Doku blog

2016.04.02: Sándor Mária bejelentette a visszavonulását

2020. április 02. - doku.blog.hu

A fekete ruhában tiltakozó nővér, Sándor Mária bő egy éven át küzdött a jobb egészségügyért. Miután úgy érezte, hogy a pedagógusok jobban támogatják, mint a többi egészségügyi dolgozó, négy évvel ezelőtt visszalépett. Az alábbiakban az ő "búcsúja" olvasható.

sandormaria.jpgSzokásos lehangolt reggel, csapódnak a vasszekrény ajtajai az öltözőben. Nem szólunk egymáshoz, az öltözőajtóban némán várjuk egymást. Ha ezt kívülálló látná, azt hinné valami probléma van köztünk, de nincs. Mi csak a rendszert utáljuk. A leamortizált kiszolgáltatott rendszert.

Tudjuk, csak egymásra számíthatunk. Egész nap, egész héten, egész évben... mi kolléganők vagyunk.

A kiskonyhában reggeli kávé, az éjszakás írja az átadót, néhány infúziót még kicserél, hogy legalább reggel 10-ig kitartson. Azért átvétel közben figyelem a pumpákat és számolok, mikor, hol kell majd cserélni, de úgy is változnak a gyógyszer adagok reggeli vizit után. 

Még a reggeli megbeszélés előtt berobbannak az orvosok, végigfutnak az osztályon, aztán eltűnnek. A kolléganő már húzza az EKG-kat és már csapdos, hogy már megint nem jó a gép. Húzza oda a másikat, teszi föl az egyszerhasználatos tappancsokat sokadszorra, amíg csak tapad. Jó az még... örülünk, hogy egyáltalán van és nem kell másik helyre menni kéregetni. 

De ez sem működik. Én a lázlapokat írom, közben fölteszem a vérnyomásmérőket és fél szemmel követem kolléganőm küzdelmét a két rossz géppel. Nem szoktunk egymás munkájába "belenyúlni", de némán lépünk oda segíteni, ha kell. Próbálok segíteni, nézem a vezetékeket, nincs-e megtörve valamelyik. Nem találom a hibát én sem. 

A 3 év körüli kislány fekszik nyugodtan, egy üres cumisüveget szorongat és nagy barna szemeivel nézi a küzdelmünk a gépekkel. Boldog, hogy nem fáj, amit csinálunk. Nem tűvel közelítettünk felé, már ez is megnyugtatja és nem a reggeli gyógyszerbevételért könyörgünk. 

Málnaszörpben, vagy teában oldjuk fel? Miben szeretnéd bevenni? Összetörve picike darabokban vagy le tudod nyelni egészben? Semmiben – hangzik a válasz.

De itt még nem tartunk, egyelőre csak egy EKG-t szeretnénk lehúzni, de csak nem sikerül... Érkezik a reggeli, akiről tudjuk hogy nem vár műtétre, annak egy kis folyadékot már adunk.

Kislány nyújtja is az üres cumisüveget és néz a rácsok közül a nagy barna szemeivel. Némán, csak a cumit nyújtja. Kakaót öntök bele, már több napja túl van a műtéten, kicsit bágyadt – úgy ítélem, de nem az »én betegem« és már fordulok vissza az enyémekhez.

Kolléganőm elmegy jelezni, hogy egyik gépünk sem működik – már megint – és nem tudjuk végezni a munkánk és mindjárt vizitelni kéne és addigra jó lenne ha meglennének az EKG-k. Háttal állok, az enyémekről szedem le a vérnyomásmérőket, tekerem a monitorok köré és rögzítem az adatokat. Beszélgetek velük, közben hallom, kiesik a cumisüveg, tompán koppan a földön. Megfordulok és leguggolok, hogy kiszedjem a kiságy alól. Bemosolygok az ágyba hogy nem baj, adok másikat, de a kis test már élettelenül fekszik... és kezdődik a reggeli őrület...

Évekkel ezelőtt történt... de egy nővér megy tovább, a szívén elevenen élnek ezek a sebek vagy kérgesedik egy idő után. És egyszerre szakad le a kéreg az újabb és újabb sebeknél. Amikor megvolt az esély, hogy még tehet valamit, csak a nemműködő rendszer nem engedte...

Ember életek nap mint nap, és emberéletekért küzdő, még mosolygó kolléganők.
Értük indultam! Akikkel nap, mint nap, együtt dolgoztam és úgy éreztem, senkit nem érdekel az Ő nyomoruk és szenvedésük. Vezetők tömege áll fölöttük, akik tehetnének és csak hallgatnak kiszolgálva a nem működő rendszert.

A Magyar betegek életéről van szó! Nem működik a rendszer! 
Az amortizációt mindenki látja, ha belekerül tapasztalja és megtapasztalja az emberhiányt. De hogy mit él át a benne dolgozó, azt senki kívülálló nem érti. 

A tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot, a közönyt, a reménytelenséget. Amit a nővérek nap, mint nap megélnek. És aki teheti, menekül. Menti a saját életét, a saját lelkét.

Abban az országban, ahol 64 ezer ember (és mennyivel több!) csak VICC-nek számít, abban az országban ahol milliárdok folynak ki értelmetlenül, abban az országban ahol nincs ellenzék, mert mindenki csak az önös érdekeit képviseli és képtelenek megegyezni és összefogni, abban az országban volt egy nővér aki hitt az összefogásban. Akkor is, ha pont a saját korrupt vezetői – akik tehetnének valamit – csak hallgatnak és csak kiszolgálják az jelen politikai rendszert, mert nem akarják a jól fizető állásukat elveszíteni-, úgy gondolta, hogy mégis a legkisebbek vagyunk többen! És mindenki tudja, hogy igazunk van, a Magyar beteg megérdemli a tisztességes becsületes betegellátást, ami ma NINCSEN MAGYARORSZÁGON.

Sokan képviselik a Magyar Egészségügyet pénzért, ez a munkájuk. Évek, évtizedek óta élnek ebből. Az, hogy munkájuk semmit nem ér, elismerni nem tudják. Mert nekik így jó. Így kényelmes. 

Egy év telt el, mióta »meghirdettem« a Feketeruhás hétvégéket. Nem vagyok politikus. Nem vagyok egészségügyi vezető. Ember vagyok. Nő vagyok. Anya vagyok. Ápolónő vagyok. Csak egy ápolónő, aki megpróbálta a lehetetlent.

»...Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha; 
Nem így; míg jött a sors, a mostoha, 
És megmutatta, hogy Te: én vagyok, 
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok, 
Mint a levél, ha elszárad a fa, 
Mint a gyermek, kit elhágy az anya, 
Szeretlek népem mindhalálig...« ( Reményik Sándor ) 

Nem tartozom azok közé, akik nem tudnak visszalépni és nem tudják elismerni – megbuktam. Szégyellem, hogy egy olyan országban kell élnem, ahol az ország vezetése mindent fontosabbnak tart, mint maga az ember ! Ezt a csatát bebuktam. Egy év telt el. Feladom! 

Mégis megérte, mert olyan emberekkel találkoztam, akik jók. De úgy látszik, mégis mi vagyunk kevesebben. Ott leszek mindenhol, ahol az igazságért állnak ki a jó emberek. Ott leszek mindenhol, ahol Magyarország a szabadságharcát vívja a rajta uralkodó gonosz felett. 

Megtaláltok, ha segíthetek, de elől menni már nem tudok. Túl sokat vesztettem. 

Szégyelld magad hiteles egészségügyi vezetés, szégyelld magad Ország vezetés, hogy hagyod a Magyar Embereket szenvedni és meghalni. 

Én szégyellem, hogy elfáradtam. Elnézést kérek, de csak egy ápolónő vagyok. 

Köszönöm szépen a Társaimnak a kitartást (pihenhettek), köszönöm szépen a hiteles Médiának a tudósításokat és Köszönöm szépen Magyarország, hogy értettétek miért indultam. Mindent köszönök, de célom nem értem el. Bocsánatot kérek! 

Szeretlek Kolléganők és Kollégák, de a korrupciót legyőzni nem tudom.

(forrás)

2016.04.02: Lehaltak a kormányzati szerverek

20160402.png

"Bírnia kellett volna a kormányzati portálnak azt a 62 ezres megkeresést, amely egy időben érte el az oldalt – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a Nemzeti Biztonsági Felügyelet korábbi elnöke. Zala Mihály szerint inkább technikai, adminisztrációs hiba állhat az oldal leállása mögött, nem pedig jól összehangolt kibertámadás, amelyről a kormány beszél."

(forrás)

 

2016.03.18: Lakner Zoltán posztja a terjedő... miről is?

2016 március 18-án, négy évvel ezelőtt tette közzé Facebook oldalán az alábbi szöveget Lakner Zoltán - ma mit gondolunk az alábbiakról? 

A heti gazdatestezés, a tiltakozó tanárok elleni aktuális aljasságok, a Rogán elleni eltüntetett bizonyíték, Mészáros Lőrinc mai 400 milliárdja, Németh Szilárd falat kiszakító agresszív ostobasága stb., stb. mellett azoknak is van felelősségük a mai helyzetért, akik megszövegezik a fakivágásra lehetőséget adó trükkös a határozatot, rendőrként ordítoznak az állampolgárral, akik utasításba adják, legyártatják, leforgatják az eleve rágalmazó szándékkal készülő riportot, akik ezt a hírt ugyanúgy beolvassák a súgógépről, mint az ötlábú kecskéről szóló szöveget. Iszonyatos a felelősségük azoknak, akik házhoz viszik az elnyomást egy-egy településen, hivatalban, munkahelyen, meg azoknak is, akik már kiestek ugyan a pikszisből, de részt vettek abban, ami mára létrejött, nem állították meg, amíg még lehetett volna, és most rafináltnak gondolt simulékony nyilatkozatokat tesznek felkészülve a lehetséges összes kimenetre. Másfajta felelősségük van, de van, azoknak, akiknek még mindig az a legfontosabb játszmájuk, hogy ki domináljon egy-egy ellenzéki csoportot, hogyan lehet elkerülni a túl éles politikai konfrontációt, akik névtelen blogbejegyzésekben döfködik a tőrt mások hátába az összefogás nevében, és azoknak is, akik minden innovatív, kockázatvállaló, bátor, a maga gyengeségeit vállaló kezdeményezést fölényeskedve leszólnak, anélkül, hogy a minimális fáradtságot vették volna arra, hogy átgondolják az értelmét. Azoknak is van felelősségük, persze megint csak másféle, akik még mindig feltételes módban fogalmaznak: lehet, elképzelhető, esetleg felmerülhet, hogy talán, de tényleg csak feltételezve, hogy a hatalom birtokosai rosszat akarhatnak, netalántán még csalnak is olykor, esetleg választást is, de még azért várjuk meg, amíg eloszlik a homály.

Addig még egy kicsit beljebb csúszunk egy autoriter rendszer mocsarába, ami már a demokratikus látszatra is egyre kevésbé ad.

Tényleg mindenki maga választhatja meg az útját, azonban a dolog nehézségét az adja, hogy ez kihat másokra és a jövőre.

Szétpattannak régi szerepeink keretei, mert hovatovább képtelenség bármiről épkézláb nyilvános vitát folytatni, az érvelés kudarchoz vezet, mert lepattan arról, aki parancsot teljesít vagy magától vált teljesen elvakulttá. Minél mélyebbre süllyedünk, annál több lesz az indulat, annál nehezebb lesz egy újabb feldolgozhatatlan traumát megúszni, békében élni, kezet fogni, kiegyezni, nem leszámolással indítani egy új korszakot, ha lesz olyan. Nagyon nehéz lesz szánalmat és önmérsékletet kicsiholni a jogos haraggal szemben. A másik lehetőség, hogy emberileg tömegesen felőrlődünk egy romlott, romlottságra épülő világban, amíg el nem menekülünk innen, hátrahagyva és sorsukra hagyva azokat, akik nem tudnak elmenni.

(Utóirat: Ha valaki szerint ez a szöveg nem elég elemzői - amúgy szerintem ott tartunk, hogy az -, akkor annak külön szeretetteljes üdvözletem.)

2016.03.15: Micsoda március 15. volt a négy évvel ezelőtti!

