Doku blog

Doku blog

2012.02.21: A leghosszabb évértékelő

2016. február 21. - doku.blog.hu

Talán az addigi leghosszabb évértékelő beszéd hangzott el 4 évvel ezelőtt, Gyurcsány Ferenc szájából. Ez volt az első, amit már a Demokratikus Koalíció Pártja első embereként mondott el.


Szép jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm szépen, hogy eljöttek, köszönöm szépen, hogy úgy döntöttek, hogy ma délután Magyarországról, a Magyar Köztársaságról beszélünk.

Azokhoz a polgárokhoz szeretnék szólni, akik, ha akár csak egy órára is, de képesek és hajlandók időnként talán jogosnak is tűnő, vagy jogos indulataik mögé nézni, és végiggondolni mindazt, hogy hol tart Magyarország 2012 kora tavaszán, telének végén, és merre indulhatunk el együtt. Nem az indulatokat kívánom korbácsolni, éppen ellenkezőleg, azt szeretném, hogyha inkább az értő figyelem venne bennünket körül.

Magyarország bajban van. Nagyobb bajban, mint bármikor az elmúlt húsz esztendőben. Tudom, sokan azt mondják: Orbán a hibás. Azt javaslom, hogy ne elégedjenek meg ennyivel, ne elégedjünk meg ennyivel. Mondhatom másként is: milyen egyszerű lenne, ha ennyivel elintézhetnénk ezt a dolgot. Messzebbre és mélyebbre kell tekinteni, ha az ország valós gondjaival-bajaival, fájdalmával, s nem kevesek számára nyomorúságával kell szembenéznünk.

Nem megyek vissza Arisztotelészig – mint a vizsgázó egyetemi diák, hogyha bonyolult problémával találja magát szembe –, de visszamennék legalább húsz évvel ezelőtti időpontig. Húsz évvel ezelőtt, huszonkét évvel ezelőtt, a rendszerváltozás időszakában a magyar politikai közösség újra fogalmazta meg önmagát. Azt mondta, hogy mi, köztársaságpárti demokraták egy nyugatos, szabad, polgári Magyarországot szeretnénk, parlamentarizmussal, jogállammal, piacgazdasággal, egymásra figyelő, egymásért felelősséget viselő emberekkel.

Egészen kevés kivételtől eltekintve, ebben a fajta demokratikus republikanizmusban osztozott a teljes magyar politikai közösség. Tudta, hogy ki ő, tudta, hogy hova akar eljutni, világosak voltak példái, eszményei, világos volt a köztársaság programja.

Húsz évvel ezelőtt, majdnem húsz évvel ezelőtt, 1992-ben megrepedt az addig egységesnek, egésznek és erősnek hitt, köztársaságpárti politikai közösség. Megjelent valami új, egy régi-új gondolat, egy régi-új eszme, valami olyasmi, amivel azt hittük, hogy már leszámoltunk, hogy túl vagyunk rajta. Egy tehetségben és talán nehezen elfogadható szenvedélyben is megőszült író, Csurka István egy dolgozatában először mutatta meg, hogy a republikanizmussal szemben létezik egy másik hagyomány. Egy olyan hagyomány, amely nemzetinek hívta magát, de amiről a többség – mi is ehhez a többséghez tartoztunk –, úgy gondoltuk, hogy a nemzetre történő hivatkozás semmi más és semmi több, mint eltakarása azon vad, számunkra elfogadhatatlan, őrült eszméknek, amely mozgatta Csurkát és elvbarátait.

A köztársaság első miniszterelnöke, Antall József, a modern magyar konzervativizmus megalapítója értette, hogy mi a dolga. Tudta, hogy nem lehet kiegyezni Csurkával. Ő és a nemzeti liberálisok akkor felvették a kesztyűt, és úgy tűnt sokunk számára, hogy mindez legfeljebb egy átmeneti küzdelem lesz, és semmi nem fenyegeti az 1990-es köztársaságot.

Ma már tudjuk, hogy nem így van. A köztársaság veszélyben van, sokak számára, sokak szemében a harmadik Magyar Köztársaság elbukott. Azok győztek, akik küzdelmüket húsz évvel ezelőtt kezdték, s akik mára nemcsak a politikában, hanem a magyar társadalomban is jelentős befolyásra, hovatovább többségre tettek szert.

A köztársaságpártiak ma politikai-társadalmi kisebbségben vannak. Azok, akik hozzánk közel állnak, mi magunkat köztársaságpárti hazafiaknak, köztársaságpárti magyaroknak tartjuk. Mi ezért küzdünk.

Voltak dolgok, amelyek 20–22 évvel ezelőtt összekötöttek bennünket, olyan dolgok, amelyek nem megkülönböztették a konzervatívokat, a liberálisokat, a szociáldemokratákat és a szocialistákat, de amely közös fundamentumát adták ennek a demokratikus republikanizmusnak. Melyek voltak ezek az ügyek?

Mindnyájan osztottuk, hogy Magyarországnak sok-sok évszázados függetlenségért való küzdelmét követően Bizánc és Párizs között hajóját, kompját végleg a Nyugathoz kell kötni. Igen, minden úgy gondoltuk, hogy Magyarországnak szemét Párizsra kell vetnie, hogy Magyarországnak barátot, mintát, segítő kezet, támogatót az új Magyar Köztársaság világában, Berlintől, Rómától, Londontól, Párizstól kell kapnia. És Magyarország ezt a támogatást meg is kapta.

Minden 1990-ben még úgy gondoltuk, hogy bár alkotmányunk még magán viselte ’49-es eredettörténetének számát, de lényegében egy új, demokratikus jogállami alkotmányt hoztunk létre, olyan alkotmányt, amelyet, bár még az előző, a letűnt rezsim fogadott el, de az első szabadon választott parlament valamennyi pártja politikai, közjogi legitimitást biztosított számára, ez az alkotmány a nyugatos polgári Magyarország mindenki számára elfogadható alkotmánya lett.

Úgy gondoltuk 20–22 évvel ezelőtt, hogy szabadnak lenni jó. Hogy Magyarországot a szabadság gondolata, eszméje köré kell rendezni – szabaddá kell tenni a korábban alávetett polgári világot, szabaddá kell tenni a gazdaságot, szabaddá kell tenni a kultúrát, a hit megvallását, az identitás választását, hogy a szabadság az, ami alfája és ómegája az új köztársaságnak.

És igen, azt gondoltuk, hogy a szabadság önmagában nem fog hozni élhető Magyarországot. Be akartuk rendezni szociális figyelemmel és gondoskodással, értettük, hogy a szabadság és a vele együtt járó felelősség, az nem teremt egyenlő lehetőséget mindenki számára, ezért konzervatívok, baloldali liberálisok sokasága és szociáldemokraták egyaránt a magyar alkotmányosság részének tekintették a szociális gondolatot. Ez összekötött bennünket.

