Francis Fukuyama először 2012 január végén írta meg Magyarországról szóló blogbejegyzését, Tényleg számítanak az intézmények? (Do Institutions Really Matter?) címmel. A The American Interest honlapján közölt írás szerint senki sem bízik abban, hogy Orbán felelősen fogja használni hatalmát, és az alkotmány nem tartalma miatt rossz, hanem a benne rejlő szándékok miatt. Az írásra Kovács Zoltán válaszolt, kijavítva Fukuyama néhány tévedését. A nyugdíjazás szabályozásának változása nem az alkotmánybírákra, hanem a bírókra vonatkozik. Az EU nem ítélte el Magyarországot a Nemzeti Bankról szóló törvény, azaz a jegybanki függetlenség sérülése vagy megszűnése miatt - bár erről akkoriban éles vita folyt az EP-ben. Az alábbiakban Francis Fukuyama második írása olvasható magyar fordításban.
Mi a baj Magyarországgal?
Finoman szólva is némiképp megdöbbentett az a heves reakció, amit a "Számítanak az intézmények?" című írásom váltott ki, és ami Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkárnak a The American Interest-nek írott, az írásom miatt panaszkodó és azt több pontban vitató levelében csúcsosodott ki. Azon kevés amerikaiak egyike lettem, akinek a hibáival foglalkozó magyar honlapja van! Több tekintetben is igaz, hogy a válasz vehemenciája és a szerfelett civilizálatlan megjegyzések, amelyekkel a magyarok egymást illették, aggodalomra okot adó megerősítését adják annak, hogy valami nagyon csúnyán kisiklott a magyar demokráciával kapcsolatban.
Hadd kezdjem a Kovács úr és más kommentelők kritikáira adott válasszal a magyar alkotmány félreértésével kapcsolatban. El kell ismernem, hogy elkövettem néhány ténybeli hibát, például, hogy a nyugdíjazási kor a bírókra és nem az alkotmánybírókra vonatkozik, és hogy rosszul írtam a "Fidesz"-t. Ezért elnézést kérek, és jobban oda fogok figyelni a jövőben az adatok ellenőrzésére (végül is az csak egy szerkesztetlen blogbejegyzés volt).
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy Kovács miniszter úr (helyesen "államtitkár úr" lenne - a szerk.) és mások teljesen elvétették a cikkem lényegét. A lényege az volt, hogy papíron az alkotmány nem néz ki túl rosszul. Amint megjegyeztem a posztban, a klasszikus brit westminsteri rendszerben sokkal nagyobb hatalom koncentrálódik a miniszterelnök és a kormányzó párt kezében, mint a magyar alkotmány szerint. Amint arra utaltam, a probléma nem a hatalom formális elosztásában rejlik, hanem inkább abban, ahogyan az Orbán kormány ezt a hatalmat felhasználja. A Magyarország demokráciájára leselkedő veszély tehát nem per se az intézményekben rejlik, hanem egy újra felbukkanó, régi politikai kultúrában.
(Még a magyar bírák kényes kérdésével kapcsolatban is eltévesztették kritikusaim azt a fontos, alapvető kérdést, hogy a Fidesz kormány lelkesen gyengítette a bírói függetlenséget a parlamentnek felelős Országos Bírói Hivatal létrehozásával, amely így a párt ellenőrzése alá került. Az a kísérlet, hogy egy korábbi miniszterelnököt a gazdaság rossz menedzselése miatt beperelnek, inkább Janukovics Ukrajnájához méltó, semmint Magyarországhoz. A törvény hatalma ennél sokkal nagyobb intézményi függetlenséget kellene, hogy nyújtson a bíróságoknak.)
Az Orbán kormány több olyan intézkedést hozott, amely azt jelzi, hogy nem érti az egészséges liberális demokráciák alapvető normáit. Élve kétharmados parlamenti többségével, nem csak új alkotmányt, hanem egy sor új törvényt is megalkotott, amelyek szinte kivétel nélkül mind a saját kezébe összpontosítják a hatalmat. Az érintett intézmények között találjuk a Magyar Nemzeti Bankot, amelyet a Fideszhez hű Monetáris Tanács vezet - ez háborította fel az IMF-et. A korábban független ellenőrző intézmények, mint például a Költségvetési Tanács, az ombudsmanok és az Egészségbiztosítási Felügyelet, vagy megszűntek, vagy meggyengültek. A helyi önkormányzatok hatalma gyengült az oktatás, az egészségügy és a katasztrófavédelem területén, miközben a tornacsarnokok (?) felügyelete a fővárosban új kormányzati szabályozás alá került, és az egyetemi függetlenséget is megcsonkították. A Magyar Tudományos Akadémia, művészeti és tudományos közalapítványok is a kormány erősebb felügyelete alá kerültek.
Ezen lépések bármelyike elfogadható lenne, ha hosszú, nyilvános vita eredményeképpen születtek volna meg. De az új törvények nagy tömegét sietve hozták meg, kihasználva a jelenlegi parlamenti "szupertöbbséget", a lehetséges kritikusoknak időt sem hagyva, hogy a törvények tartalmát elemezzék. Sok esetben a Fidesz - amely alig nyerte el a szavazatok többségét (52,7%) -, úgy bebetonozta politikai preferenciáit, hogy nagyon nehéz lesz azokat megváltoztatni, miután a Fidesz elveszíti hatalmát. A liberális demokrácia nem csak a többség uralmáról szól; a helyes működése azon alapul (például Angliában), hogy a többség tiszteletben tartja a kisebbséget, valamint a társadalom egészének képességén, hogy jól tájékozottan vitatatkozhasson. (Nem mintha ez most nagyon jól állna az Egyesült Államokban.)
Korábbi blogposztomban azt mondtam, hogy az Orbán kormány "tekintélyelvű sértődékenységet" mutat, és ezt kétszer is aláhúznám. Talán a legzavaróbb dolog, ami Magyarországon történik, az a kormány által ellenőrzött Médiatanács hatalmának központosítása, és az ellenzéki média megfélemlítése. Az egyik ellenzéki rádió frekvenciáját úgy vették el, mintha Hugo Chavez írta volna meg hozzá a forgatókönyvet.
Számos kommentáló kérdőjelezte meg a "Tényleg számítanak az intézmények?" című írásom alapvetéseit. Hadd mondjam ki világosan, persze, hogy számítanak az intézmények. A modern politikai rend és a gazdasági prosperitás a jó intézményeken nyugszik, ami "A politikai rend eredetei" című írásom témája is egyben (ennek egyébként egy teljes fejezete foglalkozik a középkori Magyarországgal, és hamarosan magyar nyelven is megjelenik.) Arra próbáltam rámutatni, hogy a demokratikus intézmények pontos jellemzői kisebb jelentőséggel bírnak, mint a politikai szereplők informális viselkedésmódjai. Az olyan rendszerek, mint például a brit, kevés fékkel és ellensúllyal is működtethetők, míg mások sok fékekkel együtt is jó esetben határozottan, legrosszabb esetben zsarnokian viselkednek. A mostani magyarországi intézményi változások jelentősek, de sokkal többet számít az, ahogy a kormány él jelenlegi hatalmával. A magánnyugdíjpénztárak vagyonának elkobzása sok kormány szabályrendszerében törvényes lehet, de nagyon oktalan politika.
Először 1989 májusában látogattam Budapestre, James Baker akkori külügyminiszter kíséretében, amikor az Egyesült Államok külügyminisztériumában a Bush adminisztráció fiatal politikai kinevezettje voltam. Életemnek nagyon izgalmas pillanatai voltak ezek, amikor is Lengyelország és Magyarország szándékában állt kilépni a kommunista táborból és valódi demokráciává válni. Amikor legutóbb Magyarországra látogattam, Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök és nagyon is észrevettem azt az utálatot, amit a kormány iránt éreztek akkor az emberek. A politikai polarizácóból adódó harag foka nagyon zavaró volt, és láttam, hogy az emberek miért akartak változást. De a kormányok nem úgy tudják a bizalmat helyreállítani, ahogy Orbán és a Fidesz teszi.
Magyarország mindig is két nagyon pozitív dolgot jelentett nekem: egyrészt a kis ország méretén felül adott a világnak nagy fizikusokat, matematikusokat, zeneszerzőket, művészeket, írókat és értelméségieket. Másodszor, a demokráciára és a piacgazdaságra való gyors átállás modellként szolgált a volt kommunista világnak. 1222-ben, hét évvel az angol Magna Carta után, II. András magyar király kénytelen volt elfogadni a nemesek által írt Aranybullát, ami az egyik első példa volt arra, hogy alkotmányosan korlátozzák egy európai vezető hatalmát. (Erről bővebben olvashatnak az új könyvemben.) Így meglepetés és nagyon nagyon nagy szégyen lenne, ha Magyarország ezúttal rossz irányban haladna az élen, a demokrácia és az alkotmányos kormányzás lebontása felé.