2016 tavasza. Migránsokról tárgyalnak Törökországban, Merkel bukását jósolgatják a jobboldalon, miközben sorra jönnek a hírek az állami korrupcióról, a földeladások, a közoktatás, az egészségügy tarthatatlan helyzetéről. Ebben a hangulatban érkezett el az esős és hideg március 15-e, amit az egyik oldalon Orbán Viktor jól megtalált témájának felmelegítésére használt fel délelőtt a Nemzeti Múzeumnál. Olyan nem nagyon volt addig, hogy ilyen hangerővel fütyüljék ki Orbánt - az erősen kormányközeli hirado.hu felvételén is jól hallani a beszéd mögött... majd délután az addigi legnagyobb, több tízezres tüntető tömeg vonult a Hősök teréről a Kossuth térre. Ilyen volt március 15-e 2016-ban, a dokumentumok tükrében.

Orbán Viktor miniszterelnök beszéde a Nemzeti Múzeumnál

„Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság!”

Hölgyeim és Uraim! Honfitársak! Magyarok szerte a nagyvilágban!

Mellén a Szendrey Júlia varrta kokárdával, zsebében verseskötettel, fejében a forradalom még borzongató élményével így köszöntötte naplójában Petőfi Sándor március 15-ét. Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! És ma, 168 év múltán is felszabadult örömmel, készülődő tavaszi derűlátással, magas reményekkel és emelt lélekkel ünnepelünk az egész Kárpát-medencében, Beregszásztól Szabadkáig, Rimaszombattól Kézdivásárhelyig. Minden magyar egy szívvel, egy lélekkel és egy akarattal.

Az is felvidítja a magyar szíveket, hogy miként a szabadságharc döntő csatáiban, úgy most is itt van velünk egy lengyel légió. Köszöntöm Bem tábornok lelkes utódait, üdvözöljük a nagy lengyel nemzet fiait. Miként ezeréves közös történelmünk során mindig, most is mellettetek állunk a küzdelemben, amelyet hazátok szabadságáért és függetlenségéért vívtok. Veletek együtt üzenjük Brüsszelnek: több tiszteletet a lengyeleknek, több tiszteletet Lengyelországnak! Isten hozott benneteket. A lengyel–magyar sorsközösség megnyilatkozása, hogy a másik dicsőséges forradalmunk, az ’56-os is éppen a Bem-szobor és a Kossuth tér között született meg. A dicsőséges elődök hatalmas erejével támadt fel, és estére már ki is rántotta csizmájából a szovjetek nagy generalisszimuszát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Ünneplő Közönség!

A magyar ember olyan fajta, hogy kiáll az igazáért, ha kell. Sőt, harcol is érte, ha muszáj, de nem keresi feleslegesen a bajt. Tudja, gyakran többre juthat béketűréssel, mint kardrántással. Ezért a mi fajtánk ritkán adja forradalomra a fejét. 170 év alatt mindössze kétszer léptünk erre az útra. Amikor mégis ráléptünk, nyomós okunk volt rá, úgy éreztük, nem bírjuk tovább, szétreped a tüdőnk, ha nem jutunk végre szabad lélegzethez. Belevágtunk, s ha már forradalmat csináltunk, hát megadtuk a módját. Európa újkori történelme mindkét magyar forradalmat megőrizte a világdicsőség emlékei között: két csillagvillanást, két nemzeti, magyar célokért és magyar érdekből kirobbant népfelkelést, 1848-at és 1956-ot. Dicsőség a hősöknek, tisztelet a bátraknak! A történetírók feljegyezték az 1918-19-es forradalmat is, de azt nem a dicsőség lapjain őrzik, mi több: nemcsak más oldalakon tartják nyilván, hanem egy másik kötetben is. A ’18-19-es forradalmat a magyargyűlölő, idegen érdekből és célokért kirobbantott, bolsevik felforgatásokról szóló lexikonban találhatjuk meg, a „szellemi és a politikai elfajzás riasztó példái” címszava alatt. Igen, nekünk, magyaroknak két forradalmi hagyományunk van. Az egyik 1848-tól ’56-on keresztül, a rendszerváltáson át az Alaptörvényig és a mai alkotmányos rendig vezet. A másik hagyomány vérvonala a jakobinus európai elődöktől 1919-en át a II. világháború utáni kommunizmusba, a magyarországi szovjetvilágba fut. A mai magyar életet a ’48-as és ’56-os forradalom szellemi örökösei és leszármazottai rendezték be. E forradalmi hagyomány szívverése mozgatja és irányítja ma is a nemzet politikai, gazdasági és szellemi életét: törvény előtti egyenlőség, felelős minisztérium, nemzeti bank, közös teherviselés, az emberi méltóság tisztelete, nemzetegyesítés. Ma is a ’48-as és az ’56-os eszmék pulzusa pumpálja a nemzetbe az életerőt, tartja mozgásban a magyarok szellemi és lelki vérkeringését. Adjunk hálát, hogy ez így lehet, adjunk hálát, hogy végül erre az ösvényre vezetett bennünket a Történelem Ura. Soli Deo gloria!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az ünnep emelkedettsége sem feledteti el velünk, hogy a ’19-es hagyomány is velünk él még, bár szerencsére inkább csak pislákol. Ha néha hangoskodik is, de gazdaállat híján meg vannak számlálva a napjai. Ha nem érkezik újabb nagy szellemi és politikai infúziós segélyszállítmány külföldről, akkor a levelek és az ágak után a gyökerek is elszáradnak az internacionalizmus befogadására alkalmatlan magyar anyaföldben. S ez jól van így.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jóérzésű, gyermekeit nevelő, életpályáját munkával építő ember nem szokott felcsapni forradalmárnak, jó gondolkodású, saját lábán álló, magaura ember tudja, hogy a fölfordulásból, az élet szokott rendjének hirtelen megbillenéséből ritkán sülnek ki jó dolgok, jóakaratú, derűs és békésen gyarapodó életre vágyó ember tudja, hogy aki egyszerre akar két lépést megtenni, annak összegabalyodnak a lábai, s nem előrejut, hanem orra bukik. És mégis, ezek a jóérzésű, jó gondolkodású és jóakaratú emberek, ezek a derék pesti polgárok első szóra váltak forradalmaink híveivé, ott meneteltek az első sorokban, karnyújtásnyira az egyetemi fiatalság mögött, ők adták a forradalmak és a szabadságharcok derékhadát, és a magyarok becsületéért is az ő vérükkel fizettünk a végén. Minden forradalom olyan, mint azok, akik csinálják. A március 15-ei forradalom Rendre Felügyelő Bizottmányában Petőfi és Vasvári szoborszerű alakjainak árnyékában ott áll Gyurkovics Máté szűcs és Molnár György gombkötő mester is. A mi forradalmainkat tisztes polgárok, katonatisztek, jogászok, írók, orvosok, mérnökök, becsületes iparosok, földművesek és nemzeti érzelmű munkások vezették, a nemzet legszebb vonásait mutató magyarok, a haza színe-java. A magyar forradalmárok nem hagymázas ideológiák, nem holdkóros utópiák és végképp nem a kéretlen világboldogítás zavart elméjű lovagjai, Pesten nyomát sem találjuk a botcsinálta filozófusok délibábos látomásainak vagy kudarcot vallott értelmiségiek vérgőzbe fojtott kielégületlenségének. 1848 forradalmárai nem akartak az abszolutista önkény elbontott köveiből templomot építeni egy újabb zsarnokságnak, ezért a magyar forradalom dalait nem a guillotine acélpengéjére és nem az akasztófakötél húrjára írták, a mi dalainkat nem a lincselő és hóhérrá lelkesült tömeg énekli, a pesti forradalom nem a káosz, nem a bosszú és nem a vérfürdő költeménye. Az 1848-as forradalom történelmünk komoly és méltóságteljes pillanata, amikor ismét fölfakadtak a dicső magyar nemzet sebei. Alkotmányos gyökérzetből sarjadt, a nemzettől elvett és eltagadott jogok meg- és visszaadását követelte, lelkesítő, de józan, mámoros, de célszerű, dicsőséges, de mértéktartó, velejéig magyar.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Hát ti mit csináltok?” – ezt kérdi Arany Jánoshoz írt utolsó levelében eleste előtt három héttel Petőfi Sándor. Mi úgy értjük, kérdi tőlünk is, kései unokáktól. Hát ti mit csináltok? Hogyan sáfárkodtok az örökséggel? Méltó-e még a magyar régi nagy híréhez? Ismeritek-e még a régi magyarok törvényét, hogy amit tesztek, nemcsak a hasznosság mércéjével kell megmérnetek, hanem a mindenség mérőszalagjával is, mert tetteiteknek nemcsak itt, de az örökkévalóságban is meg kell állniuk.

Tisztelt Ünneplők!

Az örökség megvolna, él magyar, áll Buda még, vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk. Hírünk messzire száll, az eszes emberek és az értelmes népek becsülik a magyart. Tartjuk az ősi törvényt, tetteinket a mindenséggel is mérjük, s arra tanítjuk gyermekeinket, hogy látóhatáruk az örökkévalóság legyen. Hogy sikerrel járunk-e, végül felépül-e a szabad, független, méltó és világszerte megbecsült haza, amit a ’48-asok a magasba emeltek, s amelyre feltették az életüket – még nem tudhatjuk. Azt azonban tudjuk, hogy ma az európai csillagzat ingatag, ezért próbatételek várnak ránk. A kor, amiben élünk, huszárszablyaként szegezi mellkasunknak újra a kérdést: rabok legyünk vagy szabadok? A magyarok sorsa úgy összefonódott Európa népeivel, úgy belenőtt a közös unióba, hogy ma egyetlen nép, a magyar sem lehet szabad, ha Európa nem az, és Európa ma olyan hervatag, erőtlen és bágyadt, mint a virág, amelyen titkos féreg foga rág. Ma, 168 évvel az európai népek nagy szabadságharcai után a mi közös otthonunk, Európa nem szabad.

Tisztelt Ünneplők!

Európa nem szabad, mert a szabadság az igazság kimondásával kezdődik. Ma Európában tilos kimondani az igazságot. Fonják akár selyemből is, a szájkosár az szájkosár marad. Tilos kimondani, hogy ma nem menekültek érkeznek, hanem népvándorlás fenyegeti Európát. Tilos kimondani, hogy tízmilliós tömegek állnak készenlétben, hogy meginduljanak felénk. Tilos kimondani, hogy a bevándorlás bűnözést és terrort hoz az országainkba. Tilos kimondani, hogy a más civilizációkból érkezők tömegei veszélyt jelentenek az életformánkra, a kultúránkra, a szokásainkra és a keresztény hagyományainkra. Tilos kimondani, hogy a korábban érkezettek beilleszkedés helyett már saját, külön bejáratú világot építettek maguknak, saját törvényekkel és saját eszményekkel, amelyek szétfeszítik az évezredes európai kereteket. Tilos kimondani, hogy ez nem véletlen és nem szándékolatlan következmények láncolata, hanem kitervelt és irányított akció, ránk irányított embertömeg. Tilos kimondani, hogy Brüsszelben ma azon mesterkednek, hogy minél gyorsabban ideszállítsák és betelepítsék közénk az idegeneket. Tilos kimondani, hogy a betelepítés célja, hogy átrajzolják Európa vallási és kulturális mintázatát, átépítsék etnikai talapzatát, felszámolva ezzel az internacionálé utolsó akadályát jelentő nemzetállamokat. Tilos kimondani, hogy Brüsszel ma lopakodva nyeli el nemzeti szuverenitásunk újabb és újabb szeleteit, hogy Brüsszelben ma sokan egy Európai Egyesült Államok tervén dolgoznak, amelyre soha senki nem adott felhatalmazást.

Tisztelt Hölgyek és Urak!

A szabadság mai ellenfeleit más fából faragták, mint a régi uralkodókat vagy a szovjetrendszer gazdáit, másfajta eszközökkel kényszerítenek behódolásra. Ma nem börtönöznek be, nem szállítanak lágerekbe, nem foglalják el tankokkal a szabadságukhoz hű országokat. Ma a világsajtó torkolattüzei, a megbélyegzés, a fenyegetés és a zsarolás is elegendő, vagy inkább elegendő volt – eddig. Európa népei most felébredtek, rendezik soraikat, és hamarosan lábra kapnak, az igazság elfojtására épülő Európa gerendái mindenhol recsegnek és ropognak, Európa népei most talán megértették, a jövőjük forog kockán. Nemcsak a jólét, a kényelmes élet, nemcsak a munkahely, de már a biztonságunk és életünk békés rendje is veszélybe került. Európa jólétben szunyókáló népei végre megértették, hogy végveszély fenyegeti az életelveket, amelyekre Európát építettük. Európa keresztény, szabad és független nemzetek együttélése, férfi és nő egyenjogúsága, fair verseny és szolidaritás, büszkeség és alázat, igazság és irgalom.