Tudtuk, hogy összeköt bennünket az emberi méltóság védelme, hogy egyenlőek kell, hogy legyünk alapvető, legemberibb jogainkban. Hogy nincsen jó és rossz magyar. Hogy nincs magyar, amelyre jobban szükség van, mint a másikra. Tudtuk, hogy magyarként, hazafiként kell tekinteni a legelhagyatottabbra, és ha valakinek szüksége van segítségre és figyelemre, azok éppen azok, akiknek kevesebb jutott. Hogy olyan világot szeretnénk, amelyben a vagyon kötelez, amelyben több felelősség van fent, és több lehetőség van lent. Nemcsak mi, szocialisták, szociáldemokraták gondoltuk ezt, így gondolták a magyar konzervatívok, így gondolták a magyar szabadelvűek is.

És azt gondoltuk, Antall József azt mondta, hogy ugyan közjogi értelemben tízmillió magyar miniszterelnöke, de lelki értelemben felelősséget kíván viselni a határon túli magyarokért. Ezt gondolta az új Magyarország. De képes volt arra, és azt akarta, hogy össze, összekösse a határon túl élő magyarok képviseletét a regionális és európai felelősséggel, a jó szomszédságpolitikával, és soha egyetlen engedményt nem tett sem Antall, sem az Antallt követő jó néhány politikus nemzedék a nacionalizmus, a magyar kulturális vagy politikai felsőbbrendűségnek. Azért, mert azt gondoltuk, hogy a magyar demokráciának maga mögött kell hagynia a kirekesztés, a megvetés, az előítélet, a magyar felsőbbrendűség eszméjét. Ezek voltak a tartópillérei az 1990-es köztársaságnak.

Ezek a tartópillérek dőltek össze, ezek a tartópillérek mostanra nem együtt tartják Magyarország valamennyi polgárát, hanem – mint kiderült – felépült egy ellen Magyarország. Ellen Magyarország a köztársaságpárti Magyarországhoz képest. Az a Magyarország, amely mára jelentős, erős politikai képviselettel rendelkezik, amely Magyarországot Orbán Viktor kormánya képvisel.

Ez a Magyarország nem hisz Európa eszméjében. Ez a Magyarország keleti szelekre vágyik. Ez a Magyarország nem Párizsra, nem Berlinre veti a szemét, e Magyarország számára Brüsszel nem az együttműködés helye, Brüsszel számára fenyegetés, szívesebben tekint az autokratikus, despotikus, oligarchikus, keleties rendszerekre.

Ez az ellen Magyarország nem a szabadság, hanem a hatalomnak alávetett, kikényszerített rend és alázat világa. Ez az ellen Magyarország fél a szabad polgártól, fél a versenytől, fél a piactól, fél a külföldtől. Ez a Magyarország a XX. század történelmének, történetének bezárkózó eszmeiségét képviseli, amely Magyarország számára aki kívül van, az veszélyforrás.

Ez a Magyarország a szegénységre nem átokként, nem leküzdendő, közös feladatként, hanem bűnként, bűntettként és szégyenként tekint. Ez a Magyarország, az ellen Magyarország nem felemelni, hanem büntetni és megvetni kívánja a szegényt. Nem beemelni kívánja a politikai közösségbe, nem kinyitni kívánja neki a lehetőséget, hanem épp ellenkezőleg, azt üzeni neki, hogy nincs rád szükség.

S ez a Magyarország azt gondolja, hogy bár közösek vagyunk történelmünkben, kultúránkban, nyelvünkben, és létezik, a határon túl is átnyúlik a magyar nemzeti közösség, de nem éri be ennyivel, ki kívánja terjeszteni politikai fennhatóságát, azt kívánja, hogy folytatódjon a nemzetek közötti, oly sok tragédiát hozó küzdelem, és nacionalista mozgalmak sok-sok tragédiát hozó örököseként összekeveri az állam dolgát a nemzet lehetőségével és felelősségével.

Hölgyeim és Uraim!

Könnyű lenne a dolgunk, ha csak azon kéne törni a fejünket, hogy előbb-utóbb politikai vereséget kellene mérni Orbán kormányára. A feladat nem ez. Orbán kormányát előbb-utóbb le lehet győzni. De a kérdés nem ez. A kérdés az, hogy mi a viszonya a köztársaságpárti demokratáknak ahhoz az ellen Magyarországhoz, ami az elmúlt húsz évben felépült, amely mögött százezrek, vagy akár milliók állnak, hogyan fog egymás mellett élni a szétszakított politikai közösség, a köztársaságpártiak és azok, akik nemzetinek mondják magukat. Van-e, lehet-e még egyszer béke Magyarországon? Egymásra találhatnak-e azok, akik úgy gondolják, hogy a köztársaság ügyében oldható majd fel és teljesíthető majd ki a nemzet nagy ügye? És hogyan fognak minderre reagálni azok, akik úgy gondolják, hogy vagy nemzet, vagy köztársaság? És ha a nemzet ügye azt kívánja, hogy sutba vessük a köztársaság ügyét, a demokráciát, akkor sutba kell vetni, mert a nemzet nagy, lelki, spirituális ügye szinte bármit megér. Ez Magyarország igazi kérdése.

És akik látták, hogy hányan és milyen mondanivalóval kísérték útjára a korábban már említett Csurka Istvánt az elmúlt napokban, azok érzékelhetik: a feladat nem egyszerűen Orbán legyőzése, a feladat a magyar polgári sokaság meggyőzése, azoknak a meggyőzése is, akik nagyon mást gondolnak Magyarországról, mint amit mi gondolunk. Mert Orbán menni fog – ezt többé-kevésbé megígérhetjük neki –, de az önmagára nemzetiként tekintő Magyarország, az úgynevezett nemzeti Magyarország maradni fog. És az ország nem élhet háborúban.

Nincs helye reváns politikának, bár tudom, hogy sokan szívesen revánsot vennének. Nincs helye kiutasító, elüldöző szenvedélynek, bár tudom, hogy a mi elüldöztetési szándékunkra van, aki ösztönösen ugyanezt mondaná. Nincs helye kiátkozásnak, mert az átok – előbb-utóbb – valamennyiünk fejére fog visszahullani.

Viszont helye lenne megérteni mindazt, hogy miért történik ez velünk, hogy a magyar politikai közösség elmúlt húszéves története miért tette meg ezt a hatalmas fordulatot, és hogyan lehet újraegyesíteni nem a magyar politikai elitet – erre nincs is szükség, mert politikai alternatívákra van szükség –, de újraegyesíteni Magyarország lakosságát, polgárait egy közös, nagy ügyben, a haza ügyében, a köztársaság ügyében, a nemzet ügyében. Ez az igazi kérdés.

Mindaz, amiről eddig beszéltem, lényegében meghatározza mindazt, ami Magyarországon az elmúlt kettő évben történik és történt. Nem önmagától olyan a külpolitikánk, mint amilyen. Nem önmagától viszonyulunk úgy Európához, mint ahogyan ez a kormány viszonyul. Nem azért olyan a gazdaságpolitikája ennek a kormánynak, mert az a gazdasági miniszter, aki.

