2016 március 18-án, négy évvel ezelőtt tette közzé Facebook oldalán az alábbi szöveget Lakner Zoltán - ma mit gondolunk az alábbiakról? 

A heti gazdatestezés, a tiltakozó tanárok elleni aktuális aljasságok, a Rogán elleni eltüntetett bizonyíték, Mészáros Lőrinc mai 400 milliárdja, Németh Szilárd falat kiszakító agresszív ostobasága stb., stb. mellett azoknak is van felelősségük a mai helyzetért, akik megszövegezik a fakivágásra lehetőséget adó trükkös a határozatot, rendőrként ordítoznak az állampolgárral, akik utasításba adják, legyártatják, leforgatják az eleve rágalmazó szándékkal készülő riportot, akik ezt a hírt ugyanúgy beolvassák a súgógépről, mint az ötlábú kecskéről szóló szöveget. Iszonyatos a felelősségük azoknak, akik házhoz viszik az elnyomást egy-egy településen, hivatalban, munkahelyen, meg azoknak is, akik már kiestek ugyan a pikszisből, de részt vettek abban, ami mára létrejött, nem állították meg, amíg még lehetett volna, és most rafináltnak gondolt simulékony nyilatkozatokat tesznek felkészülve a lehetséges összes kimenetre. Másfajta felelősségük van, de van, azoknak, akiknek még mindig az a legfontosabb játszmájuk, hogy ki domináljon egy-egy ellenzéki csoportot, hogyan lehet elkerülni a túl éles politikai konfrontációt, akik névtelen blogbejegyzésekben döfködik a tőrt mások hátába az összefogás nevében, és azoknak is, akik minden innovatív, kockázatvállaló, bátor, a maga gyengeségeit vállaló kezdeményezést fölényeskedve leszólnak, anélkül, hogy a minimális fáradtságot vették volna arra, hogy átgondolják az értelmét. Azoknak is van felelősségük, persze megint csak másféle, akik még mindig feltételes módban fogalmaznak: lehet, elképzelhető, esetleg felmerülhet, hogy talán, de tényleg csak feltételezve, hogy a hatalom birtokosai rosszat akarhatnak, netalántán még csalnak is olykor, esetleg választást is, de még azért várjuk meg, amíg eloszlik a homály.

Addig még egy kicsit beljebb csúszunk egy autoriter rendszer mocsarába, ami már a demokratikus látszatra is egyre kevésbé ad.

Tényleg mindenki maga választhatja meg az útját, azonban a dolog nehézségét az adja, hogy ez kihat másokra és a jövőre.

Szétpattannak régi szerepeink keretei, mert hovatovább képtelenség bármiről épkézláb nyilvános vitát folytatni, az érvelés kudarchoz vezet, mert lepattan arról, aki parancsot teljesít vagy magától vált teljesen elvakulttá. Minél mélyebbre süllyedünk, annál több lesz az indulat, annál nehezebb lesz egy újabb feldolgozhatatlan traumát megúszni, békében élni, kezet fogni, kiegyezni, nem leszámolással indítani egy új korszakot, ha lesz olyan. Nagyon nehéz lesz szánalmat és önmérsékletet kicsiholni a jogos haraggal szemben. A másik lehetőség, hogy emberileg tömegesen felőrlődünk egy romlott, romlottságra épülő világban, amíg el nem menekülünk innen, hátrahagyva és sorsukra hagyva azokat, akik nem tudnak elmenni.

(Utóirat: Ha valaki szerint ez a szöveg nem elég elemzői - amúgy szerintem ott tartunk, hogy az -, akkor annak külön szeretetteljes üdvözletem.)