Ez a veszély most nem úgy támad ránk, mint a háborúk és a természeti csapások szoktak, amelyek egyik percről a másikra kirántják a lábunk alól a talajt. A népvándorlás lassú víz, amely kitartó sodrással mossa el a partot. Humanitárius ügynek adja ki magát, de valódi természete a térfoglalás, s ami térfoglalás nekik, az térvesztés nekünk. Javíthatatlan emberjogi harcosok falkái éreznek leküzdhetetlen vágyat, hogy kioktassanak és megvádoljanak bennünket. Állítólag kirekesztők és ellenségesek vagyunk, pedig az igazság az, hogy nemzetünk történelme a befogadások és a kultúrák összekapcsolódásának története is. Aki új családtagként, szövetségesként vagy életéért futó jövevényként bekéredzkedett, azt beengedtük, és nálunk új hazát talált magának. Aki azzal a céllal érkezett, hogy átalakítsa az országunkat, a maga képére formálja a mi nemzetünket, aki erőszakkal és akaratunk ellenére jött, az mindig ellenállásba ütközött.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Először csak néhány százról, egy-két ezer betelepítettről van szó, de ma egyetlen felelős európai vezető se meri letenni a nagyesküt, hogy az egy-két ezer nem szaporodik-e fel végül tíz- és százezrekre. Ha a népvándorlást meg akarjuk állítani, először Brüsszelt kell megfékeznünk. Európa jövőjét ma nem azok veszélyeztetik első helyen, akik ide akarnak jönni, hanem a nemzetköziség brüsszeli megszállottjai. Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel a törvények fölé helyezze magát. Nem fogjuk hagyni, hogy ránk erőltesse kozmopolita bevándorláspolitikájának keserű gyümölcseit, nem fogunk bűnözést, terrorizmust, homofóbiát és zsinagógákat gyújtogató antiszemitizmust importálni Magyarországra, nem lesznek törvényen kívüli városnegyedek, nem lesznek zavargások, bevándorlózendülések, és nem fognak bandák vadászni asszonyainkra és lányainkra. Nem fogjuk engedni, hogy mások mondják meg nekünk, kit engedjünk be a házunkba és a hazánkba, kivel éljünk együtt, kivel osszuk meg az országunkat. Tudjuk, hogy megy ez. Először megengedjük, hogy megmondják, kit kell befogadnunk, aztán arra kényszerítenek, hogy idegeneket szolgáljunk a saját hazánkban, végül oda jutunk, hogy kiadják az utunkat a saját országunkból. Ezért a kényszerbetelepítést elutasítjuk, és nem fogunk engedni se zsarolásnak, se fenyegetésnek.

Eljött az idő, hogy megkongassuk a vészharangot. Eljött az idő, hogy szembeforduljunk, és ellenálljunk. Eljött az idő, hogy szövetségeseket gyűjtsünk. Eljött az idő, hogy felemeljük a büszke nemzetek zászlaját. Eljött az idő, hogy megakadályozzuk Európa tönkretételét, és megmentsük Európa jövőjét. Ezért pártállásra való tekintet nélkül egységbe hívjuk Magyarország minden polgárát, és egységbe hívunk minden európai nemzetet. Európa vezetői és polgárai nem élhetnek többé két külön világban, Európa egységét helyre kell állítanunk, Európa népei nem lehetnek egyen-egyenként szabadok, ha együtt nem vagyunk azok. Ha összefogunk, sikerül, ha széthúzunk, elbukunk. Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség. Vagy együtt, vagy sehogy – ma ez a törvény.

Ünneplő Magyarok!

A sors könyvében 1848-ban az volt megírva, hogy a Habsburg Birodalom ellen nincs mit tenni, s ha akkor belenyugszunk, be is teljesedett volna rajtunk a végzet, és a német tenger elnyelte volna a magyarokat. A sors könyvében 1956-ban az volt megírva, hogy megszállt és szovjetizált ország maradunk, míg az utolsó magyarból is ki nem vész a haza szeretete. S ha akkor belenyugszunk, be is teljesedett volna rajtunk a végzet, és a szovjet tenger elnyelte volna a magyarokat. A sors könyvében ma az van megírva, hogy a rejtőzködő és arctalan világerők megszüntetnek mindent, ami sajátos, ami különálló, ami ősi, és ami nemzeti. Összevegyítenek kultúrákat, vallásokat és embertömegeket, míg végül a mi sokszínű és büszke Európánk vérszegény és engedelmes nem lesz. S ha mi ebbe belenyugszunk, be is teljesedik rajtunk a végzet, s elnyel bennünket az Európai Egyesült Államok hatalmas bendője. Az a feladat vár ránk, magyarokra, a közép-európai nemzetekre és a józan eszét még el nem vesztett, többi európai népre, hogy legyőzzük, átírjuk és megváltoztassuk a nekünk szánt sorsot. Mi, magyarok és lengyelek tudjuk, hogy kell ezt csinálni. Nekünk megtanították, hogy az ember csak akkor néz szembe a veszéllyel, ha elég bátor. Ezért elő kell kotorni a felejtés hordaléka alól a bátorság ősi erényét. Legelőször is lélekben kell elszánnunk magunkat, érthetően, hangosan, hetedhét határon is túlfutó hangerővel kell válaszolnunk a legelső, a legfontosabb és a sorsunkat eldöntő kérdésre. Ezen áll vagy bukik Európa jövője. Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

A beszéd közben a Kecskeméti utcánál néhány száz ellentüntető igyekezett kifütyülni a miniszterelnököt, némi csihipuhi is történt a dupla rendőrsorfal ellenére. Az Index Videó rövid beszámolója

 

Pukli István, a Teleki Blanka Gimnázium igazgatójának beszéde a Kossuth téren

Irdatlan méretű sokaság ez!

  • Itt van velünk lélekben a társadalom 75%-a!
  • Itt van velünk lélekben a FIDESZ-szavazók 67%-a!
  • Itt van 950 intézmény, 35.000 támogató magánszemély, 70 támogató szervezet.
  • Itt van mellettem: Kata és Olivér.
  • Megígértem. Itt vagyok.
Itt van a hatalom épülete, és itt van a nép. Itt van bennünk a félelem, a megalázottság, a nyomorúság és a szégyen érzése, és itt van az intézmény, amely ahelyett, hogy segítene, megoszt és uszít bennünket: embert az ember ellen. Itt van előttünk a lehetőség, hogy generációk óta cipelt nehéz terhünket, mint egy zsákot, letegyük:
MOST VAGY SOHA!
Itt van nyelvünkön a mondat, amelyet már nem félünk kimondani: NINCSEN HATALMATOK FELETTÜNK!
20160315-nemesjeleslaszlo.jpg
A friss Kossuth-díjas Nemes Jeles László és Röhrig Géza, a Saul fia alkotói is megjelentek a tömegben a tanártüntetésen. (fotó: Hartvig Lajos / Facebook)

"Jól figyeljetek, mert csak egyszer fogom elmondani!" 
Amíg Katát, Olivért, engem vagy bárkit közületek megalázhatnak, megfenyegethetnek vagy kirúghatnak, addig nem lehet szó egyenlő felek közötti megegyezésről. Amíg nem nyerjük vissza a méltóságunkat, addig nincs miről beszélni.
Amennyiben a Kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök, és az Állam képviseletében Áder János köztársasági elnök 2016. március 23-ig, azaz 8 napon belül nem kérnek bocsánatot az elmúlt hat esztendőben megfélemlített, megalázott emberektől, azoktól, akik Magyarország jövőjéért vagy a saját jogaikért emeltek szót, akkor 2016. március 30-ra egy órás országos munkabeszüntetésre szólítjuk fel a 70 támogató szervezetet, a 950 intézményt, a 35.000 támogató magánszemélyt, valamint a FIDESZ-szavazók 67%-át, a társadalom 75 %-át. Sőt! Mindenkit, akit érdekel gyermekeink jövőjének az ügye.
Egyetértetek?
Mi is merünk ám nagyot álmodni! Követeljük, hogy a kormány 2016. március 23-ig cserélje le a billegő, törött lábú kerekasztalát megbízható tárgyalóasztalra! Követeljük, hogy a valódi társadalmi párbeszéd érdekében tárgyalóképes kormánytagok üljenek le tárgyalni a sajtó nyilvánossága előtt a Civil Közoktatási Platformmal a 12 pont haladéktalan végrehajtásáról! Mondom: tárgyalóképes. Balog Zoltán miniszter úr, és Palkovics László államtitkár úr lejáratták magukat. Sem emberi, sem szakmai hozzáállásuk nem teszi őket alkalmassá arra, hogy az állam érdekeit egy ilyen tárgyalássorozatban képviseljék. Most hozzáértő és humánus emberekre van szükségünk, és mindemellett olyanokra, akik a valódi döntéseket hozzák! Tehát: ha 2016. március 23. éjfélig nem kérnek bocsánatot és nem ülnek tárgyalóasztalhoz a komolyan vehető tárgyalópartnerek, akkor sztrájkolni fogunk.
A helyzet azonban az, Barátaim, hogy Magyarországon nem lehet sztrájkolni. A jelenlegi hatalom úgy változtatta meg a jogszabályokat, köztük a sztrájktörvényt is, hogy a Kormánnyal csak egyetérteni szabad! Ha pedig egyetértünk, miért is sztrájkolnánk? A demokrácia megcsúfolása mindez! A szakszervezetek ignorálása, a képviselt munkavállalók megalázása érhető tetten ebben is. 2016. március 30-án pedig csak úgy sztrájkolhatunk, ha közben polgári engedetlenséget követünk el. Alkotmányos jogunk megvédeni magunkat, és kinyilvánítani azt, amiben hiszünk. Ezzel a jogunkkal azonban ma csak úgy élhetünk, ha közben megsértjük a törvényt. De kérdezem én: milyen törvény az, ami a hatalmat védi a polgárokkal, a munkavállalókkal szemben? Mi a jogunkért harcolunk, ha kell akár a rossz törvény ellenében is. Nincs több lehetőségünk! Mi nem kérünk, hanem követelünk! MOST VAGY SOHA!
Történelmi pillanatokat élünk, és nem mondhatjuk a gyermekeinknek, hogy előttünk állt a lehetőség, hogy tegyünk a jövőjükért, Magyarország jövőjéért, mi pedig nem éltünk vele! Abban az esetben, ha 2016. március 23. éjfélig nem kapunk választ, akkor 2016. március 30-án a Tanítanék Mozgalom tanárai egy órára felfüggesztik a tanítást, és kimennek az iskolaépület elé. A csatlakozó iskoláknak, intézményvezetőknek, tanároknak, iskolai dolgozóknak és szülőknek előre is köszönjük a bátorságot. Továbbá: kérünk mindenkit, de legalább a társadalom 75 %-át, hogy jöjjenek ők is az iskolák elé! Álljon le az élet Magyarországon egy órára! Ami pedig 30-án egy óra, az egy héttel később lehet, hogy már kettő! Aztán három, és így tovább. Addig, amíg meg nem érti ez a Kormány, hogy egy országgal szembe nem mehet. Magyarország áll a Parlamenttel szemben, uraim! Még nem késő felfogni ennek a pillanatnak a súlyát!
Az én bátorságom a Ti bátorságotok is! Ha ma nem vagyunk erősek mi mindannyian (munkavállalók, civilek, magánemberek),ha nem járunk elől jó példával, ha nem nézünk félelem nélkül a hatalom szemébe, és nem fogunk össze egymással pártállástól függetlenül, akkor holnap már nem lesz miről beszélnünk. Mert megszűnik. Mert elnéptelenedik az ország.
Ne vigyétek el Magyarországról a gyerekeiteket! Inkább harcoljunk együtt egy jobb oktatásért, Magyarország és a gyermekeink jövőjéért! Legyünk hazafiak! Egyetértetek?