Orbán Viktor kormánya nagyobb ambícióval rendelkezik, mintsem hogy abban a négy évben, amíg a mandátuma tart, kormányozza Magyarországot. Orbán nem kormányozni akart, hanem rendszert váltani akart. És lényegében – ha jól értem és jól látom – a rendszerváltás mára megtörtént. Megtörtént, mert mindaz, amit gondolt Magyarországról, aminek elhivatott hívének tekinti önmagát, és amely mögött ott van sokak támogatása, ez a politika, ez erővel és befolyással rendelkezik, még akkor is, hogyha sikerrel nem nagyon. De nagyon világos, hogy nem egyszerűen politikai alternatívák állnak egymással szemben, nem személyi alternatívák állnak itt egymással szemben, hanem a hazáról, Magyarországról vallott két, alapvetően különböző és sajnos – mostanában úgy tűnik – egymást kizáró világ.

Ennek az egyik világnak a vezetőjéül szegődött a magyar miniszterelnök, és muszáj értenie mindazoknak, akik ezzel szemben állnak, hogy nem egyszerűen gazdaságpolitikai, szociális, adópolitikai vitánk van, hanem az ország önmagáról alkotott, legalapvetőbb képét, szándékát, céljait, akaratát, kultúráját szövi át mindaz a vita, ami ma megoszt bennünket, és ami nagyon nehezen teszi élhetővé Magyarországot. Mert magyar néz magyarral szembe.

A köztársaság helyzetéről beszélünk ma, az elmúlt időszakról, és majd persze, egy kicsivel később a jövőről is. Magyarország nincsen egyedül, és soha nem volt egyedül. Ugyanakkor soha Magyarország nem volt annyira magányos, mint amennyire mostanában. Soha Magyarországnak nem volt olyan kevés barátja a világban, mint amilyen kevés barátja van mostanában. Soha Magyarország nem nézett olyan ellenségesen a világra, mint ahogyan néz most.

Orbán Viktor politikájának, külpolitikájának középpontjába a szuverenitás kérdését állítja. Azt gondolom, hogy ez a kérdésfeltevés hamis. A modern politika nem a szuverenitásról szól. Közép-Európában a szuverenitás ügye fontos ügy volt. A szuverenitás teremtette meg a függetlenségi törekvések, függetlenségi mozgalmak és politikák eszmei talapzatát. Az, hogy Közép-Európában független nemzetállamok lettek, ahhoz kellett a szuverenitás XIX. századbeli gondolata. Ebben az értelemben én ezt az örökséget pozitív örökségnek gondolom.

De a modern politika nem arról szól önmagában, hogy bármi áron szuverén vagyok. Profán a példa, nem is a magam találmánya, bár a múlt héten, egy éjszakai parlamenti vitában már használtam. Melyik ország szuverénebb? Észak-Korea vagy dél? Észak. És melyik ország gazdagabb? Melyik boldogabb? Melyik sikeresebb? Melyik ország polgárai akarnak átszökni a kerítésen a másik országba? Talán a déliek törekednek északra, vagy fordítva?

A modern világ arról szól, hogy együttműködök nemzeti érdekeimnek megfelelően, annak figyelembevételével nagyon sok más országgal. Hogy együttműködési intézményeket, szervezeteket hozunk létre, éppen azért, mert látjuk, hogy a világ összetettebb, bonyolultabb, sokrétűbb, mint hogy egymagunk ezzel meg tudnánk birkózni. A világ legsikeresebb országai nyitott országok. A világ legsikeresebb országai lehetőségként tekintenek a másokkal történő együttműködésre. A világ legsikeresebb országai úgy képviselik saját nemzeti érdekeiket, hogy mindezt képesek összeegyeztetni más nemzetek érdekeivel. A világ erről szól.

A modern politika központi fogalma nem a szuverenitás, hanem a nemzeti mozgástér növelése. A magyar miniszterelnök pedig csökkentette Magyarország mozgásterét az elmúlt kettő évben. Lehet, hogy azt hiszi, hogy szuverénebbek lettünk, de a legvidámabb barakk helyén létrehozott egy rosszkedvű barakkot. A barakkon belül lehet, hogy ő azt gondolja, hogy mi szuverének vagyunk, mi meg úgy látjuk, hogy magunkra maradtak, magunkra hagyottak és nemegyszer – sajnos – nem az ország polgárainak teljesítménye, tehetsége és kultúrája miatt, hanem éppen megveszekedett kormánya miatt – lenézettek.

Azt gondolom, hogy egy hibás nemzeti stratégiából egy hibás külpolitikai stratégia következett, amely hibás külpolitikai stratégia mára természetesen megbukott. Megbukott, mert miközben lényegében befagytak Magyarország kapcsolatai Európával, befagytak a tengerentúli legbefolyásosabb országokkal, eközben Magyarország nem volt képes új barátot szerezni magának Keletről. Magyarország két szék között a pad alá zuhant, Orbán Viktor külpolitikájának eredményeként.

Nem lehet mást mondani, mint azt, hogy tessék felébredni. Nem lehet mást mondani, mint hogy tessék elfogadni az együttműködés ajánlatát. Tessék elhinni, hogy Magyarországot nem büntetni akarják, Magyarország nem bűnbakja egyetlenegy nyugati államnak sem, hogy az, ami itt történik, az nem csak Magyarországnak nem jó, az nem jó a világnak!

Kettő. Sokat beszéltünk alkotmányosság ügyéről, demokrácia ügyéről. Nem mondom el mindazt, amiben egyetértünk. És hát majdnem mindenben egyetértünk mi, itt, ebben a teremben legalábbis. Nem kétséges: azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy még demokratikus választásokon sem lehet felhatalmazást szerezni a demokratikus alkotmányosság, jogállamiság lebontására. És ebben az értelemben Orbán rendszere illegitim. Illegitim, mert demokratikus felhatalmazással nem hatalmaztuk őt fel arra, hogy alapvetően ezt a demokratikus örökséget át- és felülíró egypárti alkotmányt adjon Magyarországnak.

Muszáj azt mondani, hogy nem lehet más célja a republikánus közösségnek, mint helyreállítani a ’89-es alkotmányosság szellemiségére épülő viszonyokat, a súlyok-ellensúlyok rendszerét, a jogállamot. És világossá tenni, hogy mindazokat a vezetőket, akiket az egypárti alkotmány alapján neveztek ki, vagy az egypárti alkotmányból következő sarkalatos törvények bázisán neveztek ki, ezeket az új, köztársaságpárti társadalmi és politikai többségnek illegitimnek kel tekinteni, és meg kell teremteni leváltásuk lehetőségét, azért, mert a köztársaságra tett esküjük hamis. Elfogadták, hogy nem a köztársaságot, hanem Orbán Viktor párthatalmi törekvését fogják szolgálni. Márpedig mi ezt nem fogjuk elfogadni.

