2008 március végét írtunk az alábbi beszéd elhangzásakor. Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök, koalícióban kormányoznak az SZDSZ-szel. És még csak néhány hét telt el azóta, hogy népszavazáson bukott el a tandíj és a vizitdíj. Az MSZP országos pártértekezletén elhangzott, önmarcangolástól - és a koalíciós partner marcangolásától - egyáltalán nem mentes, Fidel Castro-i hosszúságú beszéd következik, vágatlanul. A beszéd után már csak napok teltek el, és az SZDSZ kilépett a koalícióból. (Kiemelések tőlem.)

Szép, jó napot kívánok! Ismertek jól, ha csak annyi lenne a feladat, hogy mondjak egy lelkesítő beszédet, amelynek a végén leszakad a csillár - itt éppen nincs csillár -, akkor ezt, szerintem, közepesen jól meg tudnám oldani. Nem nagy dolog igen jó beszédet mondani, sőt még veszélyes beszédet sem nagy dolog mondani. Én mondtam már veszélyes beszédet, ön- és közveszélyes beszédet is, ahogyan azt végül is használták. Igaz beszéd volt a dolog lényege szerint, az igazságát kevesebben értették, mint a benne rejlő politikai lehetőséget - na de, ezért nem ők a felelősek, kétségtelen.

Van egy nagyon sokat citált, eredetileg angol szólás vagy talán amerikai, azt hiszem, a politikából származik. Úgy szól nagyjából magyarul, hogy minden krízis lehetőség is egyben. Erre utalva mondják azt sokan, hogy gyerekek, úgy tűnik, egyre több lehetőség áll előttünk. Ez az egyetlen ironikus megjegyzés, amit ma mondani fogok, ami ezután következik, az híján lesz iróniának, kerülni fogom az egyszerű szóvicceket, a nyilvánvaló szónoki fogásokat, de amennyire lehet nem fogom kerülni az erős és őszinte beszédet. Aztán meglátjuk, hogy mire megyünk mi így együtt ma délelőtt és délután.

Tegnap hosszú elnökségi ülésünk volt, vagy hat órát ültünk együtt. Gráf Jóska barátunk azt mondta első hozzászólóként - és egyetértek vele, sokra tartom őt miniszterként is, nyugodt, megfontolt közéleti emberként, politikusként -, hogy a rendszerváltozás óta eltelt időszak talán legnagyobb kihívásával állunk szemben. Azt gondolom, hogy igaza van. Amikor ezt mondja, akkor nem egyszerűen a magyar baloldalról vagy a Szocialista Pártról beszél Gráf József, hanem az ország egészéről szól. Magam is azt hiszem, úgy gondolom, hogy sokadszor, a magyar történelem folyamatában valóban nem először fenyeget bennünket az a veszély, hogy Magyarország rossz utat választ magának, zsákutcába jut. A mélyülő elbizonytalanodást nem lehet nem látni, és a növekvő konfliktusok - amelyeket meg nem lehet nem érzékelni - mélyén a politikai felszíni csatái, mindennapi küzdelmei, helyenként hibái, tévedései és erényei mellett egy igazán mély történelmi konfliktus áll, hozzáteszem, ez sem először Magyarországon.

Ha nem akarom túlbonyolítani, akkor azt mondom, hogy az a konfliktus, amelynek szereplői vagyunk, az a konfliktus, amely ebben az útválasztásban testesül meg, nagyjából úgy ragadható meg, hogy a nemzeti progresszió útját választja az ország vagy a szociális gazdasági populizmust és radikalizmust. Ez jellemző, tipikus közép-európai dilemma és jellemző és tipikus konfliktusa az elmúlt húsz évnek Lengyelországtól Horvátországig, ha úgy tetszik, Romániáig, Bulgáriáig, ennek a furcsa átmeneti régiónak, ami Róma és Bizánc határán a fejlett keresztény nyugat és a nagyon sokszor a feudalizmust magával cipelő és mindmáig magán cipelő kelet között terül el. Ez az igazi dilemma.

Mint oly sokszor a magyar történelemben, ma is úgy vetődik fel a kérdés, hogy egy nyugatos, progresszív utat választ-e magának Magyarország vagy megpróbálkozik egy sajátos, kicsikét befelé forduló, kifelé tüskéket mutató magyar úttal, a rövid távú könnyebb útválasztás, a szociális gazdasági populizmus, a sokat ígérés és a radikális megoldások útjával. Ez a dilemma, hölgyeim és uraim, ez a dilemma, drága barátaim, nagyjából a felvilágosodás óta.

A nemzeti progresszió a munka és a tudás szabadságára épül, az adófizetők felelősségét helyezi a középpontba, azt mondja, a közteherviselésben, az adófizetésben vállalt felelősség az, ami jogot teremt a te számodra, toleranciát, a befogadást, a parlamentarizmus tiszteletét helyezi politikájának középpontjába, nyitott patrióta politikát folytat. Ha úgy tetszik, az európai polgárosodás mintáját követi.

A Magyar Szocialista Pártot a nemzeti progresszió fő politikai erejének gondolom, annak szeretném megtartani. Ebben a küzdelemben, ebben a harcban szeretném megerősíteni a Szocialista Párt eltökéltségét, ehhez a küzdelemhez szeretnék nagyon sokaktól támogatást kapni és szerezni. Csak azt tartom lehetséges stratégiai célnak, hogy az ilyen módon leírt, ilyen módon megnevezett nemzeti progresszióhoz találjunk támogatást, lehetőség szerint többségi támogatást. Nem lehet más történelmi célja, azt gondolom, a Magyar Szocialista Pártnak és a magyar baloldalnak, mint hogy a nemzeti progresszió vezető, fő erejévé váljon.

Ezzel szemben a populizmus, a radikalizmus receptje viszonylag egyszerű, majdnem olyan, mint amikor az ember kezdő kuktaként otthon előveszi a szakácskönyvet, és sorról sorra olvasva megpróbál valami könnyen emészthetőt, valami gyorsan elkészíthetőt, valami nem különlegeset, de mégis népszerűt összeállítani. Tíz perc - kulináris élvezettel vegyítve - meghódítani a konyhát, férjek, feleségek, gyerekek világát. Bár ilyen könnyű lenne minden, mint ezen szakácskönyvek receptje, és bár olyan veszélytelen lenne ez a fajta gyors konyhai barkácsolás, mint amilyen veszélytelen, ha az ember ugyanezt a konyhában teszi, hát legfeljebb mégsem sikerül olyan jól az este, nem sikerül olyan jól a csábítás.

Szóval, vegyél egy cseppnyi szociális demagógiát, mondd azt, hogy rád lényegében nincs is szükség, szociális biztonságod, felemelkedésed, jövedelmed nem rajtad múlik. Ha akarod, mi megoldjuk neked, elég, ha bennünk bízol, emelünk fizetést, emelünk nyugdíjat, eltörlünk vizitdíjat, nem kell fizetni egyetemért és felsőoktatásért, lesz 7 százalékos növekedés, négyszeresére növekednek a pedagógusbérek, és folytathatnám a sort. Cseppentsél hozzá egy csipetnyi nemzeti felsőbbrendűséget, szereld le a kritikusokat, mondd azt, hogy van egy speciális magyar út, nem igazak a közgazdasági tankönyvek, nekünk van egy olyan megoldásunk, ami csak ránk jellemző. Hiszen mi tagadás, mi, magyarok - hozzáteszem, ezt mi is így gondoljuk - különleges adottságokkal megáldott nép vagyunk, okosak és tehetségesek, szinte rendkívüliek, többet érünk mi a Földön, mint bárki más. Az egészhez keverjél hozzá egy kis antiparlamentarizmust! Mondd azt, hogy a parlament csak az elitnek való, a nép, ahol a demokrácia születik, az az utcán van, a közvetlen népakaratban leledzik. Tegyél hozzá vezérelvet! Kívánd, hogy kezet csókoljanak, semmiképpen ne tartózkodjál tőle! Kerüld a közvetlen vitát, parlamentbe ne járj, isteníttesd magadat támogatóiddal! Ha kell, akkor természetesen váltogasd eszméidet, értékeidet, elveidet, mint mások váltogatják alsó- vagy felsőruháikat!