20160315-trefa.jpgHogy miért egy órás munkabeszüntetést jelentettek be, és miért nem egy rendes sztrájkot? Nos azért, mert a hatályos sztrájktörvény alapján a tanároknak a KLIK-kel kellett volna megállapodni a minimális szolgáltatás feltételeiről. Azzal a KLIK-kel, ami ellen tüntettek. Így maradt a polgári engedetlenség eszköze.

Pukli István felhívására hamar megérkezett a reakció: "Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa" - nyilatkozta Orbán Viktor a parlamenti folyosón a Népszabadság kérdésére. "Olyan viccesen hangzott az egész" - mondta. Pukli István válasza sem váratott magára sokáig: "Az, hogy a miniszterelnök viccesnek tartja a szavaimat, számomra elég komikusnak tűnik, s megerősít abban a véleményemben, hogy a kormánynak továbbra sincs stratégiája az oktatásról, nem tudnak mit válaszolni a tanárok jogos felvetéseire, nincs semmilyen elképzelésük arról, hogy ebben a helyzetben mit kellene tenniük. Ezért ütik el "tréfálkozással", félvállról vevéssel, lenéző gesztusokkal a tanárok, a szülők és a diákok komoly problémáit. Titokban talán arra számítanak, hogy az egész csak egy rossz álom, és amikor felébrednek, minden ugyanúgy lesz, mint annak előtte. De a valódi ébredésük fájdalmas lesz."

Azért a vidámság sem maradt el a sok egymásnak feszülés dacára. A Hírcsárda például remek összeállítást készített Orbán beszédéből :-)))

 

2016.03.11: Lefoglalták a 444.hu drónját

Elég "érdekes" jogi eset történt négy évvel ezelőtt: a 444.hu szerkesztőségének tagjai Felcsúton egy drónrepülővel forgattak, amikor egyszer csak rendőrök jelentek meg a helyszínen. Jogosítványt kértek egy olyan jármű vezetéséről, amihez senki semmilyen tanfolyamot nem tart, nincs is "drón vezető" vezető kategória, tehát eleve lehetetlen ilyen jogosítvánnyal rendelkezni. Elvileg viszont minden ilyen reptetés előtt egy hosszú procedúra keretében repülési engedélyt kellene kérni az NKH-tól - ami egy icipicit életszerűtlen, de erre hivatkozva akár fel is lehet lépni bárki ellen, aki drónt (kvadrokoptert) reptet. Ez volt az első eset, hogy a rendőrség ilyen eszközt foglalt le.

A 444.hu cikke

A 444.hu videója

 

2016.02.28: Orbán évértékelője a Várbazárban és a tüntetés ellene

Négy évvel ezelőtt tartotta Orbán Viktor 18. évértékelő beszédét  a Várbazárban. Miközben az MSZP által már sokadjára kezdeményezett, és sorra elbuktatott népszavazási kérdése (kopaszok az NVI irodában a dátumbélyegző előtt, megvan még?), a kockás ingben tiltakozó tanárok és az egészségügy rossz helyzete körüli felháborodás közepette Orbán újra tematizálni akart: a korábban jól bevált téma, a bevándorlás elutasítása állt beszédének központjában. A Várbazárban elmondott beszéde (kiemelések tőlem) közben odakint az ellenzéki pártok közösen tüntettek ellene. Ez történt a Lánchíd utcában, ma pont 4 évvel ezelőtt. 

Orbán Viktor évértékelő beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Schmitt Pál Elnök Úr és kedves Felesége! Tisztelt Házelnök Úr!

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek itt, Budapesten, a képernyők előtt, határon innen és túl. A Kis magyar pornográfia című könyvből – fiataloknak mondom: Esterházy – kiolvashatjuk, milyen a jó politikai beszéd. A jó politikai beszédnek, mondja ott Gerő elvtárs – fiataloknak mondom: ötvenes évek –, olyan tervről kell szólnia, amely nem kerül sokba, nagy meglepetést kelt, és a népnek is örömet okoz. Mire Déry Tibor azt válaszolja neki, hogy a Duna-híd egyik oszlopára akassza fel Farkas Mihályt, a másikra pedig saját magát. Ez nem kerül sokba, nagy meglepetés lesz, és a népnek is örömet szerez. Ma már persze nem ilyen egyszerűek a dolgok. Egy jó politikai beszéd megalkotásának gordiuszi csomóját már nem lehet ilyen frappáns egyszerűséggel átvágni. Ma már aligha elégséges például a „hogyan szabaduljunk meg a kommunistáktól” örökzöld kérdését feldobni. Már csak azért sem, mert bár eltelt 26 év az állampárt meglékelése óta, még mindig nincs közmegegyezés arról, hogy megszabadultunk-e tőlük. Sőt, már az is bizonytalannak tűnik, mit is jelentene a megszabadulás. És Tamás Gáspár Miklós tézise felől sincs végleges verdikt, hogy akkor most lett-e belőlük demokratikus szalonna. Sőt, afelől is bizonytalanok vagyunk, hogy értelmes kérdések-e ezek még egyáltalán, s ha értelmesek is, van-e még jelentőségük? Ugyanis, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kétmillió-hatszázezer fiatal polgártársunk a kommunista rendszer után született, s ha idesorolom azokat is, akik 1990-ben legfeljebb 15 évesek, vagyis gyermekek voltak, akkor kitűnik, hogy a ma élő tízmillió magyarországi magyarból négymillió-nyolcszázezernek nincs személyes politikai emléke a kommunizmusról. Vagy gondoljunk arra, hogy a „disszidáljunk-e” önmarcangolása helyébe a „vállaljunk-e munkát külföldön” dilemmája lépett. A vas és acél országa iparpolitikai kérdései helyett a digitális forradalom feszegeti az ajtónkat. Az állami tervgazdaság meghaladása helyett azon agyalunk, hogy miképp lépjünk túl a neoliberális gazdaságpolitikán. Fejtörést pedig már nem az okoz, hogy merre araszoljunk ki a KGST-ből, hanem hogy miként védhetjük meg nemzeti érdekeinket az Európai Unióban. Elszaladt az idő. Sok víz lefolyt a Dunán. Itt állunk hát, őszülő rendszerváltók, megfürödve. Nem csodálkozhatunk, ha találgatások röppennek föl az őrség- és nemzedékváltásról. Sőt, van már olyan ellenzéki párt is, amely velünk, rendszerváltókkal szemben követeli a fiatalítást. Déjàvu. Régi szép, daliás idők! Erről Takler Ferenc, hírneves borászunk – talán magát is érintve érezvén – annyit mondott, illetve idézett: mielőtt az utánunk következő nemzedéknek átadnánk a zászlót, még tartjuk egy kicsit.

Ma, tisztelt Hölgyeim és Uraim, először is az időről kell beszélnem. Évet értékelünk, az előttünk álló hónapokat fürkésszük, ezért mindenekelőtt arra a kérdésre kell válaszolnunk: hol tartunk? Hol tart ma Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság? A szabadság és a nemzeti függetlenség megvolna, úgy, mint ritkán volt meg az elmúlt száz évben. Önkény vagy megszállás nem nyomaszt, vezetőinket magunk választjuk meg. Az Alaptörvény megadja egyenkénti és közös szabadságunk és felelősségünk egyensúlyát, kiméri azok határvonalait. A nép szabadon választott képviselői alkotják meg törvényeinket. A vélemény és a szólás szabad, egyesülni és társulni pedig nemcsak lehetséges, de előnyös, sőt üdvös is. Fogasabb kérdés, hogy hol tart Magyarország a történelmi időben? Mi, akik életünk felét a kommunizmusban, másik felét a szabad Magyarországon éltük le – én például 26 évet itt, 26-ot ott –, hajlamosak vagyunk egy érzékcsalódásra. Néha azon kapjuk magunkat, hogy olyanszerűen éljük meg napjainkat, mintha a XX. században élnénk vagy annak valamiféle meghosszabbításában. Holott túl vagyunk a XXI. század első egy hetedén. Ha egy hétnek képzeljük el a XXI. századot, akkor benne járunk a keddi napban. Még hosszú a hét, de már javában elkezdődött. Vagy gondolunk-e arra, hogy az első szabad választástól, a kommunizmus és az idegen megszállás végétől, 1990-től máig több idő telt el, mint amennyi a két világháború közötti távolság volt? Gondolták-e, hogy a rendszerváltás utáni korszak már hosszabb, mint a Horthy-rendszer volt, s már csak hét év, és elhaladjuk a Kádár-rendszert is. A mögöttünk hagyott évek magas száma kiköveteli, hogy mondjunk valamit Magyarország mai helyzetéről a történelmi korszakok dimenziójában is. Magam azon négy képviselő egyike vagyok, aki 1990 óta része Magyarország közéletének, vagyis több mint harminc éve gályázom a hazai és a nemzetközi politikában. Ez már ad némi szemmagasságot, és talán feljogosít arra, és elegendő ahhoz, hogy történelmi dimenziókról beszéljek.