A napokban olvashatták egyik napilapban azt a hírt, hogy egy nagy és sikeres vidéki üzem 2300 embert fog elbocsátani. Olvashatták azt is, hogy a nemzetközi vállalat első számú vezetője hetekig kilincselt a magyar miniszterelnöknél, hogy erről előzetesen szót váltsanak. Szeretnék tisztességes lenni a miniszterelnökkel. Nem esik nehezemre. Amennyire a történetet lehet ismerni, azt nem tudta volna megakadályozni a miniszterelnök, hogy a szóban forgó cég globális stratégiájának részeként ne kezdjen munkahelyeket a Távol-Keletre telepíteni. Minden bizonnyal ez már egy eldöntött tény volt. De ezernyi részlet, az még nyitva volt.

Minden bizonnyal lehetett volna arról tárgyalni, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebb fájdalommal, a legtisztességesebb átmenettel egy ilyen nagyon fájdalmas lépést megszervezni. Hogy miben tud együttműködni a magyar kormány, annak jó néhány arra alkalmas szervezete van: munkaügyi hatóságai, szociális intézményei, átképző központjai. Erről lehetett volna tárgyalni.

Arról nem is beszélek, hogy a szóban forgó nemzetközi vállalat mostani első számú vezetője az anyaország egy korábbi miniszterelnöke. Ezzel olyan valaki csöngetett be a magyar miniszterelnökhöz, aki – ha úgy tetszik – kollegája. Mit gondol a magyar miniszterelnök, milyen kép fog kialakulni róla, és milyen kép fog kialakulni erről az országról? Mit gondol a magyar miniszterelnök, nem ér meg 2300 ember egy órát neki? Nem ér meg egy órát az, hogy azt mondják, hogy úgy viselkedik a magyar miniszterelnök, ahogyan ott, a klubban, abban az európai klubban viselkedni szoktak.

A politikát emberek is csinálják. Én meg azt látom, hogy a magyar miniszterelnök összekeveri országa és személyes pozíciójának szuverenitását a magányossággal. Ha ő tudatosan magányos akar lenni, akkor rossz úton jár. A magány a politikában öl. A politikában partnerekre van szükség.

Magyarország Európa negyedik-ötödik legiparosodottabb országa, ha azt tekintjük az iparosodás mércéjének, hogy közös nemzeti jövedelmünknek hány százalékát állítja elő az ipari termelés. Ennek az ipari termelésnek jelentős részét ma olyan vállalatok adják, amelyeknek a központja nem Magyarországon van. A hagyományos magyar ipar – a Lehel Gépgyártól az Ikarusig – jelentős mértékben átalakult, helyenként leépült. Ezen búslakodhatunk. Ha a Fidesz akar, akkor küldjön ki egy vizsgáló bizottságot – őszintén szólva majdnem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb. De a tény, az tény: a magyar ipar jelentős része külföldi vállalatok kezében, kontrollja alatt működik, és a legnagyobb feladatunk éppen az, hogy ezekkel együttműködésben a hazai kis- és közepes vállalkozásokat alkalmassá tegyük arra, hogy partnerek lehessenek. Hogy partnerek lehessenek.

Az az ország, amely csak ellenfelet lát a külföldben, az az ország egyébként, ami a régió legnyitottabb országa, amelynek a külkereskedelme 80 százalékát teszi ki az egyéves nemzeti jövedelmünknek, ennek az országnak muszáj megtanulnia együttműködni a nagy gazdasági szereplőkkel. Nem mondom én azt, hogy szótlanul kell nézni, hogyha egy nagy nemzetközi áruházlánc visszaél hatalmával. Egy frászt! Azért van az állam, hogy ne nézze ezt szótlanul.

Nem mondom én azt, hogy csak húzogassa meg a vállát a kormányfő vagy a kormány, hogyha egy nagy nemzetközi vállalat tisztességtelenül bánik a beszállítóval, vagy a munkással. Arra való a kormány ereje, hogy akkor odacsapjon. De tudni kell, hogy miért csapok oda: önmagában a létezéséért, vagy azért, hogy létezésében szabályokat, normákat, kultúrát sért-e.

Magyarországnak az az érdeke, hogy ide akarjanak jönni, befektetni. Magyarországnak az az érdeke, hogy úgy lássanak bennünket, hogy érdemes idejönni. Hogy itt olyan kormány van, és olyan emberek vannak, amelyek örülnek annak, hogyha ide külföldiek érkeznek.

Nem hiszem, hogy segíti Magyarországot, hogyha csak azt hallani róla, hogy a magyar kormány, az ellenfelet, ellenséget lát mindenkiben, aki külföldről hozzánk látogat. Nem hiszem.

Jó néhány évvel ezelőtt pontosan tudtuk még, hogy dolga van az országnak, és dolga van kormányának a szegénység fájdalmának csökkentésében, a szegénységből kivezető utak megtalálásában. Ha jól értem és jól tudom, akkor nagyon sokan a parlamentben velünk szemben ülő képviselők közül végtelenül nehéz sorból származnak, nem tehetős családok gyermekei voltak. Mára sokra vitték. Teljesítményük, szerencséjük és a jó ég tudja, hogy mi alapján. Nem lehet látni, nem lehet nem látni, hogy soha ilyen fájdalmas nem volt Magyarországon a szegénység szorítása, mint ezekben az években.

Mindig volt szegénység. Volt szegénység a mi kormányaink alatt is. Miért mondanánk ennek az ellenkezőjét? Attól tartok, hogy nagyon sokáig lesz még szegénység. Nagyon sokáig fognak még úgy élni emberek, hogy úgy gondolják, hogy iszonyatos teher megélni a holnapot meg a holnaputánt, és hogy minden erőfeszítésre szükségük van, és nagyon sokaknak elfogy az ereje. Nem lehet azt ígérni, hogy egyszer és mindenkorra ez meg fog szűnni. Ez valószínűleg nem igaz. De nagyon nem mindegy, hogy hogyan tekintünk erre a szegénységre.

Én azt látom, hogy miközben abban nincsen vitánk, hogy az ország gazdagságának nyilvánvalóan elsősorban a tehetségen, a szorgalmon és a munkán kell alapulnia, ezért azt az egyéni gazdagodást is elsősorban, az egyéni gyarapodást is erre a képességre és teljesítményre kell elsősorban alapozni. De mintha nem látná ez a kormány, hogy százezrek vannak, akik szeretnének dolgozni, de nem tudnak. Hogy nem arról szól a dolog, hogy mindenki csaló, aki nem dolgozik. Nem arról szól a dolog, hogy mindenki a könnyebb végét keresi a munkának, és segélyből akar élni. Biztosan van erre is példa. Biztosan. De mi olyan emberek sokaságával találkozunk, akik szenvednek attól, hogy van bennük még erő meg tehetség meg elszántság, de nem dolgozhatnak, és még azt sem kapták meg a kormánytól, hogy legalább valami empátia, nyitottság, egy emberi hang az, ami érkezne. Ehelyett cinizmus van. A 47 ezer forint cinizmusa.