Ha ez nem elég, akkor tegyél melléje egy kis antiszemitizmust, egy kis idegengyűlöletet! Nyugodtan hívd meg a születésnapodra azt a közírót, aki az elmúlt évek legocsmányabb antiszemita kirohanását intézte az elmúlt napokban Magyarországon! Semmiképpen ne beszéljél egyenesen, kacsintsál ide és oda is! Próbáld meglovagolni a XX. század és az emberiség egyik legborzasztóbb, legtragikusabb, legocsmányabb szellemi, politikai hagyatékát! Hidd azt, hogy az antiszemitizmussal magadhoz kötheted a legbrutálisabb szélsőséges áramlatokat is!

A legvégén pedig körítésnek adjál hozzá jó erős fenyegető fellépést riválisaiddal szemben! Tűrd el, de legalábbis maradjál szótlan, ha brutálisan fenyegetik politikai riválisaid valamennyi tagját! Ha Molotov-koktélt dobnak az ajtajukra, akkor véletlenül se háborodjál fel, maradjál cinkosan csendben! Egyébként pedig tűrjed, hogy a legembertelenebb, legádázabb szidalmakat, fizikai fenyegetéseket fogalmazzák meg mindazokkal szemben, akik veled nem értenek egyet, hátha majd már a végén nem mernek kiállni saját elveik, értékeik mellett. Hátha elmenekülnek, hátha igazad lesz a végén, tényleg nem kell parlamentarizmus, hiszen már csak mi vagyunk, demagógok és radikálisok. Igaz lett hát a világ, nincsen szükség ezek szerint ellenzékre, nincsen szükség parlamentarizmusra, csak populizmusra és radikalizmusra van szükség. Így néz ki a magyar szociális gazdasági populizmus receptje, így szövetkezik össze a magyar nemzeti radikalizmussal.

Ez az a két út, amely mára világosan mutatja magát. Barátaim, minden mástól is függetlenül azt tudom mondani, a kérdés ezek szerint évszázadok óta változatlan. Nemzeti progresszió vagy szociális gazdasági populizmussal fűszerezett radikalizmus? Ez a kérdés, ezt már nemcsak nektek mondom, vagy legkevésbé nektek mondom, ezt sokkal inkább Magyarországnak mondom: ez a kérdés, válasszatok!

Ha ez ilyen egyszerű lenne. – mondjátok. Hadd mondjak egy nehezebb mondatot! Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy a nemzeti progresszió vesztésre áll. Hozzáteszem: újra, és nem először, ahogy a történelemben sem először. Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük persze azt is, hogy ki a felelős azért, hogy a dolgok így állnak. Ha igaz az az állításom, hogy a nemzeti progresszió vesztésre áll, akkor mi ebben a mi felelősségünk és a másé? Nyilván a miénkkel kell kezdeni akkor, ha elfogadjuk, hogy mi vagyunk a nemzeti progresszió vezető ereje.

Álljunk akkor neki, hogy megnézzük, hogy mi is először is a baloldal felelőssége ebben a dologban! Először is azt gondolom, hogy a szociális álomkergetésben és vágykeltésben való időnkénti részvételünk. Mi tagadás, az évtized első felében mi magunk is erősítettük azt a vélekedést. Azt a hitet, hogy a határ a csillagos ég, és a titok semmi más, mint az elégséges kormányzati akarat, és egy csapásra egy-két év alatt vagy akár száz nap alatt, ha egy száz nap alatt nem megy, akkor majd kétszer száz nap alatt ledolgozunk minden szociális problémát. Lesz itt szőlő, s lesz még lágy kenyér.

Így csináltuk? Így csináltuk. Mondtuk? Mondtuk. Sőt, tettük is. Az ország boldog volt? Igen. Hozott népszerűséget? Igen.

Az ország elhitte, elfogadta, hogy az az út, ami 2000-2001 között elkezdődött 70 százalékos köztisztviselői béremeléssel, bármeddig folytatható, és mi részt vettünk ebben az álomkeltésben. Én is.

Most csodálkozunk azon, hogy az ország nem akarja elfogadni tőlünk, hogy de bizony, vizitdíjat mégiscsak fizetni kellene, és megkérdezik: akkor melyik párt vagytok? Az a párt vagytok-e, amelyik bevezette a 13. havi nyugdíjat, amelyik bevezette a 13. havi családi pótlékot, vagy az a párt vagytok, amelyik bevezeti a 300 forintos vizitdíjat? Melyik a kettő közül? Ez vagy az? Nyilván mind a kettő mi voltunk.

Igen, ha a baloldal felelősségénél tartunk - és itt közelebb járunk már egy pillanattal az én személyes felelősségemhez is - akkor mi voltunk azok, és személyesen én magam részt vettem ebben a döntésben, nem kívánom pénzügyminiszter úrra fogni, aki a 2006. január 1-jén bevezetett, azt gondolom, hogy megalapozatlan adócsökkentést támogatta. Hittük 2005-ben, hogy ezt az adócsökkentést meg lehet csinálni? Hittük. Még, ha voltak is kételyeink, elnyomtuk ezeket a kételyeket. Azt gondoltuk, hogy majd megfeszítjük magunkat, és ez jó lesz, meg jó lesz az országnak. Természetesen, ha egy párt 2006-ban háromnegyed év különbséggel csökkenti az adót, majd növeli az adót, akkor a választói elbizonytalanodnak, és megkérdezik, hogy melyik párt vagytok ti, az, amelyik csökkenti az adót vagy az, amelyik növeli az adót?

És mondok még egy harmadik dolgot, mert akkor beszéljük ki ezt, drága barátaim! A Magyar Szocialista Párt, a mi közös politikánknak a reformtartalma, iránya az elmúlt években folyamatosan bizonytalankodott. Ha úgy tetszik, olyan nagyon soha nem beszéltük ki mi sem. Szeretjük magunkat azonosítani a nemzeti progresszió egyébként dicsőséges jelzős szerkezetével, én magam is ezt tettem.

De úgy magunk között szólva, amikor nem visz rá bennünket már a szorító kényszer, vajon volt-e egyetlenegy pillanatban is elegendő erőnk közösen, nyugodt körülmények között - amikor nem kell kapkodni, amikor nem hajt a tatár -, azt mondani, hogy ezt meg ezt a legmélyéig meg kell változtatni? Vagy inkább elodáztuk? Vagy inkább féltünk? Vagy inkább kerestük az indokokat? Vajon kalkuláltunk-e, hogy mindennek mi lesz a következménye holnap, holnapután a népszerűségben? S vajon nem a kelleténél többször ijedtünk-e meg mi magunk is a rövid távú gondoktól, bajoktól, és engedtük, hogy egészen addig változás nélkül menjenek az események, amikor már nincs már választás, sürget az idő, és akkor meg már azt kell mondjuk, hogy nem tudjuk megbeszélni mindenkivel, mert nincs hozzá elég időnk, azonnal cselekedni kell? Mi csináltuk ezt is, barátaim? Mi csináltuk!

Olyan példákat választottam, amelyekben az én személyes felelősségem nem kérdőjelezhető meg: a három közül az elsőben a legkisebb - de az arány nem fontos -, a középsőben a legnagyobb, a harmadikban mindvégig ott volt. De ez így, azt hiszem, túlságosan is általános, és azt mondjátok, hogy ennél többet várunk el tőled, és igazatok van, ennél többet várhattok el tőlem.