Van azonban itt egy sajátos körülmény, amellyel szembe kell néznünk. Amikor a politikában vagy a nemzetünk életében a polgári korszakot határozzuk meg célként, számolnunk kell azzal, hogy az ilyen cél nem egy tereptárgy. Ezért nincsenek kiszámítható távolságok, nehéz, sőt lehetetlen válaszolni arra a kérdésre, hogy mekkora hányadát tettük már meg az útnak. Azt meg tudjuk mondani, hogy a harmadik kormányzati ciklusunk felénél járunk, de azt nem, hogy ez a tíz év a polgári korszak mekkora hányada. Kolumbusz sem tudta, amikor az Atlanti-óceán közepén hajózott, hogy akkor járt félúton. Mi sem tudjuk, de talán nem is érdemes azon törni a fejünket, hogy utunk ötödénél vagy a felénél tartunk-e. Emlékszem, így volt ez a nyolcvanas évek közepén a kommunista rendszer utolsó éveiben is. Senki nem tudta, milyen hosszú lesz a Kádár-rendszer agóniája, meddig tart, amíg megérkezünk a szabadság és a függetlenség világába. Csak azt tudtuk, hogy most lehet. Most lehet, most van értelme bátran harcolni, most lehet cselekedni: a többi a történelem urának kezében van. Ahogy Bismarck, Németország alapító kancellárja tanította: az ember kivárja, amíg meghallja Isten lépéseinek a hangját az események forgatagában, akkor viszont oda kell ugrania, és el kell kapnia az isteni köpeny szegélyét, ez minden, amit tehetünk. Ezt látom ma is. Most lehet cselekedni, lehet alkotni, most van értelme bátornak lenni, kitartóan szedni a lábunkat, menni előre, céltudatosan és önbizalommal. Mert most épül, most épülhet az, amit polgári Magyarországnak, polgári berendezkedésnek, nemzeti-keresztény korszaknak, magyar országnak gondolunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha nem félünk másfél századot magunk mögé tekinteni, vissza, egészen a kiegyezésig, akkor azt láthatjuk, hogy kellett közel ötven esztendő, hogy a sikeres európai országok közé juthassunk. Ötven év alatt csodát tettünk. Budapestből – tisztelettel köszöntöm főpolgármesterét – olyan várost faragtunk, hogy bámulni járt ide a világ. Az ipar szárnyalt, a mezőgazdaság virágkorát élte, a soknemzetiségű Magyarországon a magyar népelem ötven százalék fölé lépett, minden bajunk mellett is erősek, műveltek és jómódúak voltunk. S ha a bécsi udvar nem szédül bele, s nem ránt magával bennünket is a háborúba, ki tudja még, mire lettünk volna képesek itt, Európa közepén. Itt és most csak annyi fontos, hogy ötven év alatt sikerült megfutnunk a legjobb formánkat. Ha ezzel vetjük össze a mi mai magyar világunkat, itt még nem tartunk, hiszen eddig nem ötven, csak huszonhat év állt rendelkezésünkre. A mai helyzetünket meghatározhatnánk a Horthy-rendszer mérőszalagjával is. Ez azonban veszélyes ingovány, vizenyős, lápos és lidérces vidék. Jobb az ilyet elkerülni. Annyit azért mondhatunk, hogy országvesztés, megcsonkítás, gazdasági világválság ellenére is talpra álltunk, derékba fűrészelve is hajtást hoztunk, kiemelkedő diplomáciai, katonai és gazdasági sikereket értünk el. Nemzeti össztermékünk koponyánként számolva meghaladta Spanyolországét, Írországét, Finnországét és Portugáliáét, nem is beszélve Lengyelországról, Jugoszláviáról és Romániáról. S bár a háború, a világháború ezt a korszakot megszakította, és maga alá temette, annyit azért mondhatunk, hogy huszonegy békeév kevés volt ahhoz, hogy kiadjuk magunkból azt a tehetséget és teljesítményt, amire az előző korszak alapján képesnek gondolhattuk magunkat. A kommunizmus idején se szabadok, se függetlenek nem voltunk, törpejárásban közlekedtünk, az a teljesítmény, amit akkor túlélésből, életerőből és életösztönből megmutattunk, nem mércéje a mai szabad és független Magyarországnak. A kommunista rendszer csak egy újabb kérdéssel járul hozzá ahhoz, hogy hol is tartunk. Ez a mi életünk legfontosabb, véresen komoly találós kérdése. Ha negyvenöt évig megyünk befelé az erdőbe, hány évig tart, hogy kijussunk belőle?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami az 1990 utáni huszonhat évünket illeti, azzal a meglepő ténnyel kell kezdenünk, hogy a kilencvenes évek elején hirtelen még jobban lemaradtunk Európa nyugati felétől, mármint jobban, mint korábban, pedig Magyarország is demokrácia lett és piacgazdaság. Hasonlóan mellbe vágó gazdaságtörténeti tény, hogy valamennyi régióbeli ország megragadta a 2004-es uniós csatlakozás gazdasági lehetőségeit, az egyetlen negatív kivétel Magyarország volt. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy mi, magyarok hogyan lehettünk ilyen tökkelütöttek. Miközben a többiek emelkedtek, nálunk eladósodás, devizahitelek, költségvetési hiány, elszabadult infláció, fizetési mérleghiány, növekvő munkanélküliség. Végül pénzügyi összeomlás, IMF-nyakörv és járszalag, adósrabszolgaság. Ha megengedik, most nem idézem fel újra, hiszen már annyiszor megtettem, hogy ebből a kilátástalan és megroggyant helyzetből hogyan vezette ki három év alatt az országot a polgári-keresztény kormány egy új gazdaságpolitikával és egy új nemzetpolitikával. Itt legyen elég annyi, hogy három év alatt megcsináltuk a költségvetési konszolidációt, stabilizáltuk a gazdaságot, elkerültük az államcsődöt, megfékeztük az inflációt, csökkentettük a munkanélküliséget, nem is akárhogyan: 11,5 százalékról 6,2 százalékra. Hazaküldtük az IMF-et, lejárat előtt visszafizettük a kölcsönüket, és az idén visszafizetjük az utolsó huncut garast is az Európai Uniónak. Summa summárum: 2014-ben gazdaságunk 3,7 százalékos növekedésével lezártuk a stabilizáció korszakát és egy új szakaszt nyitottunk. Repülőrajtot vettünk, és megindítottuk a gazdasági felzárkózást. Összességében ott tartunk, hogy visszaszereztük az esélyt egy újabb történelmi felzárkózáshoz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ne higgyék, hogy a sikeres gazdasági felzárkózás egyszerű, könnyű és gyakori dolog. Épp ellenkezőleg! Ritka, mint a fehér holló. Az elmúlt ötven évben kevesebb, mint tíz országnak sikerült beverekednie magát a legfejlettebbek közé. Az elmúlt ötven évben kevesebb, mint tíz országnak! Bárhogy is lesz, annyit már elmondhatunk, hogy sikerült pályát nyitni magunk előtt. Öt év alatt 35 százalékról 15 százalékra csökkentettük a személyi jövedelemadót. Öt év alatt 1.300 milliárd forintot hagytunk a családok zsebében. 25 százalékkal mérsékeltük a rezsit. És öt év alatt másfélszeresére növekedett a legalacsonyabb bér Magyarországon. Ezt együtt értük el, az állam és a piac, a kormány és az üzleti szektor, a munkaadók és a munkavállalók, a magyar mikro-, kis és középvállalatok és a globális vállalatcsoportok hazai leánycégei. Együtt értük el, és közösen lehetünk rá büszkék. A magyar reformok működnek. És erre a küzdelemre és együttműködésre lesz szükség a következő években, sőt a következő húsz évben. Munka, befektetés, bizalom, támogatás, és akkor felívelő pályán haladhat Magyarország.

Ezért tisztelt Hölgyeim és Uraim, szűklátókörű és ostoba minden osztályharcos politika. Hiába lépnek elő új gúnyájukban a Kommunista Kiáltványból, Marx Tőkéjéből vagy valamely divatos balos egyetem padjaiból, a leghatározottabban vissza kell verni őket, és a józan ész híveinek együttes erejével távol kell őket tartani a kormány rúdjának még a környékéről is. Gyerekes álmodozások, osztályharcos romantika, munkaadók és munkavállalók, kisvállalkozások és óriásvállalatok szembefordítása és egymásra uszítása helyett érdekegyesítésre, összeműködésre, egybefésülésre van szükség. Ehhez pedig nagy, erős, stabil néppártra és néppárti, az emberek érdekét szolgáló kormányzásra lesz szükség.

Hol tartunk hát? Sok minden megtörtént már, és sok mindennek kell még megtörténnie. Megtörtént a gazdasági, a közigazgatási, az oktatási, az egészségügyi, a kulturális és földbirtokrendszer átalakításának nagy része. Megvédtük a nyugdíjakat és a nyugdíjasokat, erőn felül támogattuk a családokat. Helyreállítottuk a közrendet, visszaadtuk a rendőrség önbecsülését, felépítettük a terrorelhárítási és a katasztrófavédelmi rendszerünket is. Megmentettük az iskoláinkat és a kórházainkat. Az iskolákat és a kórházakat fenntartó önkormányzatok 2010-re csődbe jutottak. Ez egyszerű közgazdasági tény, belátásához nem kell atomtudósnak lenni, hogyha csődbe jutott a fenntartó, akkor az általa fenntartott intézmények is csődbe jutottak. És ez akkor is így igaz, ha erről se a tanárok, se az orvosok nem tehettek. 1.264 milliárd forintnyi adósságot vett le a kormány a súly alatt térdre esett önkormányzatok válláról. Akik ma világvégét kiáltanak a KLIK néhány milliárdos adóssága miatt, azoknak nem kell aggódniuk. Ha elbírtunk az IMF-fel, ha megbirkóztunk több mint 1.200 milliárd forintnyi önkormányzati adóssággal, akkor egy KLIK sem foghat ki rajtunk. Az egészségügyi alapellátásra 2010-hez képest 40 százalékkal több pénzt biztosítottunk. A várólistákat felére csökkentettük. Több mint 500 milliárd forintot fordítottunk kórházaink fejlesztésére. Aligha találhatunk ilyet a történelmünk során. A vidéki kórházak jelentős többségében XXI. századi körülmények fogadják a betegeket. De Budapesten baj van, szükséges megépítenünk egy új nagy fővárosi kórházat.

Összességében azt mondhatom, hogy köszönjük és elismerjük a tanárok és az egészségügyi dolgozók munkáját. Igazuk van, noha a béremelések folyamatosak és jelentősek, nem elégségesek. Sovány vigasz, hogy ez ma Magyarországon szinte minden szakmával így van. Amit jó lelkiismerettel és józan ésszel ma Magyarország vállalni tud, annyi, hogy minden évben mindenki léphet egyet előre. A lépések hosszát, vagyis a béremelések mértékét és ütemét a gazdaság mindenkori teljesítménye szorítja korlátok közé. Én is szeretem, ha tiszta a víz a pohárban. Csak olyan béremelést támogatok – az állami és a magánszektorban egyaránt –, de azt erősen szorgalmazom, amelynek megvan a gazdasági fedezete, és amely mögött a magyar gazdaság növekvő teljesítménye áll.

S ezzel, tisztelt Hölgyeim és Uraim, megérkeztünk a következő évek legfontosabb kérdéséhez. A gazdasági növekedés jelenlegi üteme nem elégséges, és tartóssága sem biztosított. Ez azért van így, mert a magyar gazdaság még mindig nem elég versenyképes. Például a magyar mezőgazdaság, amelyre oly büszkék vagyunk, és amelynek teljesítménye történelmi rekordokat állított föl az elmúlt években, ma is egy hektár termőföldből az európai uniós értéknek csak 48 százalékát tudja kihozni. S hozhatnék bőven ilyen példákat az iparból is. A versenyképesség ügyében ezért még sok mindennek kell történnie. Adócsökkentés, a bürokrácia visszanyesése, életszerűbb szakképzés, gyorsabb ítélkezés, digitalizáció, jobb szervezés, új technológiai lépcsőfokok, magasabb vállalati és üzleti kultúra. Lesz itt munka bőven a kormányzati ciklus hátralévő idejében is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr!

Ha azt a kérdést kapjuk a politikában, hogy hol tartunk, mindenki automatikusan az időre gondol és nem a térre. Ez természetesnek tűnik, mert egy ország nem szedelőzködhet fel, és nem állhat csak úgy odébb. Szükségszerűen a helyén van, ott van, ahol, és ott is marad. Ám a politika, különösen a nemzetközi politika bonyolult és ravasz dolog. Van úgy, hogy országokat odébb tolnak, mondjuk, 200 kilométerrel, mint a lengyeleket, habár ez nem jellemző a békeidők Európájára. És ismerjük persze a szakállas viccet is, miszerint Magyarország az egyetlen ország a világon, amely saját magával határos, ráadásul köröskörül. De a világpolitikában úgy is megváltoztathatja egy egész ország a helyét, hogy közben a határai tapodtat sem mozdulnak. Bennünket például megszállt a szovjet hadsereg, s egy szempillantás alatt átkerültünk nyugatról keletre, később kivonultak, s mi újra nyugaton találtuk magunkat. Nem indokolatlan tehát a kérdés: hol tart ma Magyarország a világpolitikai térben? Úgy tűnik, hiába múlnak az évszázadok, vannak dolgok, amelyek állandóak. Látunk állócsillagokat, melyekhez odatájolhatjuk saját hajónk helyzetét. Nyugaton a németül beszélő népek világa, a vaskancellárok földje. Keleten a nálunk százszorta nagyobb szláv katonanépek birodalmai. Délre a félhold hatalmas embertömegei, a kiapadhatatlan darázsfészek zsongása. Ma is ez a mi három tájolási pontunk. Berlin, Moszkva, Sztambul, pontosabban Ankara. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy déli határainktól Bosznia mindössze 70 kilométerre van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyarok csak akkor lehetnek függetlenek, akkor élhetnek szabadságban, csak akkor futhatják meg a tehetségük és szorgalmuk megrajzolta pályaívet, ha egyik nagyhatalom sem az ellenségünk, pontosabban, ha mindhárom egyszerre érdekelt Magyarország függetlenségében és gazdasági fejlődésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyet kell értenünk velük, vagy egyszerre kell szövetségre lépnünk mindhárommal. Ezt csak gyermekded lelkek gondolhatják. Ezt csak az állandóan lecsatlakozni vágyók, valami nagyobb, melegebb test hónalja alá húzódzkodó politikusok szokták gondolni, de tőlük aligha várhatunk nemzeti érdeket szolgáló bel- és külpolitikát. Természetesen vannak idők, jártak már ilyenek errefelé, amikor háborús szelek fújnak, s a politika a „ki kivel van” kérdésére egyszerűsödik. Amikor beköszöntöttek az ilyen zord évszakok, mi mindig pórul jártunk, belebetegedtünk, s volt, hogy már az utolsó kenetet is fel akarták adni nekünk. Beteg, lázálmos idők ezek. Hiénákkal, az ország fölött köröző keselyűkkel, kitelepítettek, menekülők, haláltáborokba hurcoltak százezreivel álmodik ilyenkor az ember. Ezért a magyar külpolitika vastörvénye, hogy mi, magyarok a békében vagyunk érdekeltek. Szarkasztikus és ironikus, de igaz: nekünk a béketáborban a helyünk. Ugyanebből a logikából következik, hogy ne engedjük belerángatni magunkat se német-, se orosz-, se törökellenes nemzetközi akciókba. Nem magyar érdek csatlakozni azokhoz a nemzetközi akciókhoz, amelyek tiszteletlenek, sértőek, és belegyalogolnak egy-egy ország nemzeti önérzetébe. Hol a II. világháborús gyászos szerepe miatt, hol azért, mert nem követi a nyugati demokratikus mintákat, hol azért, mert az elutasított európai uniós csatlakozása helyett most regionális vezető szerepre tör egy muszlim civilizációjú térségben, annak minden politikai következményével együtt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Németország múltján nem lehet változtatni. Moszkva, ha akarná, se tudná a szabadságot a politikája középpontjába állítani, mert fejében és történelmében minden mást megelőz a hatalmas területek összetartásának parancsa. És mégis: miért akarjuk Törökországot a mi kényes politikai colstokunkkal mérni ahelyett, hogy elismernénk, iszlám talapzata ellenére rengeteg energiát mozgósít, hogy nyugatosodjék. Nem, kedves Barátaim, a nagyképű, fellengzős, erkölcsi felsőbbrendűségre alapozott politika, amely oly csábító, és gyakran oly közkedvelt a kontinens nyugati felén és néha a nagy vízen túl is, nem a mi politikánk, nem a mi utunk, és nem a mi érdekünk. Béke, együttműködés, kereskedés, kölcsönös befektetések, nekünk kedvező regionális egyensúly, kiállás az érdekeink mellett, ezek a magyar nemzeti külpolitika alapvetései. Én is tudom, hogy nehezebb és bonyolultabb, mint láthatatlanul meglapulni egy gazdaállat puha, meleg és szőrös hátán, de biztosan méltóbb 1100 éves Kárpát-medencei történelmünkhöz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