Azt kell mondani, hogy a fájdalom önmagában is súlyos. Nem kell azt tetézni egy kormánynak azzal, hogy a képébe vágja mindazoknak, akiknek egyébként is nehéz a sorsa, hogy „megérdemlitek a sorsotokat”. Nem lehet csak büntetéssel politikát csinálni. Van bátorítás és ösztönzés, és én azt gondolom, hogy egy tisztességes kormány és egy tisztességes ország elsősorban bátorít. Segít keresni az utat.

Nézek körbe ebben a teremben, s látok olyan tanárnőt, akinek Budapesten nincsen munkája másfél évben. Másfél éve. Több mint száz pályázat után. Őneki nem lehet azt üzenni a magyar kormánynak, hogy „te vagy a hibás”. Vissza kell fordulni erről az útról, mert az ország kedvetlen. Hogy ország polgárainak elfogyott az ereje, és hogy alig-alig van remény, annak egy része – egy része, mondom – nem a helyzet számokkal leírható ridegségéből, hanem ebből a fajta lelketlenségből és cinizmusból következik. Olyan kormányt szeretnénk, amely miközben, persze, azon dolgozik, hogy a munka és ne az ügyeskedés legyen a forrása az előrejutásnak, eközben látja azokat, akik megtesznek mindent, időnként még annál többet is, és mégis nehéz a sorsuk.

És ebben a körben muszáj szólni három-négy mondatot a magyarországi cigányságról, a magyarországi romákról. Okkal olyan érzékeny, politikusok által szívesen került téma, mert egy rossz mondat, egy rossz jelző iszonyatos bajokat tud okozni. Nem lehet máshonnan indulni, mint hogy ők Magyarország polgárai. Nem lehet máshonnan indulni, mint hogy nekünk az ő sorsuk is fontos kell, hogy legyen. Ha egy ország a legelesettebbjeit, a legvédtelenebbjeit, a legszegényebbjeit kínálja fel bűnbaknak, akkor ez az ország – ha akarja, ha nem –, azt hiszem, az erkölcsi romlás útjára fog lépni.

Tudjuk, hogy aki egy picit is olvasott, az bizonyára emlékszik rá, hogy a cigányság társadalmi kultúrája nagyon sok tekintetben különbözik a miénktől. Másképp működik a család, hagyományosan más az asszony szerepe a roma családban, mint nálunk. Más a viszonyuk a hagyományos ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági munkához. Talán nem abban a jók, mint amiben mi vagyunk a jók, egy csomó másban viszont igen. És sokszor, ahogy élnek, az nagyon más, mint ahogyan mi gondolkodunk az életről. Ezt tudjuk.

Azt is tudjuk, hogy az átkozott szegénység és nyomorúság, ami nagyon sokuknak osztályrésze, hát, időnként nehéz, vitatható útra viszi őket, és hogy nagyon sokszor bénító mennyiségű konfliktus alakul ki, különösen kistelepüléseken, szegény és csak kevésbé szegény, közöttük romák és nem romák között. És azt is tudom, hogy lényegesen könnyebb erről beszélni egy budapesti szálloda szépen berendezett termében, öltönyben, nyakkendőben, középosztálybeli férfiak és nők társaságában, és nagyon más megélni ezeket a konfliktusokat egy messzi kis faluban, ahol mindennapiak az összetűzések, és amikor az összetűzések nagyon gyorsan etnikai karaktert is nyernek – hol jogosan, hol meg nem jogosan.

Én pusztán azt szeretném mondani, hogy van 6–800 ezer honfitársunk, aki nyomorú, akinek többsége azt hiszem, hogy nagyon nyomorúságosan érzi magát, mert úgy gondolja, hogy az ország nagyobbik fele egész egyszerűen csak problémát és bűnt lát benne. Ha akár egyetlenegy, akár egyetlenegy roma család – márpedig nem egy van, hanem sok tíz-, és vagy remélem, százezer – töri össze önmagát egy jobb, tisztességesebb, rendesebb élet reményében, és gürcölnek, hogy ha másnak nem, legalább a gyereknek jobb legyen, akkor nem lehet a cigányt a bűn jelzőjévé tenni. Ha egyetlenegy embert is csak azért ér sérelem, mert az apja vagy az anyja roma, akkor a világ egy részét mi öljük meg, saját két kezünkkel. Ebben nincsen pardon. Nem lehet engedni a radikálisnak becézett fasisztáknak, hogy Magyarországon cigányozzanak. Nem lehet megengedni.

És én ezzel természetesen semmit és senkit nem akarok menteni, én azt gondolom, azonosak a jogok, azonosak a kötelességek, azonos a felelősség, de sajnos végtelenül egyenlőtlenek az életesélyek. Végtelenül. És azok, akik a könnyebbik részével találkoznak az életnek, azoknak muszáj kezet nyújtani azoknak, akiknek nem ez a sorsa.

Ezért aztán – bár pártpolitikáról keveset fogok beszélni – ezen a ponton hadd mondjam: képtelen vagyok megérteni, és képtelen vagyok elfogadni, hogy egy önmagát demokratikusnak mondó párt hogy a csudába parolázhat a Jobbikkal, ezzel a fasiszta párttal. Képtelen vagyok megérteni.

Az igazi nagy kérdés persze minden generáció számára az, hogy na, és akkor mi fog történni a következővel. Hányszor és hányszor hallottuk szüleinktől, én magam is édesanyámtól, édesapámtól, hogy hát, fiam, az élet ilyen, de hát, majd legalább neked jobb lesz. Az én anyám azt szokta mondani, hogy azért gürcölünk, hogy nektek jobb legyen. És gyanítom, hogy a szülők nagy többsége ezt mondja, hogy odaadnám a szemem világát is értetek – gyerekeinkért, unokáinkért. Ami egy fantasztikus dolog.

Sok minden lesz, amit, ha ez a többség egyszer újra kisebbségbe szorul – és remélem, hogy nem lesz túl messze –, viszonylag könnyen meg lehet változtatni. Van, amihez elég lesz egy nap, van, amihez elég lesz egy hónap. De vannak dolgok, amelyeket nagyon nehéz lesz megváltoztatni. Én e kormányzati ciklus egyik legpusztítóbb, legellentmondásosabb – nem akarok ennél brutálisabb jelzőt használni – intézkedéssorozatát abban látom, ahogyan viszonyul a gyerekhez, az iskolához, az oktatáshoz, a köz-, a szak- és a felsőoktatáshoz.

’45 után, amikor kialakultak az európai jóléti államok, amikor világos volt, hogy ha a jogfosztott, lehetőségeiben jelentősen korlátozott sokaságot ki lehetett küldeni a frontra, hogy ha kell, akkor haljon saját hazájáért, akkor, mikor visszaérkezik, akkor nem lehet őt ugyanabban a jogfosztottságban tartani, mint előtte. Ez a lelki, kulturális alapja többet között annak a nagy demokratizálási hullámnak, ami végigsöpört Európa nyugati felén. Ennek a demokratizálási hullámnak volt egy emberjogi, politikai része. De legalább ennyire fontos volt a szociális lehetőségek, a kultúrához, a tudáshoz való hozzáférés demokratizálása.