Van legalább egy dolog, azt hiszem, amit a nevemre kell venni egyszerűen, amit nem érdemes kerülgetni. Azt gondolom két év távlatából, hogy az igazi nagy politikai, ha úgy tetszik - majd az idő eldönti, de nem kizárt - történelmi tévedés nem az volt, amit megtettem, hanem amit nem tettem meg 2006 tavaszán, nyár elején. Odaállni az ország elé nagyjából úgy, ahogyan most itt állok, vagy ebben a pillanatban éppen ülök előttetek, és azt mondani, hogy úgy látom, Magyarország, változtatni kell egy sor dolgon! Hogy az az út, amelyen az elmúlt négy évben a mi vezetésünkkel is jártál, nem folytatható! Hogy tele van illúzióval ez az út, és itt meg itt nem volt igazunk, bár mi kormányoztunk, ebben meg ebben felelősségünk van ‑ nekünk elsősorban, és csak másodsorban kell beszélni az ellenzékről, harmadsorban csak az országról és mindenki másról. Éppen ezért ezt és ezt kell tenni, ehhez és ehhez kérünk támogatást és segítséget.

Meg akartam spórolni ezt a szembenézést, azt gondoltam, hogy ez elintézhető lesz úgy, hogy kormányzunk, és majd szépen lassan felülírjuk a múltat. Közben a múlt itt magasodik fölöttünk. Ez a magyar baloldal és a Magyar Szocialista Párt elnökének, a kormány miniszterelnökének, azt gondolom, a legsúlyosabb felelőssége. Ettől teljesen független az, hogy mit gondolunk bárki másról. Akkor mondhatunk egyetlenegy mondatot bárki másról - fogok mondani legalább olyanokat, mint magunkról -, ha a listát magunkkal kezdjük. Megtettem.

Nem túl sokat, de valamit szeretnék mondani liberális barátainkról is, és nem azért, mert az túl népszerű téma itt, tudom. Soha nem akartam, soha nem engedtem, legalább ebben nem, hogy ilyen olcsón szerezzünk népszerűséget. De koalícióról majd még később beszélni fogok.

Azt tudom mondani liberális barátainknak, hogy nem kell olyan magasan hordani az orrukat. Nem kell! Népiesebben szólva: tessék leszállni a magas lóról!

Nem a reformpolitikával van a baj, hanem a reformblablával, a reformkioktatással és a reformgőggel. Azt gondolom, ha megengednek nekem e rövidre sikerült és mindenképpen mértéktartást igénylő, ezt a követelményt betartani szándékozó kritika után egy nagyon rövid tanácsot is, és nem tekintik ezt az én liberális barátaim - hogy is mondjam - a belügyeikbe történő beavatkozásnak: reformgőg és reformblabla helyett, akkor is, ha nemcsak az van, de az is van, több párbeszéd és több szakértelem. Talán e kettő előrevisz.

Beszéljünk egy picikét a jobboldali ellenzék nagyobbik részéről is! Ez nyilván itt a könnyebb téma. Húzósabb magunkról beszélni, rövid távon hálátlanabb. Könnyebb és népszerűbb szocialista körökben az ellenzékről beszélni. Naná! Nem fogom túlzásba vinni ezt se, éppen azért, mert nem akarom ma a könnyebbik utat választani, arra volt elég idő. A legnagyobb probléma - egyszerű, de sajnos nagyon is igaz közelítést választva -, hogy ma a magyar jobboldal nagyobbik részét egész egyszerűen parlamenti helyett háborús logika igazgatja.

Mindaz, amit a magyar közéletben látunk saját magunk tévedései, hibái, helyenként talán rövidlátása mellett is, abból a rendkívüli helyzetből fakad, hogy a magyar jobboldal nagyobbik pártja a parlamenti demokratikus vetélkedést összekeveri az élet-halál harccal, helyenként a kocsmai verekedéssel. Semmilyen értelemben nem ismer mértéket eszmék, célok, eszközök, stílus megválasztásában. A magyar jobboldal nagyobbik része számára mi és a mi követőink kiiktatandó hibák a magyar parlamentarizmusból. Ellenségek, akik egyébként, ha tehetik, eljárulják a hazát, akikkel szemben nincsen bocsánat, legfeljebb bosszú.

Ha nem megy liberalizmussal, ha nem megy konzervativizmussal, ha nem megy még a két világháború idejét idéző nemzeti keresztény politikával sem, akkor valóban gyúrjál össze mindent, ami a progresszióval szemben áll, ajánljál istentelen dühöt, populizmust és radikalizmust, és meglásd, többségbe kerülsz.

Mindeközben a jobboldal vezére egy olyan tipikus közép-európai politikussá vált, aki - sok forrásból merítve - követi Mečiar szociális populizmusát. Nem idegen tőle, legalább nyomokban, Tuđman nacionalizmusa. Azt gondolom, nem is titkolta, hogy vonzza és csábítja a Kaczyński-fivérek pártjának - számunkra időnként szokatlannak tűnő - politikai filozófiája és ideológiája, benne a nemzeti és történelmi sértettség politikájával. És ha jól látom, akkor tanult a Smer, Fico pártjának erős reformszkepsziséből, elutasításából és a szélsőségek irányába való nyitottságából is.

Külön-külön mindegyik elem - akár még könnyen is - legyőzhető lenne, mint ahogyan könnyen legyőzhető lenne a populizmus és radikalizmus rendkívül veszélyes elegyének bármelyik eleme. Így együtt, drága barátaim, így együtt ez egy veszélyes elegy! Így együtt valóban hatalmas kihívás a nemzeti progresszió számára! Olyan elegy, amely ha nem érti az ország, hogy mivel áll szemben, ha nem hajlandó vele megküzdeni, akkor az erre épített politika nem egyszerűen többségbe kerülhet, hanem Magyarországot tévútra és zsákutcába fordíthatja.

Aki nem érti Közép-Kelet-Európában az elmúlt években, az elmúlt két évtizedben végbement folyamatokat, aki nem látja, hogy kivel állunk szemben, aki úgy gondolja a két nagy párt viszonyában, hogy az egyik kutya, a másik eb - vagy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz -, az téved, ha függetlennek gondolja magát. Téved, ha azt gondolja, hogy elegáns demokratához, felelős politikushoz, értelmiségihez méltó magatartás és azt jelenti a függetlenség, hogy meg is magyarázom, miért tartok egyenlő távolságot a nemzeti progressziótól, illetve a populizmustól és a radikalizmustól. Aki így gondolja, az téved.

Az álmoskönyvek és a politikai tanácsadók nem ajánlják, hogy egy pártelnök vagy miniszterelnök beszéljen az értelmiség felelősségéről - azt mondják, hogy könnyen megkaphatod a nyilvánosságban, újságban és bárhol. Egyébként azt hiszem, hogy a tanácsra érdemes hallgatni, ezért muszáj csínján bánni ezzel a dologgal. De nem olyan pillanatot és helyzetet élünk, amikor erről csendben kellene maradni.

Azt szeretném mondani az írástudó, író, olvasó, a világban tájékozódni tudó, akaró barátainknak, ellenfeleinknek, az életüket hűvös távolságtartással élőknek, hogy nekik is van felelősségük. Nem igaz, hogy nem látják: nem tartható az az álláspont, hogy az egyik oldalról közös nemzeti, társadalmi felelősségről beszélnek; felhívják a pártokat arra, hogy vegyék észre, nem övék a világ - nagyon helyes és ez igaz -; a másik oldalról pedig nem értik, hogy az a legkevesebb, hogy segíteni kell Magyarországot és Magyarország valamennyi polgárát eligazodni abban, történelmileg is, hogy miről szól mindaz, ami a hétköznapjainkat alakítja. Nem igaz, hogy nem értik, hogy elsősorban az ő dolguk engedni a sokaságot betekinteni a mindennapok történései mögé, a látvány mögé.

Nem azokkal van bajom, őszintén nem, akik azt gondolják bármelyik oldalon, hogy értékválasztásukat - amely egy tanult embernek nyilván a sajátja - felülírhatja a pártpolitikai elkötelezettség, és szinte bármit hajlandóak megérteni és megmagyarázni. Nem ezzel van bajom. Még akkor sem, ha be kell hogy valljam, nem értem, hogy egyébként jobb sorsra érdemes, tekintélyes polgáremberek, konzervatív asszonyok és férfiúk, akik oly büszkék a nemzeti hagyományok ápolására, hogyan képesek csendben maradni akkor, amikor a magyar jobboldal legnagyobb pártja, ha mást nem, de helyi koalícióban együttműködik azzal a Jobbikkal, amelyhez tartozó gárdában éppen ma hatszázan fognak esküt tenni tőlünk egy-két kilométerre. Tessék nekem megmondani, hogy mi az, ami az önmagát polgárinak, demokratának tartó komoly értelmiségieket ilyenkor nem figyelmezteti arra, hogy nem lehet csendben maradni. Mi az, ami miatt szó nélkül el lehet menni heti- és napilapok alig burkolt cigányellenessége, antiszemitizmusa mellett, a mellett a verbális agresszió mellett, ami mindennap megtörténik? Mi? Ez belefér a pakliba?

De muszáj kérdezni azokat is, akik azzal kérkednek, hogy ők függetlenek. Mitől tetszenek függetlenek lenni? Mitől? Nem hiszem, hogy egy értelmiséginek az lenne a dolga csak, hogy önmagának bizonyítsa, hogy ő középen áll. A függetlenség nem a középen állás, mert Magyarországnak nincs középútja a radikalizmus és a progresszió között. Nincsen.

Én nem adhatok tanácsot másoknak, a politikusnak el kell viselni, hogy róla írnak, és ő nem kommentálja, hogy őróla hogyan írnak. Ezért aztán ebből ne is csináljunk szokást! De ha egyszer veszem a bátorságot, ebből még nem lesz szokás. Akinek annyi mondanivalója a magyar politikáról, hogy mi az uralkodó politikai napirend és ki hány százalékban uralta a médiateret, annak muszáj értenie, hogy ezzel nemcsak hogy nem segít, de abba az irányba tolja a magyar politikát, hogy egyetlenegy dolog számít összesen: ki tud a híradóban előkelőbb helyen szerepelni szinte bármivel. És aki nem érti, hogy ebben a korban, ha úgy tetszik, a médiademokráciának mi a logikája, az nem érti, hogy ezzel arra ösztönzi a demokratikus közéletet, hogy semmilyen szabályt és semmilyen normát betartva az extrémitás felé menjen el.

Húsz éve is tanították, hogy nem az a hír, hogy a kutya megharapja a postást, hanem az a hír, ha a postás megharapja a kutyát. Azok, akik úgy gondolják, hogy arról szól a politika csak, hogy ki tolja magát előtérbe, az olyan politikát, olyan közéletet szeretne Magyarországon, amelyben minden szereplő arra kap ösztönzést - tessék nem félreérteni, még a velünk nem szimpatizálóknak is üzenem, hogy hallja ki az iróniát belőle -, hogy az a hír, ha a postás megharapja a kutyát. Úgy látom, hogy újabban a magyar közéletben lassan valóban abban lesz politika, hogy hogyan fordulhatnak meg a szerepek, hogyan vetkőzhet ki magából a mértékletesség, a mérsékeltség, hogyan takarja el a nemzeti felelősség üres szlogenjével magát a nemzeti bornírtság és radikalizmus, hogyan megy tönkre és hogyan hullik ki ujjaink közül a nemzeti felelősség maradéka is. És azt tudom mondani mindazoknak, akik bármilyen módon ebben szerepet vállalnak - a magyar értelmiségnek, a magyar médiának -, hogy lehet, hogy ők azt gondolják, ez nem az ő ügyük, ők csak tudósítanak róla, meg majd túl fogják élni, és hogy helyes publicisztikákat lehet arról írni, hogy vagy Orbán vagy Gyurcsány, és nem érdemes arról szót sem ejteni, hogy a kettő mögött milyen politika húzódik meg; azt tudom mondani nekik: nem fognak belőle kimaradni. Mert az ő országuk, az ő világuk. De mondhatom másként is, felelősségteljesebben: a mi országunk meg a gyerekeinké meg az unokáinké, és mit gondolnak, kié a felelősség?

Nem az a felelősség, hogy írok egy publicisztikát, nem az a felelősség, hogy távolságtartóan ide is meg oda is kiosztok egy pofont. Az a felelősség, hogy merek választani, és merek dönteni: erre megyek, vagy arra megyek. Magyarország nem tud nélkülük menni.

Elég hosszan beszéltem, de még nem vagyok a végén. Azt mondjátok, hogy ez még csak az értékelés része volt. Nektek is jut idő.

Barátaim, akkor mit kell csinálni? Azt mondanám, hogy álljunk meg egy pillanatra! Álljunk meg! Vegyük számba, hogy hol tartunk, mit csináltunk. Én csak elmondtam az én értékelésemet. Még nem tudom, milyen a tiétek, és be kell valljam, nem tudom, milyen az országé. Tegyünk fel újra minden kérdést, ha kell!

Vegyük észre, hogy nagyobb az a kihívás, ami előttünk áll, mint gondoltuk 2006-ban! Értsük meg, hogy brutálisabb a politikai ellenfelünk, mint bármikor gondoltuk, és tegyük hozzá önkritikusan harmadikként, hogy több a hiba, és több a tévedés a saját politikánkban, mint hittük magunkról, akár én is hittem magamról - ami egyébként jellemzi nyilvánvalóan az elmúlt kettő évet.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni, hogy szerintem mi a feladata az előttünk álló egy-két hónapnak - aztán majd nyilván a következő éveknek, de most egy-két hónapról beszélek -, azt mondom, hogy lényegében újra kell szervezni a nemzeti progresszió erőit, és újrafogalmazni a nemzeti progresszió programját. Ez a következő időszak feladata.

Ez nemcsak a Magyar Szocialista Párt dolgát illeti - azt is. Ez nemcsak a kormányzás dolgát illeti - azt is. Ez érinti az egész országot, a magyar társadalmat, érinti a társadalmi kapcsolatainkat, hálózatainkat, újraépítendő együttműködéseinket.

Mi tagadás, sok oknál fogva mindazok miatt is, amiket az előzőekben mondtam, az a dolga ma a Magyar Szocialista Pártnak, hogy egyetlen tabukérdést sem meghagyva szervezze újjá, erősítse meg, ha kell, korrigálja és varrjon új programot a modern magyar nemzeti progressziónak.

Drága Barátaim! Nyilván, ha valakinek, akkor ez elsősorban azoknak a dolga, akik azt mondják magukról, hogy ők ennek a legnagyobb ereje és akik kormányon vannak. Ezek mi vagyunk. Mindez a kormányzók felelőssége, és azt gondolom, hogy érdemes egy-két szót ejteni arról, hogy mi is kell, hogy jellemezze ezt az időszakot, ezt a kormányzást.

Először is azt mondanám magunknak, és azt mondanám a koalíciós partnerünknek is, hogy kevesebb hangzatos kijelentés kell mindkét oldalon. Azzal nem megyünk sokra. Nem szereplés kell, hanem munka.

Kevesebbet beszélni mindkét oldalon reformokról, többet tenni azért, hogy értsék, támogassák, elfogadják mindazt, amit csinálunk. Kevesebbet foglalkozni általában egymással, kevesebbet beszélni úgy általában neoliberalizmusról, ami állítólag métely a nemzet testén, kevesebb beszélni úgy általában baloldaliságról, amely meg úgy általában állítólag a haza megmentője.

Sokkal többet tenni azért valóságosan, konkrétan és megfogható kezdeményezésekben és politikákban, hogy a verseny és a szolidaritás köré épített programok, cselekvések, konkrét tettek megerősítsék Magyarországot. Ez a feladat.

Hozzáteszem: lényegesen nehezebb, mint adni egy jó interjút. Ez igaz. Lényegesen nehezebb, mint odakerülni bármelyik oldal címlapjára. Ez is igaz. És lényegesen könnyebb ehhez képest egyéni nyilatkozatokban, megjegyzésekben kifejezésre jutó politikát folytatni. Igen, de el kell dönteni mindenkinek, melyiket akarja. Velünk akar jönni, ezt a politikát akarja támogatni, vagy van önálló egyéni küzdelme is? Ha van, teheti, de ne a mi rovásunkra tegye, azt szeretném kérni.

Abban a helyzetben, amelyre azt mondtam, hogy ma a nemzeti progresszió erői vesztésre állnak, és nekünk is volt már nagyobb támogatottságunk, és amikor - ha mondják, ha nem -, nagyon is sokaknak minden második gondolata 2010 körül forog, vannak, akik úgy gondolják, hogy azzal kell támogatást szerezni, hogy akkor most ijedtünkben hirtelenjében nem csinálunk semmit. Majdcsak elmúlik az a két év még valahogy! Majdcsak jön egy új választás! Még csak az kellene, hogy még egy konfliktus legyen! Nem elég nekünk az a 16 százalék, itt a világ szégyenére?! Isten ments attól bennünket, hogy bármihez még hozzányúljunk! Bármihez hozzányúlunk, új konfliktus, új konfliktus, még kevesebb támogató. Még kevesebb támogató, itt a világvége.

Azt szeretném nektek mondani, hogy látom az erre való törekvéseket. Látom. Azt tudom mondani, hogy nem értek vele egyet!

Azért nem érdemes kormányozni, hogy menedzseljük a hétköznapokat. Az fontos - magunk között mondom, zárójelben, időnként lehetne jobban menedzselni, mint ahogyan tesszük ezt sokszor. Időnként az ember nincsen hasra esve, amit lát teljesítményt, ha valaki, én nyugodtan mondhatom. De legyen világos, ez önmagában nem elég! Ez a beugró! Ez kötelessége egy kormányzó pártnak!

Hadd mondjak még valamit! Vannak, akik azt mondják, hogy túl gyors az egyensúlyteremtés szándéka, eleget szenvedett már a magyar nép az egyensúlyteremtéstől. Ráadásul mindez kiegészítve a gyors inflációcsökkenéssel nem tartható politika. Adjuk fel ezt a politikát, jön 2010, lazítsunk egy kicsikét! Vannak, akik azt a következtetést vonják le április 9-éből, hogy a választó csak a jól csengő fillérek vagy forintok nyelvén ért; adjuk föl azt, amit eddig csináltunk, korrigáljuk az egyensúly programját, szerezzünk támogatást azzal, hogy bár hiány van az országban, vagy hiány van a központi költségvetésben, költsünk kicsikét többet - az emberek úgysem fogják észrevenni, ha meg majd észreveszik, akkor már a választások után leszünk.

Hadd mondjam el nektek, hogy ha osztjátok azt a kritikát, amit korábban mondtam magunkról, ha azt komolyan veszitek - ezért kell megbeszélnünk, hogy ti is így látjátok-e -, akkor erre most nem lehet ezt mondani: ha igaz az, hogy erős ország csak egyensúlyban lévő vagy ahhoz tartó közpénzügyekkel lehet, akkor ez nem játék! Populizmusra nem lehet populizmus a válasz! Még akkor sem, ha egyébként meg vagyunk attól ijedve, hogy te úristen, akár vereséget is szenvedhetünk. Olyan áron nem lehet győzni, hogy azt folytatjuk.

Drága barátaim, csak remélni tudom - nehogy félreértések a megjegyzésemet -, hogy pontosan tudjátok, hogy mit tapsoltok meg. Tudniillik azt tapsoljátok meg, hogy amikor jöttök hozzám, hogy a jóisten áldjon meg, miniszterelnök úr, a nyugdíjasoknak föl kell emelni a nyugdíját, mert jön 2010, és ha fölemelnénk pluszban a nyugdíjasok nyugdíját nem sokkal, ötezer forinttal, Ferikém - és még kacsintanak hozzá egyet -, ezzel miénk lenne hárommillió szavazó, Ferikém, arra nekem azt kell mondani, hogy nem.

Amikor polgármester kollégák jönnek, és azt mondják, hogy Ferikém, tutiba hozom neked a várost, csak az kéne, hogy a főteret föl kéne újítani, kicsikét bele kéne a nyúlni az európai uniós pályázatokba - kacsintás még egyszer -, nincs önrészünk, ha Veres Jani adna egy kis önrészt, tiéd a város, Ferikém. Erre nekem azt kell mondani kétszeresen is, hogy nem. Nem nyúlunk bele, és nem adunk pénzt.

Tényleg nem tudjátok, hogy mit tapsoltok meg! Hát jó, majd meglátjuk.

Amit mondok, arra nagyon keskeny út van. Bár a beszédbe ide nem illesztettem be, meg ilyeneket a beszédek végén szoktak mondani, de most hadd mondjam el! Nézzétek! Nem azért, mert nem szeretném, ha nyernénk. Azt tudom nektek mondani, hogy kevés dolgot szeretnék most ennél jobban közemberként - a magánéletem más ebben a tekintetben. De, tudjátok, sok gond, baj és nem kevés tévedés mellett - amely tévedésben időnként, azt hiszem, osztoztunk azzal az ellenzékkel, amit ma ostorozunk -, kevés büszkeségre okot adó tettünk legnagyobbika, hogy megértettük, hogy olyan áron nem szabad győzni; megértettük, hogy demokratának lenni azt jelenti, hogy bizonyos eszközöket, bizonyos megoldásokat, bizonyos célokat kizárunk még akkor is, ha végül ez szavazatokba kerül. Ezt jelenti. Győzni szeretnénk, de nem mindenáron!

Itt hadd mondjak el nektek valamit, ami a legnagyobb probléma! Három dolog van, ami konfliktusban áll egymással, és amit nem tudunk föloldani. Én sem tudom. Minden gondomat, bajomat személyesen ez okozza, hogy nem találom rá a választ. Van egyik oldalról egy bődületes történelmi kihívás, amit úgy írtam le, hogy progresszió vagy nemzeti radikalizmus és populizmus. Ez az egész térség és ez az egész kor majd húsz év távlatában, biztos vagyok benne, hogy ekként lesz megítélve. Ez az egyik kihívás. Ez nem 1 éves, 2 éves, 5 éves, hanem 20-25 éves nagy konfliktus lesz. Ehhez képest van egy középtávú konfliktus, mindaz, amit reformpolitikának hívunk: hogyan illeszkedik ehhez képest az oktatás, az egészségügy, a felsőoktatás átalakításának követelménye? Harmadsorban itt van a rövid távú népszerűség és elfogadottság és a támogatottság. Ez a három dolog, drága barátaim, ma egyelőre konfliktusban van egymással, és egyelőre úgy néz ki, hogy el kell dönteni, hogy melyik ujjunkat harapjuk meg.

Ha a nemzeti progresszió oldalára állunk, akkor ma egyelőre mintha az úgy nézne ki, hogy azzal egészen biztosan csak választást lehet veszíteni. Ha az oly szükséges, középtávon elkerülhetetlen reformpolitika oldalára állunk, az mintha úgy nézne ki, hogy az egyébként rövid távon nem kifizetődő, mintha választani kellene haza és baloldal között. Ez az igazi dilemma. Azt tudom mondani - anélkül, hogy ez a baloldal föladása, elárulása lenne -, hogy nyilván egyik oldalról azt kell mondani, hogy ha ez egymással ellentétbe kerül, akkor a hazát kell választani. De ti erre azt mondjátok, hogy azt nem lehet, hiszen ha az igaz, hogy a progresszió és a nemzeti radikalizmus és populizmus erői küzdenek egymással, akkor a választások elvesztése a történelmi esélyek elvesztése is. Ez itt a probléma.

Ezért mondom azt, hogy ha a reformpolitika van a középpontban, és nem vagyunk ellene érzékenyek, akkor egyik oldalról teljesen világos, hogy az általa keletkeztetett népszerűségvesztés egyben azt is jelenti, hogy átadjuk a terepet a radikálisoknak, a szociális és gazdasági populizmus útját járóknak, azaz a középtávú reformpolitikáért a hosszú távú történelmi esélyt veszítjük el. Ez egy nagyon nehéz dilemma. Ezért az egyszerű okosságoktól és az egyszerű kijelentésektől érdemes tartózkodni ebben az ügyben. Nem könnyen feloldható ez.

Aki ellenzékben van, és egyébként a fejét erre a politikára adta, mint amire a mai ellenzék nagyobbik fele, őt ez nem érdekli, neki nincs ez a dilemmája. Tudniillik elutasítja a reformot, a radikális utat választja, és az rövid távon, most úgy tűnik, hogy népszerű. Neki nem kell megküzdeni ezzel a dilemmával, nekünk meg kell. Ha van politikai, történelmi, taktikai és stratégiai kihívás egyszerre, akkor ez az a kihívás.

Visszatérve a kormányzás dolgára. Izgalmas pillanatok fognak következni. Hadd mondjak egy-két dolgot a koalíció barátainak, kritikusainak, ellenfeleinek először is. Drága Barátaim! A koalícióval nem lehet játszadozni, a koalíció nem arról szól, hogy melyikőnk mit gondol a koalíciós partnerről. Azt kell nektek mondanom, hogy ez teljesen érdektelen. Teljesen. Sem egyik, sem másik oldalon nem lehet megengedni, hogy a politikai sikertelenség, kudarc vagy frusztráció feloldásának az legyen a módja, hogy a koalíció két pártja - amelynek fő felelőssége van abban, hogy az ország merrefelé megy -, ez a két párt ilyen-olyan rendű politikusai egymáson köszörülik a nyelvüket. Olcsó dolog, de muszáj azt mondanom, hogy közveszélyes.

Nem ahhoz kell bátorság, kérem szépen, egy koalíciós kormányban, hogy az ember a másikat kritizálja, ahhoz nem kell bátorság. Olyan tapsokat tudok provokálni a koalíciós partnert bántó megjegyzésekkel, amekkora ebben a teremben még nem volt, tudom jól. De ez nem fontos! Ez nem fontos!

Ha az a feladatunk, hogy kormányozzunk biztosan 2010-ig, akkor a koalícióval nem lehet játszani, mondom ezt itt is és ott is. Na de, hogy ne legyen olyan szép a dolog: a koalícióval nem lehet zsarolni sem itt, sem ott.

Volt nekünk egy pénzügyminiszterünk, az általam sokra tartott, áldott emlékezetű Bokros Lajos. Szegény annyiszor mondta Horn Gyulának, hogy le fog mondani, hogy egyszer a mi Gyulánk azt mondta, hogy rendben. Így ment el egy kormányülés közepén Bokros Lajos, ha jól emlékszem az anekdotára.

Nem lehet azt csinálni, hogy akinek valami nem tetszik, akkor úgy viselkedik, mint egy megbántott szerető, hogy akkor odébb is állhatok. Kérem szépen, ezt sem itt, sem ott nem tanácsolom! Eddig ez nálunk nem volt szokás! Ez nem volt eddig nálunk szokás. Határozottan azt kérem, hogy ilyen szokás ne is legyen.

Tegyünk a koalícióról egy harmadik megjegyzést: a koalíciós megállapodás és a koalíciós együttműködés nem szentírás. Kettő év után magam is azt gondolom, hogy van mit újragondolni, de erre majd még vissza fogok térni.

A szerződések újratárgyalhatók, megbeszélhetők. Nyilván ennél a kontextusnál, itt kell elmondani, drága barátaim - bár ez nem lesz tőlem újdonság, ha azt mondom -, hogy a reformpolitikát nem lehet feladni! Függetlenül attól, hogy ki milyen népszerűségi adatokat olvas, nem lehet feladni! De azt tegyük hozzá, hogy a reformpolitika nem gyorsasági és nem politikai hitelességi verseny! Az elkötelezettségnek párbeszédkészséggel és -képességgel, szakértelemmel kell párosulnia! Ezt pedig muszáj hogy értsék, úgy látom, a koalíciós partnereink is.

Ha nem lenne ilyen hosszú, mióta beszélek, akkor most hosszasan eredményeket sorolnék nektek az első kettő évből. Kellene és megérné, mert úgy látom, hogy nemcsak az ország nem látja a napi küzdelmek mögött, hanem időnként még a hozzánk nagyon közelállók is elfelejtik mindazt, ami itt történik. (Mandur) Laci elkezdte sorolni a hidakkal. Mintha nem értené ez az ország, hogy micsoda elképesztő eredménnyel lehet építkezni! Hogy azért jövőre valóban itt egyensúly környékén leszünk ebben az országban. Hogy mindeközben a nyugdíjak mára nagyjából 40 százalékkal érnek többet, mint 2001-ben; 40 százalékkal érnek többet. A családtámogatások értékét még ebben az időszakban is meg lehetett őrizni. A felsőoktatásnak a költségvetésben meg tudtunk állapodni évekkel előre és törvényben tudtuk rögzíteni. Hogy Magyarország egyébként a huszonhét európai tagállam közül a legelső még akkor is, amikor időnként azt mondjátok, hogy lassú a fejlesztés folyamata, hogy ezt az Új Magyarország nemzeti fejlesztési tervet hogyan készítettük elő és hogyan csináljuk meg.

Igen, sok mindenről lehetne beszélni. Lehetne beszélni arról az egészségügyben, hogy februárban először már azt mérték, hogy csökkent a gyógyszerár, valóban nemcsak kevés gyógyszeré, hanem összességében csökkentek a gyógyszerárak Magyarországon azon gyógyszergazdasági törvény alapján, amely tavaly életbe lépett, és aminek eredményeként tavaly egyébként több mint ezer gyógyszer ára csökkent, de most már összességében csökkennek az árak. Ez nagy dolog. Nagy dolog, hogy lassan kinyílnak a zsebekbe tett várólisták még akkor is, ha ez sok konfliktussal jár, nagy dolog. Nagy dolog, hogy van egy Egészségbiztosítási Felügyelet, amely minket véd, nagy dolog, és ez akkor is nagy dolog, ha az egészségügy ezzel együtt tele van konfliktussal.

Akkor most beszéljünk erről egy-két mondatban. Igaza volt-e a koalíciónak, amikor azt mondta, hogy az egészségügyi reform elkerülhetetlen? Azt gondolom, hogy igaza volt. Igaza volt-e akkor, amikor ennek nekiállt? Azt hiszem, hogy igaza volt. De nem elég az igazság, nem elég - és itt figyelmeztetem magunkat - a reformnak elkötelezettnek lenni. Ezt úgy kell tudni csinálni, hogy az ország értse, hogy mit csinálunk, úgy kell tudni csinálni, hogy a reformok végrehajtásának folyamatában ne az legyen az alapvető élménye a biztosítottak, betegek millióinak, hogy a reform egyenlő a rendetlenséggel, a bizonytalansággal, a káosszal, helyenként a minőség romlásával.

És bár én leszek az utolsó, aki azt fogja mondani, hogy nem törvényszerű az, hogy ilyen átalakítási folyamatban ez mind előfordulhat, de hozzá kell tegyek még valamit: ma úgy gondolom két év távlatából, hogy az egészségügy átalakításának folyamatában, nemcsak annyi volt a bizonytalanság, a káosz, a rendetlenség és helyenként a minőségromlás, mint ami a reformból önmagából következik. Hanem azt gondolom, hogy ennél több is volt. Azért, mert nem volt pontos, helyenként kellően megtervezett, gondosan kivitelezett a változások sorozata. Nem kapta meg az összes részlet azt a kellő figyelmet, ami egy nagy rendszer átalakításához feltétlenül szükséges. Mert az odafigyelést, a precíz végrehajtást időnként azzal a korábban már emlegetett reformblablával és reformgőggel takarták el. Ez nincs rendben.