És most szeretném okát adni annak, miért mondtam el mindezt. Röviden: azért, mert ezt most mind veszély fenyegeti. Veszély fenyegeti a verejtékkel kigürcölt pénzügyi stabilitást. Veszély fenyegeti az éppen csak megindult gazdasági felzárkózást. Veszély fenyegeti a gondosan felépített nemzeti külpolitikát. Veszély fenyegeti a helyreállított közrendet és a terrormentes közbiztonságot. És veszély fenyegeti a lassan ismét magára találó nemzeti kultúránkat is. Sőt, nemcsak az került veszélybe, ami már megvan, hanem az is, ami meglehet. A távlat, a biztató jövő lehetősége, gyermekeink már éppen kibontakozó és táguló európai életlehetősége is.

A veszély neve: népvándorlás. Úgy hiszem, száz év múlva is lesz európai és magyar történelemoktatás. Nem vállalok nagy kockázatot, ha azt mondom, 2015. olyan évszám lesz az európai történelemkönyvekben, amit be kell majd magolniuk az akkori növendékeknek. Mégpedig úgy, mint egy új korszak kezdetét. A 2015-ös év véget vetett azoknak az időknek, amelyben Európa védettségét és biztonságát készpénznek vehettük, mert úgy tudhattuk, hogy az csak Európán múlik. Mi már egy évvel ezelőtt – ugyanezen alkalommal – arra figyelmeztettünk, hogy újkori népvándorlás vette kezdetét. Kaptunk hideget, meleget, gúnyolódtak, és sértéseket vágtak a fejünkhöz barátok, szövetségesek és riválisok egyaránt. A dolog viszont úgy áll, hogy az új népvándorlás történelmi tény. Ma már ezt ép ésszel senki sem vitatja. Miért éppen mi, pontosabban: miért éppen a közép-európaiak látták meg elsőként? Ennek számos oka lehet, akár több is egyszerre. Talán a történelem viharai és rengéshullámai, talán a rendszerváltás utáni évek izzadságos küzdelmei. Talán a tapasztalat, hogy résen kell lenni, mert mindig történhet valami, mint oly sokszor történt is, amely váratlanul és orvosolhatatlanul romba dönti a számításainkat. Mi, közép-európaiak, ha haladunk is, úgy haladunk, hogy időnként a sínre tesszük a fülünket, hallunk-e valami gyanús morajt, amiből jó előre kihallhatjuk a veszélyt, a balsors menetrenden kívüli szerelvényének hangfoszlányait. Nyugaton az utolsó ötven-hatvan év más volt. Nagyon más. Sikeres fellendülés, tervezhető jövő, jól kitaposott ösvények, stabil sínpárok, megbízható menetrendek. Nekünk néha álomvilágnak is tűnik. Olyannak, amelyben összekeveredik ideológia, vágyálom és valóságos élet. Egy jómódú, biztonságos, nyájas világ, amelyben szétfoszlik az egyértelműség, amelyben eltűnnek a határok. Elmosódnak a határvonalak nemzet és nemzet, kultúra és kultúra, férfi és nő, jó és rossz, szent és profán, szabadság és felelősség, jó szándék és cselekvés között. Összemosódik az, „ami van,” és az, „aminek lennie kellene.” Mintha kicsorbult, eltompult volna a valóságérzék. A mi valóságérzékünk ellenben éles és hideg, mint a józan ész vagy a böjti szelek. Mi azt tanultuk meg: a valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszek benne. Ezért indulunk ki mindig a valóságból, és ezért nem tévesztjük össze a vágyálmainkkal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A XXI. század második és harmadik évtizede a népvándorlás évtizedei lesznek. Olyan korszak köszöntött ránk, amelyre nem voltunk fölkészülve. Azt hittük, ilyesmi csak a régmúlt időkben vagy a történelem tankönyvekben fordulhat elő. Pedig minden eddiginél többen, egyik-másik európai ország teljes népességénél is nagyobb tömeg indulhat meg Európa felé a következő években. Ideje szembenézni a valósággal. Ideje különválogatni azt, ami van, és azt, ami szeretnénk, ha lenne. Ideje elengedni az illúziókat, a mégoly emelkedett elméleteket, az ideológiákat és a délibábos álmokat.

A valóság az, hogy számos európai országban a mélyben már régóta épül komótos állhatatossággal a párhuzamos társadalmak világa. A valóság az, hogy ez a természet rendje szerint visszaszorítja a mi világunkat és vele együtt bennünket, gyermekeinket és unokáinkat. A valóság az, hogy az ide érkezőknek eszük ágában sincs átvenni a mi életformánkat, mert a sajátjukat értékesebbnek, erősebbnek és életrevalóbbnak látják a mienknél. Miért is adnák fel azt? A valóság az, hogy velük nem lehet pótolni a nyugat-európai gyárakból hiányzó munkaerőt. A tények azt mutatják, hogy a nem Európában születettek között nemzedékeken átívelő módon jóval, sőt többszörösen magasabb a munkanélküliség. A valóság az, hogy az európai nemzetek még azokat a tömegeket sem voltak képesek integrálni, akik fokozatosan, évtizedek során érkeztek Ázsiából és Afrikából. Hogyan sikerülhetne ez most ilyen gyorsan és ilyen nagy tömegben? A valóság az, hogy a tagadhatatlanul fogyatkozó és öregedő Európa népesedési bajait nem tudjuk megoldani a muszlim világgal anélkül, hogy ne veszítenénk el életformánkat, biztonságunkat és önmagunkat. A valóság az, hogyha nem állunk sürgősen a sarkunkra, akkor az öregedő Európa és a fiatal muszlim világ közötti, a szekuláris, hitetlen Európa és az egyre elkötelezettebb muszlim világ közötti, a saját képzett fiataljainak munkaerejét is foglalkoztatni képtelen Európa és az alulképzett muszlim világ közötti feszültség kezelhetetlenné válik. Nem egy távoli, ezért számunkra veszélytelen területen, hanem itt, Európa szívében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Még nem késő, hogy az európai elit megértse, de Gaulle tábornok leckéjét. Idézem. „A politikának a valóságon kell alapulnia, a politikában éppen az a művészet, hogy egy eszményért csak a realitásokon keresztül cselekedhetünk.” Idézet vége. A realitások pedig történelmiek, kulturálisak, demográfiaiak és földrajziak. Talán nem késő megértenünk, hogy a realitások nem a szabadság korlátai. A lecke, amit most tanulunk, arról szól, hogy a valósággal szemben nem létezhet szabadság. Legfeljebb politikai delírium és politikai kokainmámor. Hiába építjük föl a világunkat a legnemesebb eszmék iránti vágyból, ha nem a realitások talaján áll, csak vágyálom maradhat. A valóság ellenében nincs se egyéni, se közösségi boldogulás, csak kudarcok, csalódottság, megkeseredettség, végül cinizmus és önpusztítás. Talán ezért bolyong oly sok, jobb sorsra érdemes, emelkedett szellemű és boldogtalan liberális politikus Brüsszel utcáin. Tetszik nekünk vagy sem, a népvándorlások sohasem békés természetűek. Amikor nagy tömegek új hazát keresnek, az óhatatlanul konfliktusokhoz vezet, mert olyan helyet akarnak elfoglalni, ahol valakik már élnek, berendezkedtek, és akik meg akarják védeni az otthonukat, a kultúrájukat és az életformájukat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelem ránk rúgta az ajtót, ostrom alá vette Európa határait, az európai kultúrát és az európai polgárok biztonságát. Bár a veszélyhelyzet nem kedvez az árnyalt gondolkodásnak, és még kevésbé a kifinomult érzéseknek, aligha a migránsokra kell haragudnunk. Többségük maga is áldozat. Áldozatai hazájuk összeomló kormányainak, áldozatai rossz nemzetközi döntéseknek, áldozatai az embercsempészeknek. Ők azt teszik, amit saját érdekükben állónak vélnek. A baj az, hogy mi, európaiak nem azt tesszük, ami a saját érdekünk lenne. Arra, ami Brüsszelben történik, nincs jobb szó, minthogy abszurd. Olyan, mintha egy ütközés előtt álló hajó kapitánya nem az ütközést akarná elkerülni, hanem kijelölné a nemdohányzó csónakokat. Mintha a lék befoltozása helyett azon vitatkoznánk, hogy melyik kabinba mennyi víz jusson.

Kedves Barátaim!

A népvándorlást igenis meg lehet fékezni. Európa egy félmilliárdos, 500 milliós közösség, többen vagyunk, mint az oroszok és az amerikaiak együttvéve. Európa helyzete, technológiai, stratégiai és gazdasági fejlettsége módot ad arra, hogy megvédje magát. Épp elég baj, hogy Brüsszel nem képes megszervezni Európa védelmét, de még ennél is nagyobb baj, hogy a szándék is hiányzik belőle. Budapesten, Varsóban, Prágában és Pozsonyban azt is nehéz megértenünk, hogyan juthattunk odáig, hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy aki más földrészekről és más kultúrákból ide akar jönni, azt ellenőrzés nélkül be lehet engedni. Hogyan épülhetett le a civilizációnkban az a természetes és elemi ösztön, hogy megvédjük magunkat, családunkat, otthonunkat, megvédjük a földünket.

Pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, volna mit megvédeni. Európa keresztény, szabad és független nemzetek együttélése. Közös gyökerek, közös értékek, közös történelem, földrajzi és geopolitikai egymásrautaltság. Férfi és nő egyenjogúsága, szabadság és felelősség, fair verseny és szolidaritás, büszkeség és alázat, igazságosság és irgalom. Ezek vagyunk mi, ez Európa. Európa Hellász, és nem Perzsia; Róma, és nem Karthágó; kereszténység és nem kalifátus. Amikor ezt mondjuk, ebben nincs semmilyen rangsor, csak különbség. Azt mondani, hogy létezik egy önálló európai civilizáció, még nem azt jelenti, hogy az jobb vagy rosszabb, csak annyit jelent, ezek mi vagyunk, azok ti vagytok.

Néhány éve úgy tűnt, hogy ezek a tételek mindannyiunk számára nyilvánvalóak. Néhány éve úgy tűnt, hogy ebben egyetértés van közöttünk. Néhány éve úgy tűnt, rend van, nekünk is tetsző rend van az európai vezetők fejében és szívében, egymás után jelentették ki, hogy a multikulturalizmus halott. Néhány éve még azt hihettük, belátták, hogy országaik nem tudják saját életük keretei közé illeszteni a tömegesen érkező bevándorlókat. De 2015-ben minden megváltozott, a korábbi egyetértés darabjaira hullott, a gravitáció sebességével visszazuhantunk abba a szellemi természetű zűrzavarba, ahonnan ki akartunk kászálódni. Minden előzmény nélkül egy reggel a Willkommenskultur hangjaira ébredtünk. Azt halljuk az európai vezetőktől, hogy segítenünk kell. A legmagasabb helyekről is arra biztatnak, hogy legyünk szolidárisak és segítsünk.

Kedves Barátaim!

Ez természetes. Nekünk sem kő van a szívünk helyén. Igaz, az agyunk helyén sincs kő. Mi észben tartjuk a segítségnyújtás legfontosabb törvényét: ha itt segítünk, ide jönnek; ha ott segítünk, ott maradnak. Ennek belátása helyett Brüsszelből biztatni kezdték a világ szegényebb és szerencsétlenebb részén élőket, hogy jöjjenek Európába, és cseréljék fel saját életüket valami másra. A fél világ, de legalábbis fél Európa azon töri a fejét este a konyhaasztalnál, hogy mi történhetett, mi van e mögött. Lassan minden európai családnak lesz egy saját magyarázata. Én sem akarok lemaradni. Magam úgy látom, hogy Brüsszelben és néhány európai fővárosban a politikai és szellemi elit világpolgár, szemben az emberek nemzeti érzelmű többségével. Úgy látom, hogy a politikai vezetők ennek tudatában is vannak. S miután nincs esély, hogy szót értsenek a saját népükkel, inkább szóba se állnak az emberekkel. Ahogy mifelénk mondták: tudják, merik és teszik. Ez pedig azt jelenti, hogy az igazi baj nem Európán kívül van, hanem Európán belül. Európa jövőjét első helyen nem azok veszélyeztetik, akik ide akarnak jönni, hanem azok a politikai, gazdasági és szellemi vezetők, akik Európát az európai emberekkel szemben megpróbálják átalakítani. Így jött létre a világtörténelem legbizarrabb koalíciója az embercsempészek, a jogvédő civil aktivisták és az európai csúcspolitikusok között arra, hogy tervezetten ideszállítsanak sok millió migránst.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai napig olyan országokból engedünk be ellenőrzés és válogatás nélkül százezreket, amelyekkel hadban állunk, és amelyek területén európai uniós tagországok is részt vesznek katonai akciókban. A veszélyesek kiszűrésére esélyünk sem volt. Ma sincs fogalmunk arról, ki terrorista, ki bűnöző, ki gazdasági bevándorló, és ki az, aki valóban az életéért fut. Nehéz erre más szót találni, minthogy őrültség.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr! Kedves bennünket figyelő Magyar Polgárok!

Tavaszi szél vizet áraszt, de úgy látszik, felduzzasztja a bevándorlók áradatát is. Nehéz, fárasztó, idegőrlő hetek és hónapok elé nézünk. Déli határainknál egyre nő a nyomás. A brüsszeli tehetetlenség egyre súlyosabb káoszt idéz elő. A Balkán országai harapófogóba kerültek. Délről a görögök tolják, északról a német szirénhangok csábítják a sok ezres tömegeket. Minden eshetőségre fel kell készülnünk. Embert, határőröket, technikai eszközöket, gépeket adunk a balkáni országoknak, mert ők valójában Európa határait védik. S amíg ők kitartanak, mi is könnyebben védjük a saját határainkat. Tudjuk ezt Hunyadi óta. Bízunk a sikerükben, de ez önmagában kevés. Meg kell erősíteni saját védelmi vonalainkat is. A védekezés csak úgy falja a pénzt, eddig mintegy 85 milliárd forintba került, és csak magunkra, a saját bugyellárisunkra számíthatunk. Új katonai egységeket küldtem a határra, elrendeltettem a készenléti szolgálatot Csongrád és Bács-Kiskun megyében, utasítottam a honvédelmi és a belügyminisztert, hogy készítsék elő védvonalak építését a magyar–román határon. A rendőrök és a katonák eddig kiválóan dolgoztak. Köszönet érte. Most is vállalták, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, és ami emberileg lehetséges. Ez azonban most kevés lehet. Az ország eredményt, stabilan megvédett határvonalat vár tőlünk. Katonai, rendőri és terrorelhárító vezetőinknek ezt a feladatot meg kell oldaniuk. Ha szükséges, Szlovéniától Ukrajnáig teljes hosszúságban fogunk védekezni. Brüsszelnek, az embercsempészeknek és a migránsoknak is meg fogjuk tanítani, hogy Magyarország szuverén ország, területére csak úgy lehet lépni, ha betartják a törvényeinket és engedelmeskednek az egyenruhásainknak. A déli határaink megvédése nem lesz elegendő. Egy másik hadszíntéren is helyt kell állnunk. Szerencsére ez a harcmező nem a katonáké, hanem a diplomatáké.

Kedves Barátaim!

Brüsszelt meg kell állítanunk. Fejükbe vették, hogy az Európába beszállított bevándorlókat szétosztják közöttünk. Kötelezően, a törvény erejével. Ezt hívják kötelező betelepítési kvótának. Egy ilyen szerencsétlen, igazságtalan, ésszerűtlen és jogszerűtlen egyedi döntést már hoztak 120 ezer migránsra nézve. Az európai miniszterelnökök tanácsának döntésével szemben, a miniszterelnökök által képviselt nemzeti szuverenitást lesajnálva, kicselezve és megkerülve törvényt fogadtattak el az Európai Parlamenttel. Ezt a döntést vitatjuk, és az Európai Bíróságon harcolunk a megsemmisítéséért. Evés közben jön meg az étvágy. Úgy tűnik, nemcsak Magyarországon, de Brüsszelben is. Ezért most minden bevándorlóra és minden tagországra kötelező, állandó és folyamatos szétosztási rendszert akarnak kiépíteni.

Kedves Barátaim!

Az unió jól láthatóan két táborból áll: az unionisták egyfelől, a szuverenisták másfelől. Az unionisták Európai Egyesült Államokat és kötelező betelepítési kvótát akarnak, a szuverenisták a szabad nemzetek Európáját kívánják, és hallani sem akarnak semmilyen kvótáról. Így lett a mai kor esszenciája és szimbóluma a kötelező betelepítési kvóta. Önmagában is fontos, de magába sűríti mindazt, amitől tartunk, amit nem akarunk, és ami szétfeszítheti az európai népek szövetségét. Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel a törvények fölé helyezze magát. Nem hagyhatjuk, hogy szédült politikájának következményeit szétterítse azokra, akik minden egyezményt és minden törvényt betartottak, mint ahogy mi tettük. Nem hagyhatjuk, hogy arra kényszerítsenek bennünket vagy bárki mást, hogy importáljuk az ő elhibázott bevándorláspolitikájuk keserű gyümölcseit. Nem akarunk és nem fogunk bűnözést, terrorizmust, homofóbiát és antiszemitizmust importálni Magyarországra. Magyarországon nem lesznek törvényen kívüli városnegyedek, nem lesznek zavargások, bevándorlózendülések, nem lesznek felgyújtott menekülttáborok, és nem fognak bandák vadászni a feleségeinkre és a leányainkra. Magyarországon már a kísérleteket is csírájában elfojtjuk, és következetesen megtoroljuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem adjuk fel azt a jogunkat, hogy mi dönthessük el, kivel akarunk együtt élni, és kivel nem. Ezért kell, és ezért fogjuk visszaverni azokat, akik a kvóta ötletével házalnak Európában. Rizikó nélkül nincs kockázat – tartja a pesti favicc, és nekünk valóban össze kell szedni a bátorságunkat. Össze kell szednünk, mert az európai demokrácia nagyobb dicsőségére cenzúrával, zsarolással és fenyegetéssel kell szembenéznünk. A magyar igazságügy-miniszter könyvét begyűjtik a belga könyvesboltokból, néhány tagállam sajtója nyilvánvalóan hazugságokat terjeszt, a Magyarországgal szembeni hang nyers, durva és agresszív. Ráadásul pénzügyi megtorlással is fenyegetnek, mondván, ők támogatnak bennünket, mi pedig hálátlanok vagyunk. Úgy gondolkodnak, mint az egyszeri pap, akit arra kértek, hogy segítsen a vagyoni különbségek kiigazításában. Rendben, mondta, majd megosztjuk a munkát: ti rábeszélitek a gazdagokat, hogy adakozzanak, én meg rábeszélem a szegényeket, hogy fogadják el. Így képzelik ők. A valóság azonban az, hogy semmivel, egyetlen fityinggel sem tartozunk egymásnak. Magyarország negyvenöt évnyi kommunizmus után legyengülve, kivérezve, versenyképtelen és tőkehiányos állapotban megnyitotta kapuit a nyugati vállalatok előtt. Ebből mindenki profitált. Amennyi pénzt az unió beküldött, annyit a nyugati cégek ki is vittek innen. Kvittek vagyunk, nincs mit egymás szemére hánynunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végül hogyan állítsuk meg a betelepítési kvóta brüsszeli hadműveletét? Azt javaslom, támaszkodjunk az európai demokrácia ősforrására, a népakaratra. Ha igaz, hogy az emberek nem akarják, sőt ellenzik a mai holdkóros brüsszeli bevándorláspolitikát, nyissunk teret a hangjuknak, és adjunk helyt a véleményüknek. Végül is az Európai Unió a demokrácia pillérein áll. Ez annyit tesz, hogy nem hozhatunk az emberek feje felett, az emberek akarata ellenére az életüket súlyosan megváltoztató döntéseket. Ezért írjuk ki Magyarországon a népszavazást. Nem a már eldöntött és Magyarország által a bíróságon megtámadott kvótáról van szó. Az a múlt. A népszavazás a jövőről szól. A márciusban napirendre kerülő új európai bevándorlási rendszer kötelező betelepítési kvótája ellen hívjuk csatába Magyarország polgárait. Hisszük, hogy Brüsszel még mostani állapotában sem lépheti át saját eszméit. Nem fordulhat szembe az európai néppel. Az Európai Unió nem lehet afféle Szovjetunió újratöltve. Mi, magyarok Európát minden gyengesége, elvékonyodása és billegése ellenére sem fogjuk megtagadni. És mai, tériszonyos szédülésében sem fogjuk magára hagyni. Mi annak a történelmi és spirituális Európának vagyunk a polgárai, mint Nagy Károly, Leonardo, Beethoven, Szent László király, Madách Imre vagy Bartók Béla. A mi Európánk keresztény alapokra épült, és büszkék vagyunk arra, hogy megvalósította a szellem és az ember szabadságának kiteljesedését. Európában sokan sokfélét gondolunk. Vannak, akik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjében hisznek, és vannak, akik az Isten, haza, család hármasában, és a hit, remény, szeretet eljövendő országában, de egyikünk sem akarhatja – tartozzunk bármely irányzathoz –, hogy a mi Európánk térdet hajtson egy más erkölcsöket és más szokásokat harciasan követelő, mesterségesen felénk irányított, vízözönszerű emberáradat előtt. Nem hisszük, hogy Európa erre a sorsra kárhoztatja magát, nem hisszük, hogy ezeréves értékeinek feladását fogja választani. Nem hisszük, de tudjuk és állítjuk, hogy Magyarország egyetlen lépést sem fog tenni ezen az úton, Elnök úr!

Hajrá Európa, hajrá, magyarok!

 

Az ellenzéki tüntetők beszédei:

Ring Éva beszéde:

Vajda Zoltán beszéde:

Karácsony Gergely beszéde:

Komáromi Zoltán beszéde:

Kövesdi Veronika beszéde:

Szigetvári Viktor beszéde:

Források:

Orbán beszéde / Orbán beszédének videója (Echo TV) / Az ellenzéki tüntetés videói

2016.02.01: A Kúria elnöke az igazságszolgáltatás függetlenségéről

Miután a csepeli fideszes polgármester, Németh Szilárd elégedetlenségét fejezte ki a bíróságok egyes ítéleteivel kapcsolatban, megjegyezve, hogy ugyanakkor tiszteletben tartja "a bírói függetlenség liberális követelményét", a Kúria elnöke, Dr. Darák Péter az alábbi közleményt tette közzé a Kúria honlapján

A Kúria elnökének közleménye

Dátum: 2016. február 1.

A közelmúltban egyes bírói döntésekkel szemben közszereplők és a nyilvánosság részéről erős kritika fogalmazódott meg, mert a döntés nem találkozott a társadalom igazságérzetével. Ezért a Kúria elnökeként szükségesnek láttam a közvéleményt az alábbiakról tájékoztatni:

Előrebocsátom, hogy más bíróság előtt folyamatban lévő ügyről magam sem beszélhetek, azért sem, mert ezek az ügyek jogorvoslati eljárásban később a Kúria elé kerülhetnek.

Ha lenne akkora tárgyalóterme a bíróságoknak, amelyben az egész ország helyet foglalhatna, akkor a társadalmi és a perbeli nyilvánosság egybeesne, és mindenki azonnal, első kézből, azonos terjedelemben értesülne egy bírói döntésről és annak indokairól.

Miután az ország nyilvánossága – ideértve a többi hatalmi ág képviselőit is – a per tárgyalásáról, az ítéletről és annak indokairól csak a média néhány perces tudósításaiból értesül és annak alapján nyilvánít véleményt, az aligha lehet tárgyilagos.

Senki ne gondolja, hogy a bírák nem érzik át az emberi katasztrófákat. A bírói döntést azonban nem befolyásolhatják az érzelmek, hanem a bírónak az alkotmányos eljárásrend során feltárt, bizonyított tények alapján, a törvényes vád keretei között, teljes felelősségtudattal kell döntenie.

Erről a döntési folyamatról a bírónak az ítélet indokolásában kell számot adnia. Hiába nyilvános az ügy tárgyalása és az ítélethirdetés, ha a több száz napos tárgyalást, több tucat tanú és szakértő meghallgatását, a többórás ítélethirdetést a nyilvánosság nem tudja figyelemmel kísérni.

A tények ismerete nélküli véleménynyilvánítás nem tartalmazhat elvárásokat a bírósággal szemben. Különösen elvárható, hogy ettől más hatalmi ág képviselői tartózkodjanak.

A bíráknak az eléjük terjesztett ügyekben szabadon, belső meggyőződésük és a tényállás saját maguk által történő értékelése szerint részrehajlásmentesen, a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfelelően kell dönteniük.

A Kúria elnökeként meggyőződésem, hogy az eljáró bíró van birtokában azoknak az ismereteknek, melyek a körültekintő döntést megalapozzák. Ezt a társadalomnak tudomásul kell vennie, azonban az erre jogosultak egyet nem értésüket jogorvoslati kérelemben fejezhetik ki. A minden külső befolyástól mentes bírói ítélkezés abszolút alkotmányos védelem alatt áll, ezért az ellentétes elvárást sugalló nyilatkozatok a jogállamiság alapját ássák alá.

A bírói hatalom nyilvánossága és átláthatósága nem jelenti azt, hogy a bírák, bírósági vezetők egyedi, folyamatban lévő ügyekben elszámoltathatók. Az ilyen szándék ellentétes az Alaptörvény szellemével.

Budapest, 2016. február 1.

Dr. Darák Péter

2016.01.25: A második levél a közoktatásról

A január eleji levél után, 4 évvel ezelőtt ezen a napon tették közzé a közoktatásról szóló második nyílt levelet a tanitanek.com weboldalon a Miskolci Herman Ottó Gimnázium és a Budapest XIV. Kerületi Teleki Blanka Gimnázium tanárai. A levélben több pontba szedték követeléseiket a KLIK-kel és a közoktatással kapcsolatban.

Tárgy: Nyílt levél a köznevelésben uralkodó állapotokról 

Tisztelt Miniszterelnök Úr! 

Tisztelt Miniszter Úr! 

Tisztelt Államtitkár Asszony! 

Örömmel vettük a 2016. január 23-án megtartott EMMI sajtótájékoztatót, melyen az oktatás irányítói kinyilvánították változtatási szándékukat az ágazatot érintő egyes kérdésekben. Mi, a Miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestülete – látván 2016. január 6-án közzétett nyílt levelünk országos támogatottságát, igazolva érezzük, hogy a felvetett problémák valósak, ezért ígéretünkhöz híven – ismételten megfogalmazzuk a nevelés-oktatás működtetését érintő rendszerszintű hibákat. Tisztelettel kérjük Önt, hogy az áldatlan helyzet feltárásában, orvoslásában a pedagógustársadalmat támogatni szíveskedjék! A felsorolásra kerülő problémahalmazok mindegyikével foglalkozzon a felállítandó oktatási kerekasztal, mert a részmegoldások már nem elégségesek!

1. Túlzott központosítás
 

Az állami fenntartást, felügyeletet jogosnak tartjuk azokban a kistérségekben, ahol a helyi önkormányzat erre nem képes. 

Másutt viszont - most már a helyi tapasztalatok alapján mondhatjuk - a túlzott centralizáció kártékony, a mindennapi működést akadályozó hatású. A központosítás okozta bürokrácia miatt hiányosak vagy akadályozottak a mindennapi munkavégzéshez szükséges tárgyi és anyagi feltételek. 

Kapják vissza az iskolák önálló gazdálkodási jogukat, mert a felmerülő problémákat operatív módon a keletkezés helyén lehet csak megoldani. Szüntessék meg az általános iskolák és a gimnáziumok kettős irányítását (KLIK mint "fenntartó" Önkormányzat mint "működtető"). Az igazgatók kapják vissza korábbi hatásköreiket mind az intézmény irányítása, mind a szakmai felügyelet szempontjából is!

2. Egymással nem koherens változtatások 

Rövid idő alatt sok változtatás történt a magyarországi köznevelésben.  

De ez a változássorozat – most már látható túlterheli a rendszert, a reformok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. 

Szakmai elvárásunk, hogy a jövőben csak olyan oktatással-neveléssel kapcsolatos reform léphessen életbe – kizárólag felmenő rendszerben, gyakorló pedagógusok bevonásával,szakemberek által kidolgozva –, amelyet kellő alapossággal megterveztek, előkészítettek, hatásait tesztelték. A bevezetendő változásoknak előzetesen teremtsék meg a feltételeit (pl. mindennapos testnevelés)! 

A legfrissebb érettségi változtatásokat haladéktalanul vonják vissza! A változások nem érinthetik a tanulókat hátrányosan, nem érinthetik a már 2 évvel ezelőtt befejezett tantárgyak követelményeit -– mindenkinek legyen joga a tanultak alapján letenni az érettségi vizsgát! 

3. Ellehetetlenülő kompetenciafejlesztés, tudáselmélyítés 

A NAT rengeteg új ismeretanyagot tartalmaz a korábbiak mellett.  

A kompetencia alapú oktatás azonban időigényes, a tanultak elmélyítését, gyakorlását követeli. A jelenlegi NAT túlzsúfoltságával éppen ezt nem veszi figyelembe, így a kívánt célok elérése ellen hat. Tanárok és diákok egyaránt túlterheltek a tartalmi követelmények és a magas óraszámok miatt, miközben ezek egyike sem vezet el ahhoz a célhoz, hogy a tanulók egyéni képességeiket kibontakoztathassák, a tudás megújításának kompetenciáját elsajátíthassák. 

A NAT újbóli átgondolásra szorul a fentiek szellemében, különös tekintettel a tananyag csökkentésére (elsősorban a lexikális tudásanyag és életkori sajátosságoknak nem megfelelő tartalom csökkentésével), az alaptanterv korszerűbb szemléletének kialakítására. A diákok heti óraszámát csökkenteni kell, mert jelenleg többet dolgoznak, mint a felnőttek kötelező munkaideje. Fontosnak tartjuk azt is, hogy a tankötelezettséget emeljék vissza 18 évre, a rendszerből kikerültek számára pedig állítsák fel az integrációjukat segítő ellátórendszert. 

Gyermekeink egészséges testi és lelki fejlődése, a jövő generáció sorsa függ ezektől a lépésektől 

A szabad tankönyvválasztás jogával élve kérjük vissza a magas színvonalú kompetencia alapú tankönyveket, a szakmai szempontból kifogásolható újak visszavonását! 


4. 
Adminisztráció kontra tanítás

A pedagógus feladata a nevelés-oktatás, a gyerekekkel való foglalkozás. Erre tettünk esküt diplománk átvételekor. A jó pedagógus munkáját hivatásnak tekinti. 

Ahogy a tanulás, úgy a tanítás is alkotómunka, amit nem lehet bürokratikus indikátorokkal minősíteni. A pedagógus nem adminisztrátor. A megnövekedett bürokrácia, a minősítési rendszer hibás bevezetése és eltúlzott feladatrendszere (portfólió, minősítés, tanfelügyelet, BECS stb.) – most már tapasztalatok alapján jelenthetjük ki – nem eredményez jobb minőséget az oktatásban, teremt viszont szakmai és bérfeszültséget, elvonja a pedagógus erejét és figyelmét az oktató-nevelő munkától (és nem mellékesen saját családjától is). Nem a kiégés ellen hat, hanem kiégést teremt. Az adminisztrációs terhek növelése helyett magas szintű, korszerű és a fenntartó által finanszírozott szakmai továbbképzésekre van szükség. 

A bevezetett életpályamodell sok elemében igazságtalan! Például méltatlan, hogy évtizedek óta kiválóan és eredményesen oktató, szűkebb-tágabb környezetükben elismert tanárokat Pedagógus 1-be sorolt be a rendszer, ugyanakkor a mestertanárok eddigi kiválasztásának eljárásrendje megingatta a tanárok bizalmát a minősítési rendszerrel kapcsolatosan. Hibás döntés a mestertanári cím és az ellenőrzésekben való részvételük összekapcsolása is. A mestertanár épp a tanulókkal való foglalkozásban kellene, hogy kiteljesítse küldetését. 

Alapfeltételnek tartjuk, hogy a tantestületekben a kölcsönös tisztelet és segítő szándék, és ne a "fortélyos félelem" igazgasson minket! 

5. Nem a pedagógusok bére a rendszer legnagyobb problémája

Ahogy a sajtótájékoztatón is elhangzott, az állam sokat fordít a pedagógusok bérére. 

De nem újabb és újabb béremelésről van szó, hanem egy korábbi ígéret több lépcsős megvalósításáról! Ráadásul, ahogy azt Miniszter Úr is elmondta, nőttek a pedagógusok terhei is. (És sajnos az emelés mértéke épp a legtapasztaltabb, legtöbbet dolgozó pedagógusok esetében volt a legkisebb mértékű.) 

Az iskolákban vannak nem pedagógus alkalmazottak is: Kérjük, hogy az oktatást segítő dolgozók bérét azonnali hatállyal rendezzék! Javasoljuk, hogy a megszüntetett NOKS-státuszokat(szabadidő-szervező, gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, gazdasági ügyintéző) állítsák vissza!  

Az egész oktatási rendszert jellemző bérfeszültséget fel kell oldani!  

A bizalmatlanságot sugallókötelező benttartózkodási időt és a túlórák ingyenességét el kell törölni! Elvárjuk a kötelező kontaktórák számának korábbi szintre (20-22 óra) történő visszaállítását! Kérjük a minőségi munka elismerését, jutalmazását 

6. Az előttünk álló egyeztetés 

Kérjük, hogy támogassa az olyan oktatási kerekasztal létrejöttét, amely rövid időn belül, szigorúan szakmai alapokon, a helyi viszonyokat ismerve képes a rendszerszintű problémákra érdemi válaszokat adni! 

Segítse elő a szakmai szervezetek, a pedagógus-érdekvédelem és a döntéshozók között folytatott valódi párbeszéd kialakítását. Az oktatási kerekasztal tárgyalópartnereként számítsanak az alulról jövő kezdeményezésként alakuló közalkalmazotti tanácsok országos szintű szervezetére is! 

Egy nyílt levél csak indikátora lehet a bajoknak, nem hatolhat a mélységekbe, így a felsorolás közel sem teljes, oldalakon keresztül tudnánk folytatni. A munka java ezután következik. Kérjük Önt, támogasson bennünket abban, hogy ez a munka haladéktalanul megkezdődjön és hatékonyan elvégeztessék mindannyiunk legfőbb célja, az ország felemelkedése érdekében. Sürget az idő! Gyermekeink jövője a tét! 

A tanitanek.com több mint húszezer csatlakozójának és a csatolt nevelési-oktatási intézmények nevében (az aláírók után kerültek felsorolásra a honlapon szereplő intézmények), támogatásában bízva, 

   Köszönettel:  

Miskolc, 2016. január 25. 

a Miskolci Herman Ottó Gimnázium és a  

Budapest XIV. Kerületi Teleki Blanka Gimnázium nevelőtestületei