A nemzetek megértették, hogy az, hogy milyen teljesítményük, erejük lesz, az nagyobb részt azon múlik, különösen a modern korban, hogy polgáraiknak milyen kultúrája, tudása van, hány nyelvet beszélnek, hogy a tehetség, az megtalálja az útját a felemelkedéshez.

Magyarország teljesen más körülmények között, nem a nyugati világ részeként, lényegében ugyanezt, a kultúra, a tudás demokratizálását megtette. A rendszerváltozás után abban volt közöttünk egyetértés, hogy a sok változás közepette annak nem szabad változnia. Hogy a jó iskolához való hozzáférés, az egyetemre történő bejutás lehetősége, az nyitott kell, hogy maradjon mindenki számára. Hogy az a gyereknek, a családnak és végül a nemzet egészének jó. Hogy aki tud, az hadd tanulhasson, hogy bátorítsuk, hogy nyissuk ki az iskolák kapuit. Hogy ne legyen égbekiáltó különbség egy városi és egy falusi iskola között.

Ebből a mi kormányaink, liberálisok és szocialisták kormányai nagyon sok, szerintem időt álló és ma is vállalható dolgot tettek. Közelebb próbálták meg hozni a nagyon különböző családi hátterű gyermekeket. És folytatták azt a nyitott felsőoktatási politikát, amelyet egy bizonyos értelemben örököltünk, Pokorni világától, hiszen ő nyitotta ki egyébként a korábban meglehetősen szűkre nyitott felsőoktatási kapukat. És most valami nagyon más történik.

A magyar iskolának 20–30 éves hagyománya, hogy az iskola és benne a pedagógus, az önálló, és bízom benne. Hogy elhiszem, hogy a pedagógus megtalálja a módját a pedagógiai probléma megoldásának. Hogy adok neki szabadságot. Hogy nem betanított munkásként nézek a pedagógusra, akinek megmondják Budapestről, a Szalay utcából, hogy hogyan kell tanítania.

És jött egy új rezsim, amely utálja a pedagógus szabadságát, amely utálja az iskola szabadságát, és amely utálja a gyerekek sokszínűségét és szabadságát. Jött egy új rendszer, amely ellenfelet, riválist lát a szabad tanárban, a szabad iskolában, a szabad gyermekben. Kérem szépen, az, aki az iskolát egy politikai rezsim szolgálólányává kívánja tenni, az tönkre teszi saját nemzetét. Miközben a nemzetre hivatkozik Orbán rendszere, azt gondolom, hogy mindaz, amit az iskolával tesz, az a legnemzetietlenebb magatartás.

Nagyon vonz Fliegauf Benedek példája, hogy mondjak pár mondatot mindarról, ami a kultúrában történik, a művészet szabadságával történik, de féltem őt, mert ennél kevesebb is elegendő, hogy ez a végtelenül önző és erőszakos jobboldali hatalom, már pusztán azért is ellenségnek kiáltja őt ki, mert egy ellenzéki politikus mindazt, amit tesz, megbecsülésre méltónak találta. Ezért nevét még egyszer nem mondom ki. Csak a diktatúrák próbáltak meg közvetlen megrendelést adni, saját hatalmuk legitimálását szolgálandó a művészetnek, a kultúra világának. Csak a diktatúrák.

Nem akarom köszörülni a nyelvemet kormánymegbízottakon, csak egyetlenegy hosszabb mondatot, esetleg gondolatfűzért mondanék. A művészet mégiscsak a világ újrateremtése, újrafogalmazása az ember által. Nem egyszerűen megismétlése, hanem egy nagyon sajátos nyelvvel megsokszorozása, gazdagabbá tétele. A művészet, az az újrateremtés. A művészet, az maga az emberben megtestesülő istenség. Az írás, a festés, az alkotás képessége. A Teremtőnek sem mondta meg senki, hogy milyen legyen az ember. Nem lehet megmondani a teremtő embernek, hogy milyen legyen az ő teremtménye. Nem lehet megmondani, hogy hogyan kell eljátszani III. Richárdot – bár a miniszterelnök megnézhetné már ezt a darabot. Bár lehet, hogy olvasta az első színt, és éppen azért olyan, amilyen.

Természetesen egy olyan országban, mint Magyarország, az államnak dolga van a művészet, a kultúra területén. Magyarország magángazdasága nem olyan erős, hogy játszi könnyedséggel finanszírozna színházat, filmet, kulturális folyóiratot, kedvező feltételeket teremtene a képzőművészetnek vagy másnak. Ezért azt gondolom, hogy miközben magunk is egy sor dolgot osztunk a gazdasági-társadalmi szabadelvűségben, azt azért azt hiszem, hogy továbbra is úgy gondoljuk, hogy ezen a területen az államnak tartósan feladata lesz.

De az állam ebben az ügyben nem finnyáskodó, újgazdag vagy éppen erőszakos, makkos cipőben járó vevő, aki megmondja, hogy mi a jó művészet és mi a rossz. Aki a saját pénzét költi, az eldöntheti, hogy ezt megnézem, ezt megveszem, ezt támogatom. Ez az ő ügye. De az állam pénze, az a mi pénzünk. A mi pénzünk pedig a demokratikus, sokfajta ízlésű sokaságnak a pénze. Az állami mecenatúrában ki kell, hogy fejeződjön a mögötte álló társadalmi sokszínűség. Az a fajta szabadság, ami a művész, avagy művészet elidegeníthetetlen része.

Orbán ebből semmit nem ért. Orbánnak a fejében minthogyha egy kapcsoló lenne, amiben csak két állás van: 0 és 1. Én egyébként nagyon szeretem a monokróm festészetet. A monokróm festészet általában egy színnel, vagy annak árnyalataival, illetve a textúrával játszik. Még mielőtt azt hinnék jobboldali kritikusaink, hogy ez valami magyar blődli, mondom nekik, hogy a XX. század iszonyatos nagy áramlata mindaz, amit a monokróm képvisel. De ez már túl hosszú volt. De a monokróm is színes, kérem szépen. Lehet, hogy az adott kép, az egy, vagy legfeljebb egy-két színnel, nonfiguratív módon játszik. De a művész maga azzal játszik, hogy a színek végeláthatatlan világából, a formák, a textúrák megszámolhatatlan sokaságából létrehoz valami újat, és őszintén szólva, hogy ez tetszik-e Orbán Viktornak, vagy nem, mi erre teszünk rá.

Kedves Barátaim!

Van egy dolog, amiről ritkábban beszélünk, és szeretnék róla egy pár mondatot szólni. Amikor egy ország bajban van, meg gondban van, és a gondok talán legösszetettebb, legnehezebb része a szegénység fojtogatása, akkor muszáj keresni szövetségeseket, akik értik, hogy mi a közös dolgunk. Ilyen szövetségesek lehetnének a magyar egyházak, vagy magyarországi egyházak.

Azt kell Önöknek mondjam, hogy időnként fájdalmas, máskor pedig egészen kiábrándító, hogy – és akkor most ezen a ponton a példázataim a Magyarországon meghatározó szerepben lévő keresztény egyházakhoz fognak szólni –, hogy a keresztényi felelősség, szeretet, a gyengékért viselt alázat ügyében lényegesen kevesebbet látunk a magyar történelmi, keresztény egyházaktól mint amennyi a munka, a feladat lenne. Bántóan csendben vannak ezek az egyházak. Bántóan nem szólnak egy szót sem, hogy mindez miért történhet meg Magyarországon. És ehelyett úgy látom, hogy az a kép alakul ki – joggal vagy jogtalanul –, hogy fontosabb saját egyházuk ilyen-olyanfajta befolyásának megőrzése és kiterjesztése, mint a gyengékért, az elesettekért viselt felelősség, a krisztusi tanítás beteljesítése.

Miközben azt látjuk, hogy lenne itt tennivaló, olyan egyházak, amelyek e területen egyébként sokat tesznek és élen járnak, azok csak azért nem működhetnek egyházként Orbán Magyarországán, mert az egyház vezetői vagy vezetője kritikus Orbán rendszerével. Iványi Gáborról beszélek, aki megkeresztelte Orbán Viktor első két gyermekét. Iványi Viktorról beszélek… Miről beszéltem? Iványi Viktort mondtam? Iványi Gábortól kérek csak elnézést. Iványi Gáborról beszélek, akit, ha valakit, éppen egyházfői működésében rendesen megtaposott az előző rendszer. Éppen emberjogi, polgárjogi küzdelmeiért, éppen az elesettekért viselt önfeláldozásáért nyerte el azt a tiszteletet, amelyet egykor a mai miniszterelnök is érzett, azért vitte el hozzá gyermekeit megkeresztelni. Iványi Gábor keresztény egyháza sok száz embernek nyújt menedéket, meleg ételt mindennap, de úgy tűnik, hogy ez nem elég, és hogyha pár száz ember életéről van szó, akkor az nem számít, fontosabb kettő kritikus mondat Orbán kormányával szemben, mint sok száz ember élete.

Csendesen és visszafogottan mondom, hogy én ezt egy alávaló dolognak gondolom. És tudják, ha lehetne kívánni valamit, akkor én Magyarországnak sokkal több Iványi Gábort és sokkal kevesebb Orbán Viktort kívánnék.

Amikor láttam a ma reggeli híreket, amelyek beharangozták a mai rendezvényünket, akkor a hírek címében újra és újra azt az állítást fedeztem fel, hogy most, először tartok évértékelőt már a Demokratikus Koalíció Pártjának elnökeként. Ez igaz. És ha már igaz, akkor hadd mondjak mégiscsak erről a szerepről pár mondatot.

Mi 2010 után azért küzdöttünk, hogy Magyarországon legyen egy erős, nagy balközép demokrata párt. Ha úgy tetszik, a színes polgári baloldali gondolat köré akartuk, kívántuk szervezni a velünk rokonságot érző szabadelvűeket is és mérsékelt konzervatívokat is. Mi azt gondoltuk, hogy Orbán rendszerével szemben érdemes megépíteni a demokraták nagy, közös pártját. Persze, azt is gondoltuk, hogy ehhez nagyon sokat kell változnia korábbi pártunknak, a szocialista pártnak. Ugyan mi magunk is részei voltunk, részesei voltunk a párt múltjának, tévedéseinek is, talán rossz kompromisszumainak is, de azt gondoltuk, hogy 2010-re jobban értettük, hogy Magyarország milyen helyzetben van, és milyen választ kell erre adni, mint jó néhány kollegánk. Megküzdöttük a magunk küzdelmét. Azt gondoljuk, hogy tisztességesen. Meg is szenvedtük.

Azt láttuk egy idő után, hogy nem lesz vége ennek a vitának, hogyha nem öntünk tiszta vizet a pohárba. Egymást marni, és ezzel a mai rezsim malmára hajtani a vizet semmi értelme nincsen. Ezért nem túl boldogan, és helyenként nem fájdalom nélkül, de úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy új pártot. Ennek a pártnak az ambíciója nagyon világos. Ez a párt a megszervezendő demokratikus közép meghatározó, a magyar baloldal legnagyobb pártja kíván lenni.

Azt tekintjük feladatunknak, hogy összekössük a szabadság és a szociális remény ügyét. Azt értettük meg az elmúlt húsz évből, hogy a szabadság és a demokrácia ügye, az sérülékeny és könnyen elvész, ha mindez nem találkozik a magyarok millióinak szociális biztonságérzetével, gyarapodásának lehetőségével, hogyha Magyarországot nem egy élhető helynek látja nemcsak a felső tízezer, hanem a falu sáros utcáin, a falvak sáros utcájának végén lakó, magára hagyatott sokaság is.

Olyan pártot szeretnénk, amely érti, hogy a demokráciának éltető eleme a szociális egymásra figyelés, a szociális biztonság. Hogy a nemzet, az nem egyszerűen a kulturális, nyelvi, történelmi közös örökség, hanem a nemzet, az szociális közösség is. A szociális közösség azt jelenti a mi fogalmaink szerint, hogy azt kell folyamatosan keresni, és minél többje van valakinek, neki annál nagyobb erőfeszítéssel és annál több felelősséggel, hogy hogyan lehet nemcsak egyenlő jogú, de egyenlő lehetőségekkel, életlehetőségekkel is rendelkező polgára a hazának.

Ebben az értelemben szerintem Magyarországon csak baloldali politikát lehet folytatni. Azt a politikát, amelyet ma ez a kormány folytat, a szociális középosztály önzéspolitikáját, egy letűnt idő konzervatív politikáját, ezt nem lehet folytatni. Ha ezt a politikát folytatja Orbán Viktor, akkor egyébként, ha akarja, ha nem, tönkre fogja tenni a magyar demokratikus berendezkedés teljes egészét. Persze, vannak, akik azt gondolják: lehet, hogy tudatosan teszi. Tudniillik, egy idő után a magára hagyódott sokaság demokrácia helyett bármi áron rendet, bármi áron autoritást fog követelni.

Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy demokrácia, szabadság és szociális ügyek kéz a kézben kell, hogy járjanak, és muszáj megakadályozni a tömegek szélsőséges lecsúszását, amelynek ott vagyunk a küszöbén, mert ez önmagában, Orbán szándékától függetlenül is meg fogja ölni a demokratikus Magyarországot. Ez a Demokratikus Koalíció programjának, létezésének, lényegének a legmélyebb eleme.

Közel a befejezéshez. Tudják, hogyha nem úgy kezdtem volna, ahogyan kezdtem, hogy tudniillik, csak másodsorban van politikai küzdelem, elsősorban társadalmi és kulturális küzdelem van, akkor nagyon könnyű dolgom lenne most. Azt mondanám, hogy egyszerű a dolog: eggyel több szavazatot kell szerezni a mi oldalunknak, mint riválisainknak. És ezzel a dolog el van intézve. Ha Németországban lennénk, így is gondolnám. Ha Ausztriában lennénk, akkor is így gondolnám. De Magyarországon vagyunk.

Magyarországon ez a fajta szétszakítottság nem fog attól megszűnni, hogyha e két világ valamelyikének képviselője eggyel több szavazatot fog keresni. Nem fog. Ezért aztán az igazi kérdés azt hiszem, nem kizárólag az, hogy mi történik a pártok világával, nem kizárólag az, hogy kiből mi lesz majd a győztesek világában. Az igazi kérdés, az az, hogy mi kell ahhoz, hogy a két szakadt ország, a köztársaságpárti Magyarország és az úgynevezett nemzeti világ újra egymásra találjon. Politikust le lehet váltani, de egy országot nem. És egy fél országot sem.

Nem érti a magyar miniszterelnök, hogy mivel játszik, amikor a fél Magyarország számára ad alkotmányt, és amikor megüzeni ellenfeleinek, hogy ha hozzá mernek ehhez nyúlni, akkor szembe fogják majd találni magukat az ő ellenfelei az ő bázisával, talán éppen azokkal, akik pár hete, sokan, százezren, többen, itt tüntettek az Andrássy úton. Nem érti. Nem érti, mert ő még úgy látom, hogy mindig azt hiszi, hogy a politikai hatalom birtokában fel lehet morzsolni a köztársaságpárti Magyarországot, fel, le lehet számolni a ’89-es, ’90-es demokratikus gondolattal. Nincs igaza.

Lehet időlegesen kisebbségbe szorítani, lehet ezt a világot képviselő politikai pártokra vereséget mérni. Lehet akár olyan súlyosat is, mint legutoljára. Gyanítom, abban több volt a mi hibánk, mint az ő erénye. Lehet. Egy valamit nem lehet: nem lehet a köztársaságpárti Magyarországot Magyarországból kirekeszteni, megölni, semmivé tenni. Nem lehet.

De ez igaz fordítva is. Ez igaz fordítva is. Nem politikai kompromisszum kell. Az talán a végén lehet. Az a könnyebb. Aki látja, olvassa, hallja a beszédét és érti a nyelvét a mai magyar jobboldalnak, azzal a dühvel, azzal az arroganciával, hallja az erőszak mondatait, az pontosan tudja, hogy nem lesz addig Magyarországon nyugalom és béke, amíg vissza nem találunk az emberi méltóság, méltányosság, a demokratikus köztársaság nagy ügyéhez, amelyben persze, hogy ott van a nemzet ügye.

Milyen lehetőségek vannak? Hát, az van, hogy a miniszterelnök, látva elmúlt kétévi kudarcát, nem konszolidál, hanem visszafordul erről az útról. Nem akarok cinikus lenni: bár így lenne! Amennyire ismerem őt, hát, ennek nincsen nagy valószínűsége. Egyik oldalról, persze, én tudom, hiszen erről beszéltem, hogy nem egyszerűen oka, hanem következménye is ennek a magyarországi jobboldali eszmeiségnek és létező társadalmi valóságnak, másik oldalról, persze, nem vagyunk naivak. Ő maga is hozzájárul ennek a valóságnak a létrejöttéhez.

Ez a gondolat, ez az eszmeiség itt volt Magyarországon. Ő ennek a megszemélyesítője egyik oldalon, a másik oldalon pedig nyilvánvalóan építője ennek. Hogy ő eltántorodna, megfordulna, adná a Teremtő, de kevésbé hiszem.

Várható-e, hogy e nélkül az őt követő sokaság azt mondja, hogy „eddig követtelek és tovább nem”? Megérti-e Magyarország nagy része, a bizonytalan apátiában lévő sokmillió, az Orbán mögött álló másfél-kétmilliós tömeg, hogy muszáj megpróbálni újra egymásra találni, és azon az úton egymásra találás nincs, rossz esetben háborúskodás van. Nem tudom. Nem tudom, hogy ők hogyan gondolják, és hogyan látják, milyen a hangulatuk. Volt, amikor könnyebbnek láttam ezt a dolgot, mostanában időnként azt hiszem, hogy pokolian nehéz lesz ez. Pokolian nehéz.

Mindezt csak azért mondtam el, mert hogyha egyik sem fog megtörténni, akkor látva az előttünk álló két év iszonyatos nehézségeit, iszonyatos nehézségeit, és látva egyébként is ezt az elhúzódó európai válságot, amely nem fog könnyű emelkedést hozni a számunkra, akkor a legrosszabb forgatókönyv – amit nem kívánunk, és nem akarunk, és ezzel szemben akarok érvelni –, hogy egy közös, nagy, drámai kiábrándulás fog majd bennünket észhez téríteni.

Most még csak pár ember indult el Borsod-Abaújból, éhségmenetet alkotva. Orbán Viktorhoz közel álló Vitézy család egyik tagja ezekben a napokban, hetekben arra forgat dokumentumfilmet. És azt mondta – nem szó szerint fogom idézni –, hogy a nagyvárosból el sem lehet képzelni a szegénységnek azt a mélységét, amivel ő ott találkozik. Majd magyarázkodóan hozzátette: mindezzel nem ennek a kormánynak akar ártani. Én ezt értem is. Szövetségese a miniszterelnöknek. Talán még több is.

Muszáj megelőzni a szociális elégedetlenség bázisán esetleg előretörő destabilizációt, a széthullást. És nem azért, mert ez a politikailag korrekt szöveg, hanem azért, mert ez a politikailag korrekt, hazafias magatartás. Nekünk az áll érdekünkben, hogy a miniszterelnök megértse: ha nem változtat szociális politikáján, és csak a cinikus beszédet ismerő miniszterei vágják az emberek képébe, hogy éljenek meg párszor tízezer forintból, akkor ennek, ne adja az Isten, de súlyos vége lehet. Nem ilyen áron kell kijózanodni. Ennél önmagával békében élő, érett politikai közösség azt hiszem, kevesebbel is be kell, hogy érje: a belátással. A nemzeti felelősséggel, mert nemzetről nem beszélni kell, hanem a nemzet legelesettebbjeiért való cselekvés az, ami a nemzeti gondolat őszinteségét és tisztaságát bizonyítja. Erre hívjuk fel innen Orbán Viktort.

Nagyon szépen köszönöm, hogy eltöltöttek velünk ma egy órát. Nagyjából egyet. Ugye?

Arra szeretném Önöket kérni, hogy ne egyszerűen pártot, vagy a mi pártunkat támogassák. Azt, persze, tegyék meg. Azt szeretném Önöktől kérni, hogy akarjanak, merjenek szembenézni az ország problémáinak mélységével. És fogadjanak el legalább annyit tőlem, hogy legyőzni nem elsősorban Orbán Viktort kell – őt majd le fogjuk –, hanem meggyőzni kell Magyarország sok-sok polgárát, hogy ez egy jobb hely, élhetőbb hely, mindőnket befogadó hely legyen, hogy Magyarország találjon végre önmagára. Mert ha nem, elveszíti önmagát. Tegyünk hát Magyarországért, a köztársaságért! Köszönöm szépen!

A bejegyzés trackback címe:

https://doku.blog.hu/api/trackback/id/tr54306884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása