtatásokat, amelyek szükségesek a gazdaság beindításához. Az is jogos elvárás, hogy a jövőben ne lehessen a magyar gazdaságot úgy tönkretenni, az országot olyan lehangoló helyzetbe hozni, mint ahogy ez az elmúlt évek alatt megtörténhetett. Magyarországnak alkotmányos garanciák kellenek a magyar gazdasági érdekek védelmére. Csak egy új alkotmány erejével lehet biztosítani hosszú távra a magyar gazdasági, társadalmi és kulturális érdekek érvényesítését, és azok elsőbbségét. Az alkotmányos átszervezés tehát természetes módon magában foglalja az új alkotmány létrehozását is. Ha egy nemzet úgy dönt, hogy új alaptörvényt kíván magának, az legalább két dolgot jelent. Egyfelől helyre akarja állítani a korábban elkövetett bűnök miatt kizökkent igazságot; másfelől hozzá akarja magát igazítani az időhöz. Az új alkotmányra tehát egyfelől azért van szükség, mert helyre akarjuk állítani az 56-os forradalom igazságát, másfelől hozzá akarjuk magunkat igazítani az új időkhöz, a XXI. század követelményeihez és lehetőségeihez. A különleges idők különleges eszközöket követelnek. Ezért merül fel jogos igény arra, hogy az alkotmányba belefoglaljunk, mintegy kőbe véssünk egy sor olyan dolgot, amelyek korábban nem voltak részei az alkotmánynak, mint például az államadósság korlátainak megállapítása, a nemzeti vagyon védelme vagy a biológiai sokszínűség fenntartása. Az alkotmányozás tehát a magyar gazdaság talpra állításának nélkülözhetetlen része, az új magyar alkotmány az ország alapvető gazdasági érdeke. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, és Önöket is erre kérem, hogy az új alkotmány ennek az elvárásnak is megfeleljen.

Tisztelt Ház!

Magyarország újjászervezésének programját terveink szerint a kormány még a március 15-i ünnepségek előtt bemutatja a tisztelt Háznak. Az már most látható, hogy a Parlamentnek lesz tennivalója idén az oktatás területén is. Úgy kell megújítanunk a magyar oktatási rendszert, hogy alkalmas legyen perspektívát adni a magyar gyerekek, a magyar fiatalok számára. Tehát olyan tudást és ismereteket, olyan normákat adjon át nekik, amelyekkel lesz esélyük itthon érvényesülni, karriert építeni, boldogulni és sikeressé válni. Ezért azt kérem, hogy az ideológiai szemüvegét mindenki hagyja otthon, amikor az oktatás kérdéséről fogunk vitázni, és inkább a saját gyermekei, unokái fényképét hozza magával. Bátor lépéseket kell tennünk az egészségügy megmentése és megújítása érdekében is. Itt is lényeges az a kulturális megújulás, hogy ne a betegségből induljunk ki, hanem az egészségből. A józan ész és a felelősség kultúrája ezen a téren akkor érvényesülhet, ha olyan új megoldásokat dolgozunk ki, amelyek elismerik, hogy az emberek egészsége pont ugyanolyan fontos személyes tőke, mint a lakás, a vagyon vagy az autó. Aki tehát elvesztegeti felelőtlen életmóddal ezt a tőkét, annak jobban hozzá is kell járulnia az egészség megőrzését célzó közös kiadásainkhoz.

Tisztelt Ház!

Amikor tavaly májusban letettük az esküt, akkor is tudtuk, és ma is tisztában kell lennünk azzal, hogy nagy a tét. Ha nem sikerül legyőzni a veszélyeket, azok fognak legyőzni minket, vagyis az országot. Ezért itt és most a tartalmi munka megkezdése előtt mindenkinek tisztáznia érdemes magában egy fontos kérdést. Készen áll-e arra, hajlandó-e mindent megtenni, minden erejével és tudásával dolgozni annak érdekében, hogy Magyarországot megóvjuk attól, hogy maga alá temesse az államadósság, elsorvassza a munkanélküliség, vagy elsodorja a globális válság újabb hulláma.

Tisztelt Ház!

A kormány készen áll. Önöket, parlamenti képviselőket és Magyarország minden polgárát arra kérem, csatlakozzanak Magyarország teljes megújításához.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(Forrás)

4 évvel ezelőtt ezen a napon hangzott el Orbán Viktor egyik legsemmitmondóbb beszéde. A nyugdíjakról éppen pár napja hozta meg mindenki a marad - nem marad döntését, dúlt a vita az alkotmányozásról, az EU-ban a médiatörvényünket vizslatták. Ilyen körülmények között mondta el Orbán az alábbi országértékelő, avagy évértékelő beszédet, minderről alig szólva. Pedig a beszéd előtt még Orbán Facebook oldalán is lehetett kérdezni. Az Origo kiderítette, hogy az Edisonról szóló rész hamis történeten alapul, de nyilván nem ez a lényeg. Szóval, ki emlékszik rá, hogy 2014 minek az éve volt? (Kiemelések tőlem.) Mélyen tisztelt Mádl Ferenc elnök úr, tisztelt Dalma Asszony! Tisztelt Balog Zoltán elnök úr!

Köszönöm szépen a meghívást. Örülök, hogy itt köszönthetem önöket, és ismét együtt lehetünk. Ha jól számolom, ez valójában a tizenharmadik alkalom. Szerencsére nem vagyunk babonásak, pontosabban úgy állunk a babonasággal, mint Fülig Jimmy, aki azt mondta, idézem őt: „Én nem vagyok babonás, és nem hiszek a badarságokban, mert aki minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti rontás.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az a tény, hogy most tizenharmadszor lehetünk itt együtt, felébreszti az emberben azt a gondolatot: lehet, hogy bennünket nem fog se a golyó, se a vas. De azonnal megszólal bennünk a másik énünk, mert minden magyarban legalább kétembernyi lélek lakik, és odaveti elénk, úgy foghegyről, hogy csalánba nem vág ménkű, s még esetleg azt is, hogy aki akasztófára született, az nem fullad vízbe. Úgyhogy csak várjuk ki a végét. Nekünk azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nincs időnk várakozni. Inkább hálát adunk a Jóistennek, hogy idáig elhozott bennünket, és kérjük, hogy továbbra se tagadja meg tőlünk a segítséget, amit majd igyekszünk megszolgálni. Tizenharmadik alkalom. Lassan úgy állok itt, mint egy politikai veterán. Bár ha alaposabban belegondolunk, annak is megvannak a maga előnyei. Grosics Gyulát, az Aranycsapat legendás kapusát - e helyről is azt kívánjuk, a Jóisten éltesse egészségben a mai születésnapja alkalmából - rendszeresen faggatták a nagy meccsek öltözőtitkairól. Egyszer somolyogva ezt válaszolta - idézem őt -: „Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy az igazságot mondjam.” Innen már csak egy ugrás egy másik, történetesen angol politikai veterán jó tanácsa, aki ezt ajánlotta a figyelmünkbe: „A határidő fontos, a terv is fontos, de a legfontosabb, hogy a határidő és a terv ne szerepeljen egy mondatban.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezt a politikai kényelmet, ezt a politikai luxust mi, magyarok most nem engedhetjük meg magunknak. Világosan, kendőzetlenül, köntörfalazás nélkül kell beszélnünk a jövőről, amely ránk vár, és a munkáról, amelyet el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy legyen jövőnk. Rengeteg véleményt, tanácsot és persze kérdést kaptam az elmúlt napokban. Köszönöm önöknek. Az üzenetek százai csattanós választ adnak azoknak, akik szerint a magyarokból kiveszett volna a közélet iránti érdeklődés. Mindazonáltal azt is el kell mondanom, hogy a politika iránt érdeklődők és a kezdő krimiolvasók között van egy fontos hasonlóság: a végével szeretnék kezdeni. Ki követte el? - és nem tudván uralkodni magukon, némely olvasók a könyv végére lapoznak. Mikor lesz már jobb, mikor jutunk ki ebből a lehetetlen helyzetből? - ugorják vagy legalábbis szeretnék átugrani a választópolgárok a magamfajta politikusok hosszadalmas fejtegetéseit és szakmai érveléseit. Ma már abban a helyzetben van Magyarország, abban a helyzetben van az európai és a magyar gazdaság, abban a helyzetben van a parlamenti harcokban megedződött kétharmados többség, abban a helyzetben van a radikálisan átszervezett kormányzat, és abban a helyzetben vagyok én is, hogy úgy érzem, képesek vagyunk választ adni erre a sürgető kérdésre.

A válasz velősen és szikáran így hangzik: 2010 az összefogás éve volt, amellyel létrehoztuk a minden további remény alapját jelentő változást. 2011 a megújulás éve, amikor átszervezzük és új alkotmányos alapokra helyezzük Magyarországot. 2012 az elrugaszkodás éve lesz, amikor Magyarország visszanyeri elvesztett egyensúlyi helyzetét. 2013 az emelkedés éve lesz, amikor mindannyian látni fogjuk, hogy Magyarország megindult fölfelé. 2014 a gyarapodás éve lesz, amikor megérezzük, amikor kézzelfogható bizonyítékot kapunk arra, hogy erőfeszítéseinknek volt értelme.


(Kép: Origo)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a terv. Ez a terv azonban nem a szocializmus ötéves terve. Elsősorban azért nem, mert senki sem állíthatja, így én sem állítom, hogy a „történelmi materializmus egyetemes törvénye”, a „világproletariátus küszöbön álló végső győzelme”, valamint „pártunk és kormányunk felülhaladhatatlan bölcsessége” garantálja a sikert. Ezzel szemben úgy áll a helyzet, hogy ez csak egy terv, egy emberi terv. Igaz, sok millió magyar ember közös terve. Ily módon a világerők és a történelmi eleve elrendelés helyett csak a mi közös akaratunk, a mi közös kitartásunk, az elszántságunk és a munkába vetett hitünk adja mögé a fedezetet. Az igazi fedezetet, az igazi biztosítékot és garanciát az a sok millió személyes döntés adja, hogy ezt most végig fogjuk csinálni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a terv csak egy lehetőség. De nem egy lehetőség a sok közül, hanem az utolsó, vagy az utolsó utáni, a sírból visszahozott, a tíz körömmel kikapart lehetőség, a szakadék felé csúszó ember zuhanás előtti utolsó lehetősége ez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

De ez a terv különbözik az elmúlt nyolc év csúfosan megbukott reformterveitől is. Az elmúlt évek súlyos hibája éppen az volt, hogy a hatalmon lévők hátat fordítottak az embereknek, és hátat fordítottak az igazságnak. Ezzel a hátraarccal azt érték el, hogy a hátrahagyott igazság és a mellőzött emberek szépen összetalálkoztak, szavak nélkül is megértették egymást, és a bennük dúló indulatot és viszkető tenyereiket megfékezve példátlan önfegyelemmel, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal, kétharmados lendülettel eltessékelték a hatalmat. Időszűke miatt majd beszéljünk máskor arról, hogy a tenyerek viszketése nem múlt el, sőt a hétről hétre napvilágot látó szélhámosságok miatt mintha inkább erősödne. Erről majd az elszámoltatási kormánybiztos munkájának lezárásakor kell újra beszélnünk, addig legyen elég annyi, hogy a kormánybiztos úr iparkodjon, mert igény, az van rá.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindez nem jelenti azt, hogy a veszély elmúlt volna. Sőt, a veszély, amelyet Magyarországnak el kell hárítania az emberek feje fölül, továbbra is a legkomolyabb aggodalmakra ad okot. Ezért kérem, lássuk be, nem létezik olyan terv, amely Magyarország megújulása nélkül vezethetne sikerre, hiába szeretnénk már most a 2013-ra tervezett felemelkedéssel vagy a 2014-re remélt gyarapodással kezdeni, és későbbre hagyni a megújulást, az átszervezést és az elrugaszkodással járó izomfáradságot. Nem kezdhetjük a disznóvágást a disznótoros vacsorával. Jó volna, de ilyen nincs. Mindennek megvan a maga rendje, és megvan a rendelt ideje is. Ezért bele kell törődnünk, el kell fogadnunk, sőt természetesnek kell vennünk, hogy a sikerhez vezető út a megújuláson és Magyarország átszervezésén keresztül vezet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr! Kedves Vendégek!

Azzal a szándékkal jöttem ide ma, hogy Magyarország megújulásáról fogok önökkel beszélni. Sok mindenről esik majd szó itt ma délután, de végső soron csak három dolgot szeretnék mondani. Először azt, hogy a megújulás újjászületés, aztán azt, hogy a megújulás küzdelem, és végül azt, hogy a megújulás küldetés. Talán jó néhányan szülőként találkoztak már azzal a kérdéssel a gyerekeik részéről, miszerint ha nagyon mélyre ásunk, és egy idő után a föld másik oldalán lyukadunk ki, hogyan tudunk majd fejjel lefelé élni. Gyermekded kérdésnek tűnik, de az elmúlt években komoly kérdéssé vált, mert nemcsak mélyre süllyedve éltünk, de ráadásul fordítva is - akárcsak a gyermekrajzokon. S bizony, nehéz válaszolni a kérdésre, hogy tudtunk évekig fordítva élni. Fordítva, mert azok, akik egészséges életfölfogásuk, neveltetésük, törvénytisztelő életmódjuk révén úgy hitték, hogy a normális gondolkodású emberekhez tartoznak, gyakran azzal szembesültek, hogy értetlenség, nevetség, sőt néha megvetés tárgyai lettek. Igen, akik úgy gondolták, hogy tisztességes megélhetést becsületes munkával lehet elérni, azzal szembesültek, hogy a spekulánsok nemcsak többre viszik, de még piedesztálra is állítják őket. Akik úgy gondolták, a verseny lényege, hogy a jobb minőségű és olcsó áru nyer, azzal szembesültek, hogy a silányabb és több ezer kilométerről szállított termékekkel kell beérniük a nagyáruházak polcain, miközben a magyar gazdák százai mennek tönkre. Akik úgy gondolták, mert azt tanították nekik a szüleik, nagyszüleik és a tanáraik, hogy a bűn az bűn, minden jelző nélkül, azzal szembesültek, hogy létezik bűn, amire a származás, a nehéz sors, a jó politikai összeköttetések, vagy a nemzetközileg beágyazott, szakmai kapcsolati háló felmentést adhat. Akik úgy gondolták, hogy érdemes többet dolgozni, mert több munkáért jobb élet is jár, azzal szembesültek, hogy az aránytalan adórendszer megbüntette őket. Akik úgy gondolták, hogy munkából élni jobban lehet, mint segélyből, azzal szembesültek, hogy az állam közmunkák szervezése helyett segélyeket adott, és otthon tartotta a munkanélkülieket; van, akit már tizenöt-húsz éve. Mindenki, aki állt már sokáig fejen, tudhatja, amikor újra lábra áll, még jó ideig szédeleg. De aztán helyreáll az egyensúlya, újra megszokja, hogy a világ úgy van, mindig is úgy volt rendjén, ahogy most látja. A munkáért elismerés, a több munkáért több elismerés és magasabb bér, a törvénysértésért büntetés, az emberi méltóság megbecsüléséért pedig tisztelet jár.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Arra a több tucatnyi beérkezett kérdésre, hogy mit is jelent Magyarország megújulása, adhatjuk ezt a választ is. A megújulás azt jelenti, hogy a fejéről a talpára állítjuk a magyar életet. De úgy is megválaszolhatjuk a kérdést: hogy a megújulás újjászületés. Egy nemzet újjászületése. Vagy legalábbis az lehet, azzá válhat, még az is kikerekedhet belőle. Tudjuk, hogy a tetemet sodorja az ár, és az élő mindig arról ismerszik meg, hogy képes úszni, ha kell, az ár ellenében is. Akkor mondhatjuk, hogy egy nemzet újjászületik, amikor hosszabb sodródás után ellenállhatatlan erővel veszi kezébe a jövőjét és saját képére kezdi formálni. Újjászületés az, amikor egy nemzet a saját erőforrásait, nemzeti hagyományait, történelmének dicsőséges és sikeres pillanatait, kudarcainak és szenvedéseinek megvilágosító tanulságait egyetlen hatalmas mozdulatba sűrítve megrázza magát, véget vet a sodródásnak, és megváltoztatja maga körül a világot. Ilyenkor még azok is, akik kételkednek abban, hogy bármely nemzetnek lenne szelleme, vagy abban, hogy a nemzet, mint olyan, létezik-e egyáltalán, ilyenkor még ők is meghőkölnek egy időre, lemállik róluk a cinizmus és a nihil. Ez az a pillanat, amikor mindenki érzi, hogy a nemzet szelleme kiszabadul egy rossz korszak börtönéből, valamiképp a horizont fölé emelkedik, és vezérelni kezdi egy közösség tetteit. Ilyenkor szoktak a nyugati nemzetek igazán nagy tetteket véghezvinni: francia felvilágosodás, angol ipari forradalom, amerikai függetlenség, német egység, közép-európai rendszerváltoztatások.

Mi, magyarok is ismerjük ezt a nagyszerű érzést, a szellemi nagyság felemelő érzését, a közös és nagy tettek mámorát, az alkotás fölötti büszkeség szárnyaló örömét. Igen, ismerjük a magyar szellem nagyszerű megnyilvánulásait, az ezeréves keresztény államszervezetet, Európa védelmezésének hőstetteit, a Rákóczi-féle felszabadító mozgalmat, a Széchenyi-féle országépítést, a ’48-as és ’56-os forradalmakat, világhírű tudósainkat, művészeinket és sportolóinkat. A magyar szellem az, amely számtalan új dolgot adott a világnak. A magyar szellem ereje az, amely minden történelmi csapás után talpra tudta állítani az országot. A magyar szellem az, amely nem csak azokban a pillanatokban fontos, amikor megjelenik, és amikor kinyilvánítja magát, apályos időkben is fontos és szükséges. Ilyenkor az elődök, az ő nagyszerű tetteik és példáik adnak erőt, ők tartják bennünk a lelket, az önbecsülést és az önérzetet. A baj, a szégyen, a hanyatlás és a züllés napjaiban ők emlékeztetnek bennünket arra, hogy mi többre hivatott és többre képes nép vagyunk, ezért hanyatlásunk és elesettségünk csak átmeneti, időleges.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar szellem valójában ott bujkál minden magyar ember mozdulataiban, amikor dolgozik, házat épít, szőlőt művel, programozza számítógépét, gyereket nevel, vagy a szüleiről gondoskodik. Én találkoztam vele az árvízi mentéskor Borsodban, láttam a vörösiszap-katasztrófa helyszínén, és hallottam annak az embernek a hangjában, aki felajánlotta a házát egy szerencsétlenül járt családnak. Külön-külön itt van bennünk mind, mint egy őrláng. Akkor is, amikor egy nyomasztó korszak palackba zárja. 2010-ben a sok-sok különálló őrláng fellobbantotta az igazi tüzet. Úgy is mondhatnám, kiengedtük a magyar szellemet a palackból. Ebben az összefüggésben tehát a megújulás azt jelenti, hogy a magyar szellem felszabadított erejével a nemzet újjászülethet és akkor Magyarország el fogja foglalni méltó helyét a XXI. században. Ezért ugyanúgy szükségünk van szellemünk táplálására és ébrentartására, mint a munkahelyekre és a munkára, amiből enni tudunk adni a gyermekeinknek.

Itt érkeztünk el Magyarország átszervezésének kulcskérdéséhez, az alkotmányhoz. Nos, ezt a szellemet nem találjuk ebben a jogi dokumentumban, abban a jogi dokumentumban, amelyet jelenleg Magyarország alkotmányának nevezünk. Meglehet, az átmeneti alkotmánnyal szakjogászok még ellennének egy ideig, nekik talán elfogadható lenne, de nem az Magyarország számára, ugyanis ez nem a magyarok alkotmánya. Nem a magyar szellem alkotta, szovjet minta alapján szerkesztették, politikai paktumok írták, s habár, nagyszerű jogászok dolgoztak rajta, mégiscsak kényszerű kompromisszumok eredménye. Amikor készült, egészen más helyzetben volt az ország, mint most, mint ma. Akkor erre volt lehetőség, és akkor lényeges előrelépést is jelentett. De a magyar szellem ebben bizony azóta sem vert tanyát. A mai magyar élet az 56-os forradalom alapjára épült. Az alkotmányunknak egyetlen szava sincs erről. Magyarországnak olyan új alkotmányra van szüksége, amely a magyar szellem megnyilatkozása, amely élesen elhatárolódik a magyarságot megnyomorító korszaktól, lezárja a múltat, szilárd, végleges alapot teremt Magyarországnak, és ezzel biztonságba helyezi a jövőt. Így lehet a megújulásból újjászületés.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A megújulás küzdelem is. A mi életünkben, a mi nemzedékünk életében valószínűleg a legnagyobb küzdelem. Küzdelem, hiszen a megújulás valójában mindig a régi és az új harca. Sorsfordító küzdelem előtt állunk tehát. Olyasféle pillanat ez, mint amikor egy mentőosztag indul el, hogy a lavina elől kimentse az embereket és az értékeket, amelyeket a lezúduló hótömeg maga alá készül temetni. Egy efféle elkerülhetetlen és egyben sorsdöntő küzdelem előtt állva a legbátrabb embert is két különböző fajta érzés jár át. Az ilyen pillanat egyszerre félelmetes és felemelő.

Félelmetes, mert a hómező látványa arra figyelmeztet, hogy a természet rettenetes erőivel kell megmérkőzni. Félelmetes, mert félti azokat, akiket menteni akar, és természetesen félti magát is. Ilyen helyzetben vagyunk most. Félelem van bennünk, hiszen az egész nyugati világot fenyegeti egy óriás lavina, amit válságnak nevezünk. Az első leszakadó hótömeg kis híján elsodorta hazánkat, s tudjuk, az egész világ arra készül, hogy újabb hullámok érkeznek. Ki ne féltené a családját, otthonát, a városát és a hazáját ilyen időkben? Nincs okunk szégyenkeznünk amiatt, hogy félelem van bennünk, ahogy nap mint nap után kapjuk a válságról szóló híreket. Görögország elhasalt, Írország térdre esett, és országokat méricskélnek leplezetlen és félreérthetetlen pillantásokkal a spekulánsok. Az eurózónához tartozó államok éppen most szánták el magukat újabb kori történelmük egyik legfontosabb lépésére: közös gazdasági kormányzást, szinte közös költségvetési politikát hoznak létre közös pénzük megvédése érdekében.

De mi kívül rekedtünk a biztonságot adó övezeten, mi elszalasztottuk a biztonságos kikötőbe jutás nagyszerű lehetőségét. Mi lesz így velünk? Mi lesz a gazdaságunkkal, a forintunkkal, a munkahelyünkkel, az eddig elért életszínvonalunkkal? És egyáltalán mi lesz velünk így tizenöt-húsz év múlva? Nem tudnám összeszámolni, hány kérdést kaptam, ami valamiképpen ezt a húrt pendítette meg, ezt a félelmet fogalmazta meg. Képszerű az egyik üzenet, idézem: „Engem jelenleg legjobban a svájci frankos lakáshitelem nyomaszt. Ez a fekete felhő egy négytagú család lakótelepi otthona felett tornyosul egyre magasabbra.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenkinek van féltenivalója. Sebezhetőek vagyunk, hiszen minket még az előző korszak politikája is legyengített. Van okunk félni attól, hogy ez a múlt vissza akar térni. Az a múlt, amely az irtózatos eladósodást hozta ránk, a csúcsokat döntő munkanélküliséget, a hatalommal való visszaélést, a burjánzó korrupciót, az elszabaduló bűnözést, a szélsőségek térnyerését, az emberi méltóságot és egyenlőséget tagadó eszmék felbukkanását, a rendőrség bevetését békés polgárok ellen, a főváros tönk szélére juttatását és a vidék elsorvasztását. A hegyimentő tudja, hogy a lavina nem fog kitérni. Nincs más megoldás, mint szembenézni a veszéllyel. Nekünk is tudnunk kell, hogy sem a válság, sem az adósság elől nem térhetünk ki. Ha mi nem győzzük le őket, akkor azok győznek le minket. Középút nincs. Ezért vállalnunk kell a küzdelmet. Ne higgyük, hogy régi jó magyar szokás szerint összehúzhatjuk magunkat, hogy mozdulatlanná dermedhetünk, hogy meglapulhatunk, majd kihúzzuk valahogy, és a veszély elzúg a fejünk felett. Ez az út a biztos bukáshoz, a fizetőképtelenséghez és az összeomláshoz vezet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Valójában minden válság és minden veszély egyúttal nagy lehetőség is. Ezért él bennünk a félelem mellett egy fölemelő érzés is. Edison laboratóriuma 1914 decemberében csaknem teljesen a lángok martalékává vált. Edison életművének nagy része odaveszett azon az éjszakán. Másnap reggel, reményeinek és álmainak üszkös romjai között kószálva a hatvanhét esztendős Edison kijelentette, idézem őt: - „A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek, tiszta lappal indulhatunk újra.” Edisonnak három héttel a tűz után sikerült megszerkesztenie az első fonográfját. Ő így győzte le a tűzvészt. Mi, európaiak azáltal győzhetjük le a válságot, ha megértjük és elfogadjuk, hogy elsöpörte a tévedéseinket is, és végre tiszta lapot nyithatunk. Európa hadat üzent a válságnak. Tavaly mi is hadat üzentünk a múlt erőinek. 2011-ben pedig hadat üzenünk az államadósságnak is. Le kell és le is fogjuk győzni az államadósságot, ami a legtöbb mai gondunk és bajunk forrása. Ha nem gyűrjük le, akkor ő fog maga alá gyűrni minket végérvényesen. Az első nagy lépéseket megtettük: arányossá tettük az adórendszerünket, bevezettük a bank- és a válságadót, és megmentettük a nyugdíjrendszerünket. Ez azonban még nem elég. Nincs értelme áltatni magunkat. Mindenki tudja, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Ahhoz, hogy az adósságot legyőzzük, Magyarországon mindenkinek dolgoznia kell, aki munkaképes. Enélkül nem tudjuk leküzdeni sem a válságot, sem az adósságot. A munkátlanság ugyanis nem csak szegénységbe taszít bennünket; a tétlenség meg is öli az embert. A magyart különösen: kiöli a hitét, önbecsülését, bátorságát. Minél kevesebben dolgozunk, annál rosszabb lesz élni ebben az országban. A tétlenség a legrosszabb tulajdonságainkat hozza elő belőlünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar ember a maga lábán akar állni, a maga ura akar lenni, és tudja, hogy ez csak munkával érhető el tisztességes úton. És mondjon is bárki bármit, a magyar ember tisztességes, és a munka számára becsület dolga. Nem segélyből akar élni, nem ügyeskedni, hanem dolgozni akar. Számos üzenetet és kérdést kaptam, amelyek arról beszélnek, hogy ez különösen nagy probléma a negyvenes, de még inkább az ötven év feletti korosztály számára. Sokan érzik úgy, hogy őket már leírták, velük már szóba sem állnak, amikor állásért jelentkeznek. Egy hölgy ezt üzeni: „Ha megtudják a munkaadók, hány éves vagyok, rögtön visszautasítanak, már azt is szégyellem, hogy egészséges vagyok.” Egy másik asszony ezt üzeni: „Szeretném tudni, mi lesz azokkal az emberekkel, akik elmúltak ötvenévesek, és nem kellenek a munkaadóknak. Sajnos mi már le vagyunk írva. De Somogyban a fiatalnak sincs munkája. A szülők segítik őket, ahogy tudják. Meddig lesz ilyen állapot még?”

Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez a valóság. Ezek azok a mondatok, amelyekhez hasonlót ezerszám hallok az országban. Ez az a valóság, amellyel napról napra szembesülni kell. A munkanélküliség nem egy adat, amelyen széttárt karral sajnálkozhatunk, mint az elmúlt nyolc évben láttuk a vezetőktől. Ezért határozott és bátor lépéseket fogunk megtenni az idén, hogy akit csak lehet, visszahozzunk a legális munka világába, és ott is tartsunk. Mindenkit kortól és nemtől függetlenül. Nem fog menni egyik napról a másikra, nem lesz mentes konfliktusoktól és éles vitáktól, de muszáj végigcsinálni, mert az, ami eddig volt, az, ami most van, nem mehet tovább. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mindenki azért munkanélküli ma Magyarországon, mert nem kap munkát. Nagy hiba lenne egyenlőségjelet tenni azok közé, akik dolgozni akarnak, de nem kapnak munkát, és azok közé, akik tudnának ugyan dolgozni, de úgy gondolják, hogy segélyen vagy egyéb állami juttatáson élni mégiscsak kényelmesebb, és amellett ebből-abból pénzt is lehet csinálni. Ha másból nem, hát tyúklopásból.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekünk ennek a problémának mindkét oldalát egyszerre kell megoldanunk. Ha nem így teszünk, akkor a legsúlyosabb gazdasági és társadalmi feszültségekbe futhatunk. A ma állástalanok nagy többsége akar dolgozni, tehát számukra a munka jelent igazi megoldást és nem a tartós segélyezés. El kell érnünk, és el is fogjuk érni, hogy aki munkaképes, az munkából tudjon megélni. És gondoskodni kell méltó módon mindenkiről, aki nem képes munkából megélni. De csak azokról. Az elmúlt kilenc hónap megmutatta, hogy a változtatás és a veszélyek elhárítása nem megy viták és harcok nélkül, de a sikerek azt bizonyítják, hogy érdemes vállalni a küzdelmet. Nem elég, kedves Barátaim, felkelni a betegágyból, ki kell jönni a kórteremből, sőt el kell hagyni a kórházat. Most talpon kell maradni, meg kell erősödnünk, és meg kell állnunk a saját lábunkon. Ha nem tesszük, akkor a külföldi hitelek lélegeztetőgépén marad az ország. Márpedig a gép bérleti díja magas, a hozzávaló oxigén rendkívül drága, és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy alkudozzunk az árról. Ha lélegeztetőgépen maradunk, elviszik fejünk fölül a házat és az országot, mint a kezelésért járó fizetséget.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Pénz, különösen talált pénz persze nincs, de azért komoly erőforrásokkal rendelkezünk. Legfőbb erőforrásunk az az összefogás, az a példátlan egység, amely a tavalyi évben létrejött. Kizárólag ennek az összefogásnak köszönhetjük, hogy kilenc hónappal az összefogás után az ország készen áll a megújulásra. Kizárólag ennek az összefogásnak köszönhetjük, hogy kilenc hónap alatt olyan változásokat vittünk véghez, olyan közös eredményeket értünk el, amelyekre húsz év alatt sem voltunk képesek. Ez a megfelelő pillanat, hogy most köszönetet mondjak mindenkinek, minden magyar embernek ezért az összefogásért, az elmúlt kilenc hónap nagyszerű közös eredményeiért. Köszönetet mondok mindenkinek azért, hogy mi, magyarok ismét reménykedve nézhetünk a jövőbe. A tét világos: ha nem sikerül a megújulás, visszatér a múlt. Ránk szakad az ég, elsöpör az államadósság lavinája, és hosszú időre elveszítjük az esélyt a fölemelkedésre. Ha viszont sikeresen vívjuk meg a küzdelmet, ha néhány dologban ismét elsők lehetünk Európában, mint ahogy az adórendszerünkkel már azok vagyunk, akkor Magyarország képes lesz biztosítani a boldogulást itthon minden becsületesen dolgozó és vállalkozó magyar ember számára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A megújulás küldetés is. Ugyanúgy ahogy az igazi sportoló számára, nemcsak becsületbeli ügy, hanem küldetés is az, hogy élete legnagyobb, döntő küzdelmét sikerrel vívja meg. Ilyenkor az ember szeme előtt lepereg a megtett út: a korai kelések, a fogcsikorgató téli és a forró nyári edzések, a zajos öltöző, az utolsó utáni fekvőtámaszok, a pálya körül rótt magányos körök, a győzelmek és a vereségek, a sérülések és az újrakezdések. És ilyenkor minden embernek eszébe jut, hogy mi volt ennek az egésznek az értelme, hogy mindezt mégis miért, kiért csinálta végig, és rájön, hogy nem pusztán önmagáért, hanem mindazokért, akiket szeret, és akik őt szeretik és támogatták, drukkoltak neki és tanították. A klubért, amelynek színeiben elindult, az edzőért, a társakért, a sikeres és sikertelen elődökért, az utódokért, a kis kölykökért, akiknek példát mutat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most nekünk is erre kell gondolnunk. Mi, mai magyarok nem ajándékba kaptuk ezt a lehetőséget; megdolgoztunk érte. Keményen, vért és verítéket hullatva megdolgoztak érte a nagyszüleinek, a szüleink és mi magunk, a mai felnőtt nemzedék is. Kiharcoltuk magunknak a történelmi lehetőséget: hosszú évtizedek erőfeszítései, kudarcai, viharai, megszállások, diktatúra és húsz zavaros, átmeneti év után kiharcoltuk magunknak, hogy Magyarországot végre a saját elképzelésünk és akaratunk szerint újjászervezzük. Az utolsó, a sorsdöntő küzdelemmel tehát tartozunk önmagunknak, az elődeinknek és az utódainknak. A küldetés teljesítéséhez nekünk, saját magunknak is a lehető legjobb állapotban kell lennünk, a lehető legjobb állapotba kell hoznunk magunkat. Ez azt jelenti, hogy elengedhetetlen a megújulás lélekben és értelemben egyaránt. Megújulás lélekben és értelemben azért, hogy végleg elkötelezzük magunkat. Ne a Fidesz, ne a KDNP és ne a kormány iránt. Most nem erről van szó. Most arról beszélek, hogy el kell köteleznünk magunkat a jó iránt. Meg kell erősítenünk elköteleződésünket az iránt, ami jó: az ország, a haza, az embertársaink, a józan ész, a becsület és önmagunk iránt. Most magunknak is tartozunk annyival, hogy ne csak a kényelmet, a könnyebbnek tűnőt, a pillanatnyilag jó ötletnek látszót tartsuk szem előtt, hanem gondolkodjunk, kutassunk, tájékozódjunk, ismerjük föl a bennünket körülvevő világ összefüggéseit és ellentmondásait, ismerjük fel és el saját személyes hibáinkat, erényeinket, és ne legyünk restek kijavítani gyöngeségeinket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenkinek a tudására, munkájára, bölcsességére szüksége van a közösségnek. A kormány, vagy a tudományos akadémia sem tudhatja, merre kanyarognak Ferencváros utcái, vagy hogy merre lejt a felcsúti határ. Azt csak a helyiek tudják, ők tudják, hogyan kell a falu határában szintezni a vízelvezető árkot. Azt csak a helyiek áshatják ki évszázados tapasztalataik alapján. S ha nem teszik, mert nem értik meg az idő szavát, ha nem vállalják a megújulást, ha kimaradnak ebből az utolsó lehetőségből, akkor az egész ország jövőre is kötésig fog állni a vízben. Múlhatatlanul szükséges, hogy mindannyian gondját viseljük azoknak és annak, amit ránk bíztak: gyerekeinknek, a családunknak, az utcánknak, a városunknak, a tájnak, ahol élünk. Igen, ezért mindenkire szükségünk van. Ezért nem mondhatunk le a fiataljainkról sem. Az is a küldetésünk része, hogy küzdenünk kell értük, hogy meg kell tartanunk őket, hogy el kell érnünk, sikeresnek lenni, boldogulni és Magyarországon élni megférjen egy gondolatban. Ma nem ez a helyzet. Siker és boldogulás kapcsán az első gondolat, hogy miképpen lehetne elmenni innen. A mi küldetésünk, hogy velünk együtt keressék ők is a boldogulásukat, s afféle modern kori mesterlegényekként a nagyvilágba is eljutottak, miután ott is megállták a helyüket, jöjjenek vissza, jöjjenek haza hozzánk. A hazánk helyzete s benne a mi életünk csak akkor javul, ha tudásunkból és erőnkből Magyarországnak, a szüleinknek, a testvéreinknek, a szomszédainknak, a munkatársainknak is adunk valamennyit, ha a tehetségünket végül itthon bontakoztatjuk ki, életpályánkat idehaza építjük fel, és építjük bele a magyar jövőbe. Nekünk az is a küldetésünk, hogy ne csak a holnapra, de a holnaputánra is gondoljunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2011 a megújulás éve. A megújulás újjászületés. A megújulás küzdelem. A megújulás küldetés.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Bár a kormány egy ideig kicsinyíteni igyekezett az ügy jelentőségét - technikai jellegűnek minősítve az EU médiaügyi aggályait -, Neelie Kroes levele egyértelműen megfogalmazta az EU aggályait. A levelet Mong Attila tette közé blogján - másnapra a levél magyar fordítása is megjelent. A teljes levél következik:

2011. január 31-ig kellett nyilatkoznia annak, aki a magánnyugdíj-pénztára mellett kívánt maradni. Azonban napokkal a határidő előtt még messze nem volt minden leszabályozva. A 2011.01.23-án felöltött videó leírása: "Menni vagy maradni? - ez mostanában a kérdés nyugdíjügyben. Engedjünk-e a kormány zsarolásának, vagy tartsunk ki pénztárunk mellett? A döntés nem is olyan egyszerű, mert akiknek a dolguk lenne minket tájékoztatni, még azt sem tudják, mi lesz például a magánnyugdíjpénztári hozamunkkal. Az Országgyűlésre mutogatnak, és joggal teszik ezt. Bizonytalanság és nyitott kérdések sora nehezíti, hogy meghozzunk egy, a jövőnket meghatározó döntést. Korózs Lajos, az MSZP elnökségi tagja, volt SZMM államtitkár úgy döntött, felteszi a legégetőbb kérdéseket a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság ügyfélszolgálatain. Az Egyenlítő TV stábja egyik ilyen útjára elkísérte. Felvételeink rejtve készültek. Az ügyintéző hölgy személyiségi jogait tiszteletben tartjuk, így az ő arcát nem mutatjuk. Úgy gondoljuk, ő is áldozat ebben a történetben. Épp úgy, mint a többi kollégája, akik a mai napig nem kaptak végrehajtási utasítást az átlépések lebonyolításával kapcsolatban."

4 évvel ezelőtt Kis János interjút adott a Népszabadságnak, melyben a Fidesz és a kormány jövőjét és helyzetét elemezte. Ebből idézünk - a teljes interjú "Kis János: Orbán számára nincs visszaút" címmel itt olvasható.

- (a választások előtt) leszögezte, hogy a kétharmad nem jó, de hozzátette: amennyiben a Fidesz felismeri a saját érdekét, akkor nem él vissza az erejével, hanem gesztust gyakorol a demokratikus ellenzéki pártok felé. Most viszont azt mondja, Orbán nem fogja keresni a kiutat. Miért?

- A választások idején azt gondoltam, hogy a kockázatok felmérése középre húzhatja a Fideszt. Ehhez azonban körültekintő, megfontolt politizálásra lett volna szükség. Orbán e helyett a választás utáni "kegyelmi állapotot" kihasználva, hihetetlen gyorsasággal lerohanta a jogállam intézményeit. Már átlépte a Rubicont, számára nincs visszaút. Láttuk, hogyan viselkedett Strasbourgban: nem a háborgó európai közvéleményt igyekezett lecsillapítani, kizárólag saját hazai híveihez beszélt. Még csak nem is a magyar társadalom egészéhez: csakis azokhoz, akiket nemzeti önérzetükben sért, hogy az unió a magyar kormányt bírálja. Az ő köreikben kétségkívül megszilárdította a pozícióját, ahogy a Valutaalap elleni kardcsörtetése is népszerű volt. Az unión belül azonban csak még elszigeteltebbé vált. Ez visszahat a magyar gazdaság kilátásaira, tovább gyengíti a kormányba vetett befektetői bizalmat. És visszahat a magyar belpolitikára is, mert a magyar állampolgárok többsége nem szeretne páriává válni Európában. A csak most formálódó demokratikus ellenzéknek van miben bíznia, és lesz mire építenie a stratégiáját.

Bár fél évvel korábban még nyilván nem erre számított, Orbán Viktor bemutatkozása "EU elnökként" igencsak viharosra sikeredett. Daniel Cohn-Bendit egyenesen Chávezhez hasonlította őt. "Hogyan lenne képes bárki az internet korában elnyomni a szólásszabadságot?"- kérdezett vissza Orbán, mintha Észak-Koreától Chávez Bolíviájáig ne találták volna ki tucatnyi módját annak, hogy az internet korában elnyomják a sajtószabadságot. Beszéde előtt többen szájuk leragasztásával tiltakoztak a magyar médiatörvény ellen, a beszéd után a sokszor éles bírálatokra is reagált Orbán. Emelett szóba került az eladósodottság, a munkahelyteremtés, a romakérdés és persze a médiatörvény is. (Kiemelések tőlem.)

A gazdasági válság végét várták már világszerte, amikor Orbán Viktor kormánya megkezdte első teljes évét. 4 évvel ezelőtt mutatta be a miniszterelnök az Új Széchenyi Tervet - beszédét az alábbiakban olvashatjuk. Reményteli zöld, disznóól és demográfiai mutatók következnek - de semmi megszorítás! Mit gondoltok, versenyképesek vagyunk már Brazíliával és Kínával? (Kiemelések tőlem.)