Az egészségügyben nagyjából két feladat van most. Az egyik az, hogy mindazon a bizonytalanságon, mindazon a konfliktuson, amit az átalakítás okozott, mindazon a nehézségen, ami itt létrejött, ezeken megnyugvással, renddel, kiszámíthatósággal, egy új biztonsággal túl kell jutni. Nem élezni kell a feszültségeket, hanem megoldásokat kell hozni. Nem kioktatni kell az egészségügyet, hanem megbeszélni vele, hogy a korábbi konfliktusokat hogyan kell megoldani és az új átalakításokat hogyan kell bevezetni. Nyugalom, rend és biztonság kell hogy következzen, ennek kell az egészségügy előttünk álló két évében középen lenni.

Ehhez kell két feltétel, hogy ez így legyen, ami fontos. Az egyik: az egész politikai feltétele nagyjából azon is múlik, hogy le lehet-e zárni a pénztártörvénnyel kapcsolatos vitát. Azt gondolom, hogy le lehet és le is kell zárni. A pénztártörvény korrekciójára van szükség. Olyan korrekciójára van szükség, amely nem jelenti a reformok feladását, amely nem jelenti az eredeti célok sutba vetését, amely nem nyegle politikai odamondogatások a koalíciós partnerre - mert egyébként ezzel vagy azzal van valakiknek elégedetlensége -, és amely ugyanakkor tudomásul veszi és megérti, hogy az ország jelentős része ma tele van kétellyel és bizonytalansággal azzal kapcsolatban, hogy ez a törvény, a pénztáraknak ez a fajta átalakítása szolgálja-e az ő céljait vagy sem. Nem azért, mert pontosan tudja mindenki, hogy mi van a törvényben: a pénztártörvény ebben az értelemben, tudom, hogy politikai szimbolika is. De akkor sem lehet nem tudomást venni arról, hogy bizony úgy kell nekünk egyszerre szolgálni a biztosítási oldal reformját, hogy közben ezzel a reformmal, annak a lényegével az ország nagyobb része azonosulni tudjon. A mostani pénztártörvény erre nem alkalmas.

A következő napokban arra fogok törekedni, hogy a Magyar Szocialista Párt olyan kezdeményezést és olyan ajánlatot tegyen - nem egyszerűen csak a kormánynak, hanem az országnak -, amely az előbb mondott két feltételt teljesíti. Teljesíti azt, hogy át kell alakítanunk a biztosítási oldalt, hogy végig kell menni a reformon; de teljesíti azt is, hogy ebben a kérdésben csak olyan megoldást lehet választani, amely az ország aktív többsége számára a választott megoldást elfogadhatóvá teszi.

Mert nem diktálni kell az országnak, hanem az országot kézen kell fogni, és kell segíteni, hogy végigmenjen ezen az úton. De ha ez a feladat, ha új megoldások kellenek az egészségügyben, és nyugalmat kell teremteni, akkor azt kell javasoljam a koalíciós partnerünknek, hogy jelöljünk közösen egy új egészségügyi minisztert. Igen, azt mondtam, hogy közösen.

Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy úgy fejeznék be az én következő mondatomat, ahogy na, akkor elkezdem, vagy újrakezdjem? Szóval, ha azt mondom, hogy el kell ismerni, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége nélkül az egészségügyi reform nem biztos, hogy elindult volna, erre tudom, hogy sokan azt mondják, ehet, hogy az jobb is lett volna. Tudom, hogy sokan ezt mondják. Azt akartam mondani az előbb egy bonyolult mondatszerkezetben, hogy ezzel nem értek egyet. De azzal igen, hogy miközben meg kell köszönni mind a két miniszternek, amit tett a reformért, most lássuk azt be, hogy ezen reformpolitika mögül a szükséges támogatás és bizalom olyannyira kiment, hogy ebben közösen, egymás teljesítményét elismerve új megoldásokat kell találnunk, és ehhez hitelesítő új minisztert.

Még mielőtt a politológusoknak eszébe jutnak, hogy 2004-ről beszéljenek, 2004-ben egy szabad demokrata miniszter leváltása környékén fagyott meg a levegő az akkori miniszterelnök körül. Jól mondom? Én már olyan sok összehasonlítást láttam Medgyessy Péter és énközöttem 2004. és 2008. között, olyan sok remekbe szedett politológiai elemzést, hogy már most mondom, arra kérem az elemzőket, ezért semmiképpen ne vegyenek fel tiszteletdíjat, nyugodtan írják meg, hogy ezt tőlem hallották mindjárt legelőször, és mindjárt tegyék hozzá: nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni.

Kóka elnök úrnak és Horváth Áginak természetesen elmondtam, hogy mit fogok itt nektek elmondani. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy sem Kóka elnök úr, sem Horváth Ágnes egy ilyentől nem a legboldogabb. De hogy mondjam, ez természetes. Nekünk az a dolgunk, hogy kormányozzunk és közösen megoldásokat találjunk, egymást ne kioktassuk. Nem üzengetnünk kell, nem konfliktust kell gerjeszteni, hanem meg kell oldani a dolgokat. Ma az egészségügyben, ha nem változtatunk tartalmat is meg vezetőt is, akkor nem tudunk változtatni.

A hátam közepére nem hiányzik egy személyi konfliktus az SZDSZ-szel, hadd beszéljek világosan, a hátam közepére nem. Azt kérem a Szabad Demokraták Szövetségétől innen is, hogy megértéssel és elfogadással viszonyuljon a szocialisták ezen kéréséhez. Mindezt úgy mondjuk, hogy egyszerre érezzük a felelősséget a koalícióért, az egészségügyért és Magyarországért is. Biztos vagyok benne, hogy miközben megköszönjük a miniszter asszony munkáját, ezt a szabad demokraták érteni fogják.

Lassan a vége felé közeledünk. Nem rendelek el szünetet, bár ha jól hallom, nincs is rá igény. Szegény utánam jövőket sajnálom. Nem lesz könnyű dolgotok.

A következő nagy blokkot nem mondom el - bár nem teszek úgy, mint idősebb George Bush, aki Budapesten eltépte a papírját -, de ugrok egy nagyot. Nem beszélek mindarról, ami itt feltűnt a táblán, hogy merre kell tovább menni munkában, tudásban, tulajdonban, mit kell csinálni felsőoktatásban, közoktatásban, a kora gyerekkori fejlesztésben, miért kell olyan politikát csinálni, ahol nem éri meg jobban segélyért menni, mint dolgozni, hogyha lehet. Semmi ilyesmiről nem szeretnék beszélni, mert ha beszélnék, akkor részletesen és hosszan kellene kifejtenem, és az az igazság, hogy lassan illetlenül hosszan fogok beszélni. No, de nem hétköznapi helyzet van. Ezen a politikán kell továbbmenni, de messzebbre és mélyebbre kell eljutni ebben. Nincsen kétségem. Messzebbre és mélyebbre, mert nagyobb a kihívás és összetettebb a konfliktus.

Hadd mondjak nektek valamit itt a vége felé. Tegnap az elnökségben hosszú vita volt azon, hogy mit kell most akkor tenni, és mit kell csinálni, és merrefelé kell menni. Miután nem szeretném, hogy nem fontos dolgokból legyen politika, ezért beszélni kell erről is.

Én ma azt gondolom, hogy meg kell állnunk nagyjából 2-3 hónapra, eldönteni, hogy ha ilyen a helyzet, és sok tekintetben mondom, hogy történelmi a helyzet, a legnagyobb kihívással állunk szemben, akkor közösen kell eldönteni, hogy merre megyünk tovább. Ez nem egy pártértekezlet dolga, ezt el lehet itt kezdeni. El lehet itt kezdeni. Nagyon sokakkal meg kell beszélni, és sok mindent el kell dönteni. Sok mindent újra kell gondolni. Újra kell olvasni a kormányprogramot. Meg kell nézni, hogy át kell-e alakítani a kormányprogramot, szükség van-e a kormányprogram megújítására, ad abszurdum a megújított kormányprogram parlament elé való terjesztésére. Nem tudom megmondani. Mielőtt az újságíró kollégák majd kérdezni fogják, hogy akkor most lesz új kormányprogram, arra azt tudom mondani, hogy előbb el kell végezni a munkát, az elemzést, az értékelést, a jövőtervezést utána lehet tenni. Csak semmit nem akarok kizárni.

Újra kell ehhez képest olvasni a koalíciós szerződést és a megállapodást, mit fogunk csinálni, milyen szerkezetben fogjuk csinálni, melyikünk miért felelős, melyikünknek mi a dolga? Ez nem személy kérdés megint. Nagyon sok mindent megváltoztattunk 2006-ban, működési szerkezeteket, szereposztást. Végig kell gondolni, hogy miből mi volt a jó és miből mi volt a rossz.

Mindenki örömére mondom, ha akarnám, sem tudnám megkerülni: természetesen normálisan ki kell nyitni minden személyi kérdést is. Így van. Miért ne nyitnánk ki? Ez a dolgunk. Természetesen ebben a folyamatban nemcsak elemzők és publicisták tehetik föl azt a kérdést, hogy mi van a pártelnökkel és a miniszterelnökkel. Miért csak ők tehetnék föl ezt a kérdést? A pártelnök és a miniszterelnök nem született annak, ami, legalábbis úgy emlékszem. Azért lettem azt, mert az én pártom azt akarta. Lehet, hogy ugyanebben a teremben. Nem is vagyok benne biztos. Nem ebben? De valahol ezen a környéken volt az a kongresszus, ahol engem annak választottak.

Szeretnék itt mindenkinek a szemébe nézni. A demokratikus politikus nem megválasztott, kiválasztott istenkirály. A demokratikus politikusnak nem adatik meg, hogy hollywoodi filmekbe illő happy end legyen a történelem vége. A demokratikus politikus, amikor megválasztják, legelső este hazamegy, örömében megiszik egy pohár bort, majd tölt egy másodikat azon búsongani, hogy egyszer jön valaki, aki le fogja őt győzni. Ma ünneplik, holnap elfelejtik. Ma győzött, holnap meg fog bukni. A demokratikus politikus nem a sors, a kegy, a teremtő, a megfoghatatlan és strukturálatlan nemzeti lélek, az eleve elrendeltetés, a történelmi kiválasztottság okán politikus, hanem mert az övéi megválasztják, majd az övéi - az övéi alatt nemcsak a pártot, hanem a választóit is értem - egyszer csak nem választják meg. A dolog szempontjából - csak a politikust értem ez alatt -, hogy ez 2 év után, 4 év után vagy 12 év után következik-e be, az a lényeg szerint mindegy. Elkezdődik és befejeződik.

Én nagyjából addig vagyok a Magyar Szocialista Párt elnöke és miniszterelnök, amíg a Magyar Szocialista Párt úgy látja, hogy velem dolga van. Dolga van a kormányzásban és/vagy a következő választásra való felkészülésben. Én az ilyen kérdéseket legitimnek gondolom: ki az, aki legjobban szolgálja Magyarországot és a Magyar Szocialista Pártot? Nagy leleplező tudósítást ilyen kérdések feltételével nem nagyon lehet rólam közölni, mert az az igazság, hogy ez a dolog része.

Na de, aki úgy gondolta, hogy ez arról szól, hogy a miniszterelnök arra készül, hogy elmegy, és ezt itt most okosan bevezette, az téved. Arról szólt, hogy kard ki kard, nem személyi kérdésekről. Az egyáltalán nem érdekes. Azt a végén majd eldöntjük ugyanilyen nyugodtan, mint most.

A tartalmi kérdéseket, hogy merre tovább, azt kell megbeszélni. Nem triviális, hogy merre tovább. Nem azért beszéltem ilyen hosszan, mert nagyon jó ülni itt a színpadon, hanem azért, mert azt akartam, hogy értsétek: történelem játszódik le.

Szerintem a jó oldalon vagyunk, de most úgy tűnik, hogy ha nem változtatunk elég sokat, akkor veszíteni fogunk. Azt tudom mondani mindenkinek, akik az elnökség környékén az én társaim, hogy vannak, akik játszanak velem meccset, vannak, akik nem játszanak meccset.

Azt szeretném mondani mindenkinek, aki a kormányom tagja - ők kevésbé játszanak meccset, inkább csak pletykálkodnak -, azt szeretném mondani a Magyar Szocialista Párt valamennyi tagjának, ne érje be azzal - Juhász Feri szövege fog következni -, hogy folyosói terminátorrá változik! Ne érje be azzal, hogy igen bátran tud sugdolózni, hogy igen bátran tud esélyeket latolgatni, hogy olyan bátran tud konstrukciókat gyártani. Ennyivel ne érje be! Azzal érje be, hogy mit tud segíteni az országnak, hogyan tud ő átlépni a saját árnyékán, hogyan tud ő megváltozni.

Még nincsen vége.

Lehet, hogy ennek a vége egy kongresszus, mert tegnap ez volt a vita tárgya. Még mielőtt hosszan találgatna a magyar sajtó, hogy lesz kongresszus, vagy nem lesz kongresszus, és leleplező cikket közölnek, hogy a Magyar Szocialista Párt elnöksége két részre szakadt, Baja, Gyurcsány, Szekeres és Kiss - most csak találgatok - kongresszust akar, a többiek nem, vajon mi lehetett mögötte a szándék. Azt tudom mondani, hogy vagy lesz kongresszus, vagy nem lesz kongresszus. Akkor lesz kongresszus, ha olyan döntéseket kell hoznunk, amikhez kell kongresszus. Hogy kell-e olyan döntéseket hoznunk, azt annak a végén fogjuk megtudni, ha ezt a munkát elvégeztük, ha elvégeztük az elmúlt két év elemzését, elvégeztük a következő két év megtervezését, elvégeztük a kormányprogram felülvizsgálatát, elvégeztük a koalíciós megállapodások áttekintését és felülvizsgálatát. Ha a végén úgy látjuk, hogy ehhez össze kell hívni testülteket - vagy azért, hogy politikailag megmutassuk, hogy az új politikának van támogatása; vagy azért, mert kikristályosodik A vagy B változat, és dönteni kell; vagy azért, mert személyi kérdésekben dönteni kell, X-et, Y-t vagy Z-t vagy az egész ábécét el kell küldeni, mindenki kedve szerint válogathat; új kormányt, pártvezetést, népfrontot, mindent lehet választani, drága barátaim, - akkor össze kell hívni testületeket.

De jó lenne, ha Magyarország, legalább a Magyar Szocialista Párt értené, a dolog fordítva kezdődik: eldöntjük, hogy mi történjen Magyarországgal, ebben mi hogyan vállalunk kulcsszerepet, hogyan szerzünk ehhez a politikához többséget, és ahhoz, hogy ezt a politikát megcsináljuk, hogyan kell működnie a Magyar Szocialista Pártnak, kiknek kell azt vezetni, és ki vezesse a kormányt. Ebben a sorrendben fogjuk csinálni.

Drága Barátaim! Volt már könnyebb feladat, mint ebben az időszakban vezetni a kormányt, és vezetni a pártot. De azt tudom mondani, hogy nem azért csináljuk, én sem azért csinálom, mert egyszerűen csak népszerűséget meg szeretetet keresek, vagy bármelyikünk hálát vár. Nem azért. Nem azért csináljuk - azt gondolom, ez a túlnyomó többségre igaz, s még csak azt se mondom, hogy ez csak a baloldalon van, ne vitassuk el ezt riválisainktól sem -, mert sokaknak ez az egzisztenciája.

Azért csináljuk, mert egy olyan országban hiszünk, amiről korábban beszéltünk. Azt tudom mondani, most úgy látom, hogy az eddigi teljesítményünk nem biztos, hogy ehhez elég lesz. Azt szeretném kérni a Magyar Szocialista Párttól, hogy a következő 2-3 hónapban, legkésőbb június végéig legyen bátorsága onnan kezdeni, hogy szembenéz magával, a múltjával, az ország állapotával, saját felelősségével, nemcsak programot mer adni, hanem képes magát elszánni és önmagát megszervezni arra, hogy ezt a programot megvalósítja, és ezzel megszerzi a többség támogatását, és programjával nyer 2010-ben, nem pedig programjának feladásával.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattatok.