Gyurcsány Ferenc 2010 május 4-én az alábbi röpiratot küldte el e-mailben több száz szimpatizánsnak azzal, hogy olvassák el és vitatkozzanak téziseivel.
(Forrás)


Röpirat a baloldalhoz, az MSZP-hez

Nem volt törvényszerű, hogy vereséget szenvedjünk. De majdnem. Talán nem pont így, nem pont ekkorát, de benne volt a pakliban. Ez akkor most felmentés? Amolyan magyarázkodás? Nem. Mert a vereség nem a véletlenekből, nem ármánykodásból, nem ellenséges összeesküvésből fakadt (bár az utóbbit kivéve, volt benne ez is, az is), hanem önmagunkból, a Magyar Szocialista Pártból, a nyolc év kormányzásából, az ország állapotából. És mielőtt még elfelejteném: önmagunkból, belőlünk vezető politikusokból, és természetesen belőlem is.

Az elmúlt nyolc év nagy részében az egyik legbefolyásosabb szereplője voltam a magyar politikának, a kormányzásnak, a Szocialista Pártnak. Voltam miniszter, miniszterelnök, pártelnök. Nem tudom nem elmondani, leírni, hogy miként látom én az elmúlt időszakot, ezzel segíteni, ösztökélni szeretném azt a vitát, ami megalapozhatja a magyar baloldal nagyon remélt és kívánt megerősödését.

I. Kormányzás egy nyugatos Magyarország megteremtésének igézetében

1. Az elmúlt nyolc év hatalmi értelemben egységes időszak, hiszen az egymást követő kormányok mindvégig ugyanazokra a pártokra, a Magyar Szocialista Pártra és a Szabad Demokraták Szövetségére támaszkodva kormányoztak. Ezen az sem változtat, hogy 2008 tavaszán a liberálisok kiléptek a kormányból, hiszen a koalíció felbomlása után is biztosították a kormánytöbbséget.

Politikai értelemben ugyanakkor a nyolc év nem volt egységes. Eltérő politikai hangsúlyokat követő ciklusok követték egymást, nem egyszer jelentősen korrigálva az előző időszak uralkodó trendjét.

2. Medgyessy Péter, akinek akkortájt tanácsadója voltam, nyitott, mérsékelt, hagyományos szociáldemokrata politikát képviselt. Távol tartotta magát a radikális politikai nézetektől, politikáktól, mi több, sokunk által támogatva gesztusokat próbált tenni a jobboldal felé. Nemzeti középről, baloldali polgárosodásról beszélt, ellátogatott a jobboldal egyik szentélyének számító Terror Házába, kereste a megegyezés lehetőségét. Ma már tudjuk, mindhiába. Gesztusait a jobboldal gyengeségnek értékelte, személyét és politikáját durván támadta. Medgyessy jóléti rendszerváltozás nevű programja szociális kedvezmények és extra támogatások sokaságát ígérte több millió embernek, elsősorban az állami kifizetésekből, nyugdíjból, támogatásból vagy állami fizetésből élőknek. A növekvő támogatásokat csökkenő adók egészítették ki, és hogy teljes legyen a kép, a kormány felgyorsította az állami beruházásokat, elsősorban az autópálya építést. Az állami költségvetés hatalmas terhet vállalt, az emberek egyik napról a másikra több pénzhez jutottak. Kit érdekelt a megugró költségvetési hiány, a gazdaságra rakódó terhek növekvő elviselhetetlensége? A kormány népszerűsége az első félévben az egeket verdeste, 2002 őszén többen támogatták, mint amennyi támogatója a mostani választásokon volt a Fidesznek. De a könnyen jött népszerűség könnyen ment. A választók a 2002-es pénzeső után várták a 2003-asat, annak elmaradása után pedig lassan elfordultak a kormánytól. 2003 őszén már több támogatója volt az ellenzéki Fidesznek, mint a szocialistáknak. Ráadásul 2003 végén akkora volt a költségvetési hiány, hogy 2004 januárjában a pénzügyminiszternek mennie kellett, az új miniszter pedig a ciklus első, de nem utolsó kiigazítási programjával állt elő.

A nagyvonalú száznapos programokat kényszerű megszorítások követték. A választók összezavarodtak, nem tudták, hogy akkor mi is a valóság, és ennek egyértelmű következményei lettek: a kormánypártok jelentős vereséget szenvedtek a 2004. májusi európai parlamenti választásokon, a miniszterelnök pedig lemondott. Az ellenzéki Fidesznek ekkor másfélszer több támogatója volt, mint nekünk.

3. 2004 őszén lettem miniszterelnök. Kár lenne tagadni, hogy ez idő tájt kevés politikai, és még kevesebb kormányzati tapasztalatom volt. A pártvezetés ugyan hallani sem akart rólam, a tagság, a kongresszusi küldöttek viszont másként gondolták. Azt látták, hogy hittem magamban, ügyünkben, és ez a hit, a mögötte lévő erő átragadt a párt tagjainak többségére.

Az ellenzék az első perctől hevesen támadott, megválasztásom előtt rendkívüli szünetet kért a parlamentben, az új kormány megalakulását mégsem tudták megakadályozni.

A gazdasághoz értők arról írtak, nyilatkoztak, hogy dacára az év eleji kiigazításnak, nem tartható a költségvetés tervezett hiánya, közben pedig a szabaddemokraták a minimálbér 2002-es adómentesítése után újabb adócsökkentést követeltek. Ez utóbbinak nem tudtam, nem akartam ellenállni. Eltöröltük a személyi jövedelemadó középső kulcsát, de ezzel párhuzamosan felemeltük a várható hiányszámot az elemzők által reálisnak tekintett szintre. De mindezeken túl kevés időnk és kis mozgásterünk maradt. Tudtuk, hogy a választásokig szó sem lehet további szociális intézkedésekről, vagy ami még ennél is fontosabb, a hátralévő időszak már nem tett lehetővé semmilyen nagyobb szerkezeti átalakítást.

A politikai helyzet legalább ennyire zavaros volt. A Fidesz ősszel bejelentette, hogy helyesli a határon túli magyarok kettős állampolgárságára vonatkozó, a Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett, a Munkáspárt által támogatott népszavazást. Miután a Fidesz olyan ügyben kívánt nyílt politikai küzdelmet folytatni, amelyet kormányzásuk alatt maguk is elvetettek, megalapozottnak tűnt akkori véleményünk: az ellenzéki párt valóságos célja nem valamiféle magasztos nemzeti cél követése, hanem a balliberális oldal és az új kormány elleni hatalmi, politikai kihívás megteremtése volt. Ezt a véleményt látszott utólag is igazolni az a tény, hogy a párt vezetői a 2006-os kampányban a határon túliaknak adandó választási jog megadásáról vizionáltak, melynek következtében – mondták ők – húsz évre bebetonozhatják magukat a hatalomba. 2004 decemberében a népszavazás elbukott. Látszólag győztünk, de az ország sokat vesztett. Persze nagy árat fizettünk mi is: világos lett, hogy fontos kérdésben repedés van a pártban, ráadásul a vesztes jobboldal újult erővel vádolt bennünket nemzetárulással.

2005 júniusában köztársasági elnökválasztás volt, mi pedig sok tekintetben érthetetlen, csúfos vereséget szenvedtünk. Bár az előjelek aggasztóak voltak, én mégsem avatkoztam be a folyamatba. Nem akartam szembemenni a párt befolyásos tagjaival, csoportjaival, hagytam, engedtem, hogy többséget szerezzenek. Ez könnyebben ment kongresszuson, de minden fogadkozás ellenére meghiúsult a Parlamentben, így végül vesztettünk. A taktikázás, az ügyeskedés, a megosztottság és az önzés árát fizettük meg. Látva az akkor megválasztott elnök eddigi tevékenységét, nyugodtan írhatom: az ár ebben is nagyon magasnak bizonyult.

2005 tavaszán igazán bajban voltunk. Már az elnökválasztást megelőző hónapokban is egyre több választó azt gondolta, hogy tehetetlen a kormány, csak sodródik az eseményekkel. Miniszterelnökségem első hónapjait övező remény és bizakodás által teremtett választói elégedettség lassan elpárolgott, támogatottságunk az átmeneti növekedés után újra a miniszterelnökváltás szintjére süllyedt. Bár alig volt költségvetési mozgásterünk, nem maradt más választásunk, mint hogy a szimbolikus (lásd: kettős állampolgárság) után és a hatalmi politizálás (értsd: elnökválasztás) helyett távlatot próbáljunk mutatni az országnak. Ekkor, 2005 áprilisában indult el a 100 lépés programja. A program több volt, mint a napi ügyek vitele, de kevesebb, mint átfogó reform, annak idején úgy fogalmaztunk, hogy ez a későbbi reformok előszobája, ami nagyjából helyes és igaz is volt. Csak példaszerűen sorolva a 100 lépés olyan fontos ügyeket tartalmazott, mint a járulékfizetés kiszélesítése, a családtámogatás családi pótlék alapúvá tétele, a gyes-en lévő szülők legális munkavállalásának engedélyezése, a munkanélküli segély álláskeresési támogatássá alakítása, a pályakezdők elhelyezkedését támogató Start program, vagy a tehetséges fiatalokat támogató Útravaló program elindítása.

2005 szeptemberének végén váratlan csapás ért bennünket. Kiderült, hogy az autópálya építések finanszírozásának a kormány által választott módja elfogadhatatlan, a felmerült költségeket a szándékoktól eltérően bele kell tenni a költségvetésbe. Míg az Orbán kormány átlátszó és durva megoldással kihelyezte a finanszírozást a Magyar Fejlesztési Bankhoz, hogy így tehermentesítse a költségvetést (tegyük hozzá, hogy csak azért tehette meg, mert akkor még nem voltunk EU-tagok, így lehetett nemzeti alapon trükközni), a mi kormányaink ennél árnyaltabb és reményeink szerint EU konform megoldást választottak. De végül kiderült, hogy az minden volt, csak EU konform nem, ezért a választott elszámolási technikát nem fogadta el az Európai Unió.

A benyújtásra váró költségvetés váratlanul nehéz helyzetbe került. Kár lenne tagadni: éreztük a feszültségeket. Mégis abban hittünk, hogy ha ellen tudunk állni a választásokkor szokásos ígérethullámnak, akkor ezt a feszültséget majd különösebb megszorítás nélkül, óvatos egyensúlyozással kezelni tudjuk. Így történt, hogy dacára annak, hogy a Fidesz járulékcsökkentést és 14. havi nyugdíjat, meg ingyenes autópálya matricát ígért, mi egyetlen érdemi szociális ígérettel sem kampányoltuk. Tudtuk, hogy ez nem férne bele a költségvetésbe, és azt gondoltuk, hogy ez a felelős magatartás. Végül is úgy tűnt, hogy jól kalkuláltunk. Hiába ígért az ellenzék olcsóbb áramot, garanciát a nyugdíjakra, az év végére a két nagy párt támogatottsága lényegében kiegyenlítődött. Kampányunkat szociális ígéretek helyett az uniós pénzekből tervezett beruházások teremtette fejlődésre, és egy igazságosabb Magyarország víziójára építve vezettük és végül nyertünk.

4. A választások után rendbe akartuk tenni a költségvetést. Bár tudtuk, hogy van feszültség a költségvetésben, de azt nem, hogy a tudottnál sokkal súlyosabb a baj. Az derült ki, hogy amennyiben sürgősen nem avatkozunk be, előbb-utóbb költségvetési vészhelyzettel fogunk szemben állni.

Mikor tudtam meg, hogy hatalmas, a vártnál sokkal nagyobb a várható hiány? A választást követő hetekre megbeszélést hívtam össze, hogy elkezdjük a kormányprogram összeállítását. Az egymást követő tárgyalási napokon egyre magasabb év végi hiánycélról hallottunk. Először nem akartunk hinni a fülünknek, de gyorsan kiderült: ez bizony nem áprilisi tréfa.

Hogyan történhetett ez meg? Ki a felelős? Nem szeretnék másokról beszélni, mert nem kétséges: én voltam a miniszterelnök, nekem kellett volna reális képet adni az országról. Nem tudtam teljesíteni ezt a kötelességemet, tehát én vétettem. Hogy az én győzni akarásom ragadt át másokra és tette őket vakká, de legalább is vakmerővé? Lehet. Hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve? Hát persze. Minden esetre nincs okom, hogy másokban keressem a hibát. Ha másért nem, mert én választottam kollégáimat, én vezettem a kormányt. Nyilvánvaló, hogy ilyen horderejű kérdésekben a miniszterelnök nem bújhat el a felelősség elől.

Bajban voltunk. Ott álltunk egy alig hitt győzelem után, de olyan helyzetet kellett kezelni, amire sem mi, sem az ország nem volt felkészülve. Két választásunk volt: vagy lemondunk, mert nem ezt ígértük a választóknak, vagy megpróbáljuk kezelni a magunk okozta drámai helyzetet. Az előbbi lényegében fel sem merült, az utóbbit ügyetlenül csináltuk. Az elkerülhetetlen megszorítások és a részben általuk is kikényszerített drasztikus reformok az őszödi beszéd hatásaival együtt veszélyes helyzetet teremtettek, ami az ellenzéki pergőtűzben drámai belpolitikai háborúskodásba csapott. Küzdöttünk tisztességünkért, a kormányzás lehetőségeinek megtartásáért, kitartottunk, de elfogyott hitelünk, elfogyott az erőnk. Reformpolitikánk (melynek értékelésére később még visszatérek) félúton vereséget szenvedett a népszavazáson, a 2008 őszén kitört gazdasági világválság pedig végképp megpecsételte előbb az én személyes, aztán a kormánypártok sorsát. Jól tettük a dolgunkat a válság idején. Sok nehéz döntéssel megőriztük a 2008 végére elért egyensúly közeli állapotot és ennek fenntartásában távozásomat követően Bajnai Gordon kormánya is megtette a magáét. Az SZDSZ ezer más ok miatt is lényegében megszűnt, mi pedig hatalmas vereséget szenvedtünk.

5. Ez így persze meglehetősen szikár. Sőt, félrevezető is. Érdemes egy sor dolgot külön is megvizsgálni.

Volt-e valamilyen egységes filozófiája az utóbbi nyolc év kacskaringós kormányzásának? Szerintem volt. Ez még akkor is igaz, ha gazdaság- és társadalompolitikai értelemben én 2004-től, majd különösen 2006-tól több ponton is mást képviseltem, mint közvetlen elődöm. Az én értelmezésemben a magyar nemzeti progresszió az elmúlt legalább másfél évszázadban a nyugatos európai polgárosodás pártján állt. Ezt kívántam folytatni. A nyugatos társadalmi, politikai rendszer, kultúra talán legfontosabb alapelemei a szabadság, az emberi méltóság védelme, ebből fakadóan a parlamenti demokrácia és a szociális piacgazdaság igenlése, a szolidáris társadalompolitika. Igen, ma is azt hiszem, hogy magunk mögött kell hagyni, az évszázados sérelmi politikát, a panaszkultúrát, a revánsvágyat, a nemzeti felsőbbrendűség önveszélyes mítoszát. Szabad, de erős Magyarországot akartunk teremteni. Világot értő, nyitott polgári magatartással, önmagukért felelősséget vállaló polgárokkal és családokkal, érett, de nem önző piacokkal, szolidáris kultúrával, hatékonyan működő, szekuláris állammal, önkormányzatokkal, eleven civil szervezetekkel, erős szakszervezetekkel, szolidáris egyházakkal.

Ezért alkottunk törvényt az esélyegyenlőségről, utasítottuk el az iskolai szegregációt, küzdöttünk az idegenellenesség, az antiszemitizmus, a cigányellenesség ellen. Ezért védtük a munkavállalók, a nők, a melegek jogait, ezért erősítettük a fogyasztóvédelmet.

6. De van itt még valami. Nemzet és polgárai viszonyának értelmezésében két egymással szembenálló, versengő értelmezése lehetséges. Sokak szerint a nemzet osztozkodásról, míg mások szerint közös erőfeszítésről szól. Az előbbi a politika vezérlő hangsúlyát az elosztási viszonyokra, az utóbbi a polgárok és az intézmények cselekvő részvételének igénylésére építi. Nyolc éves kormányzásunk e tekintetben két részre tagolódik. Míg az első két és fél év, benne különösen a száz napos programok az osztozkodó nemzet karakterét erősítették, az azt követő időszak, különösen pedig az utolsó négy év az erőfeszítésekből épülő nemzet víziójára épült. Ez utóbbi nem kis részben kényszer hatására, előkészítetlenül, égszakadás módjára zuhant az emberekre, hiteles magyarázat nélkül hagyva az éles fordulat okát, mibenlétét.

Bár meggyőződésem, hogy erős Magyarország csak erőfeszítésből épül, de ennek az erőfeszítésnek a polgárok értő szándékából, akaratából, nem pedig kormányzati ultimátumból kell erednie. 2006-ban és azóta a választók tömegesen érezték úgy, hogy nem arra adtak nekünk felhatalmazást, hogy tőlük erőfeszítést kérjünk, követeljünk, így aztán politikánkkal szembesülve sokan becsapottnak érezték magukat. Értem én, hogy nem fogadhatták el a kényszerekre hivatkozó válaszunkat, hiszen a megelőző négy évben is mi kormányoztunk. Ezért hiába gondoltuk és gondoljuk, hogy reformpolitikánk magva a progresszív nemzeti törekvések sorába illeszkedik, a választók jelentős része az osztozkodó nemzeti vízióban gyökeredző álmaik elárulásaként szembesültek modernizációs kísérletünkkel.

7. Ezen a ponton érdemes visszatérni 2002-höz. Az egész baloldal és az ország jövője szempontjából perdöntő, hogy miként viszonyulunk az évtized elejének politikájához. Azt feltételezem, hogy az emberek nagy részének fejében a boldog felemelkedés időszakaként rögzült az Orbán-kormány utolsó és a Medgyessy-kormány első éve. Pénzeső hullt az országra. A köztisztviselők bére hetven, a közalkalmazottaké ötven százalékkal növekedett. A nagyvonalú lakástámogatás hatására tízezrek vettek új, vagy nagyobb lakást. Meredeken zuhant az alacsony jövedelműek adója, miközben plusz egy havi nyugdíjat kaptak a nyugdíjasok, és hasonlóan növekedett a családi pótlék. Van-e ennél tisztességesebb, baloldalibb politika? – kérdezhetnék. Nem az okozza-e vesszőfutásunkat, hogy 2006 után letértünk erről az útról? – folytathatnánk. Sajnos nem. Gondjainkat nem az okozza, hogy letértünk erről az útról, hanem az, hogy ráléptünk erre az útra. A 2001-2002-ben hivatalban volt két kormány együttesen messze több mint ezermilliárd forint fedezetlen kötelezettségvállalást tett - ma mondhatjuk, rövidlátóan, felelőtlenül. Mást sem teszünk azóta, mint iszonyatos erőfeszítéssel és konfliktusok sokaságával szegélyezve próbáljuk helyreállítani az akkor kibillentett egyensúlyt. Ilyenkor persze sokan felhorkannak. De hát nem érdemeltük meg a több pénzt? – teszik a fel a kérdést. Ha a választ a kérdezők többségének személyes perspektívájából akarjuk megválaszolni, akkor azt mondhatjuk, hogy dehogynem. Sőt, nem kicsit, nagyon. Ezzel szemben, ha az ország szemüvegén keresztül tekintünk a felvetésre, akkor nem tágíthatunk: az ország nem adhat többet polgárainak, mint amennyivel azok szolgálják a hazát. Ha a polgárok egyéni gazdagodásuk kiapadhatatlan forrásaként, nem pedig közös erőfeszítéseik méltányos szervezőjeként és kereteként tekintenek nemzetükre, akkor előbb az ország, majd annak polgárai is meggyengülnek, és hosszabb távon elenyészik az egyéni és kollektív erőfeszítéssel nem fedezett gyarapodás. Mindez persze arányok kérdése. Az én summázatom szerint, 2001 és 2003 között végzetesen felborult a polgárok és a nemzet közötti felelősségmegosztás aránya, a személyes gazdagodást az állam drámai elszegényedése, meggyengülése finanszírozta, és ezzel megágyaztunk a későbbi kényszerű, elkerülhetetlenül fájdalmas kiigazításoknak.

A baloldal legnehezebb feladata, hogy szembenézzen saját jó szándékú, de hibás társadalompolitikájával, és az ebből közvetlenül eredő téves gazdaságpolitikával. Sok baloldali barátom visszhangozza, hogy vegyük tudomásul: nem a társadalom van a gazdaságért, ami természetesen tetszetős megfogalmazás. Csak azt tudom kérni azoktól, akik ezt mondják, hogy tekintsenek vissza az évtized elejére, és meglátják, mit történik, ha mégoly jogosnak tűnő társadalmi céljaink semmibe veszik a fenntarthatóság követelményeit, mit okoz, ha elhisszük, hogy a nemzet nem erőfeszítésről, hanem osztozkodásról szól. A vég nélküli osztozkodás nem baloldali, hanem felelőtlen politika függetlenül attól, hogy milyen színezetű a kormány. Ebbe a hibába estek 2001 és 2004 közötti kormányok, és bár számszerűen kisebb mértékben, de ezt folytatta az én kormányom is 2006-ig.

8. Hajlamosak vagyunk végtelenül egyszerűen látni a világot, azt hinni és azt mondani, hogy megoldódnak gondjaink, ha több pénzt adunk az embereknek, a vállalatoknak, az önkormányzatoknak. Úgy viselkedünk, mintha nem tudnánk, rövidtávon csak úgy tud a kormány egyeseknek többet adni, ha másoktól meg többet vesz el, vagy hitelekhez folyamodva a mostani költés terhét a későbbi generációk vállára rakja.

A méltánytalanságot, az igazságtalanságot, az együttműködés vagy felelősségvállalás hiányát nem lehet pénzzel megoldani. Ezek egyéni és közösségi kultúránkban, rögzült viselkedésmintákban, jogi normákban, intézményeink működésében gyökereznek. Akik jobb világot szeretnének teremteni, azoknak nem elég több pénzt ígérni. Meg kell próbálni hatást gyakorolni arra, hogy miként viselkedünk. Ez megtehető példamutatással, jogi eszközökkel, ösztönzéssel. A z általam indított reformpolitika éppen arról szólt, hogy átalakítsuk azokat a viszonyokat, amelyek a méltánytalanság, igazságtalanság, felelőtlenség forrásai.

Választói fórumokon két példával szoktam érzékeltetni, hogy mire gondolok. Az elsőben a fogyni vágyó, egyre nagyobb számú nők és férfiak jellegzetes viselkedésére utalok. Vannak, akik álmodoznak, hogy egyszer fittebbek lesznek, esetleg recepteket is gyűjtenek, beleolvasnak életmód magazinokba, de itt nagyjából elfogy az erejük. Aki fogyni akar, annak erőfeszítést kell tenni. Ez kényelmetlen, ez lemondás, ehhez fegyelem kell. Az erőfeszítés nélküli fogyást hirdető reklámok zömére úgy tekintek, mint azokra a politikusokra, akik azt ígérik nemzetüknek, hogy erőfeszítés nélkül, úgymond ajándékba kaphatják a boldogulás örömét.

A második példa főszereplője a bevásárlóközpontok bevásárló kocsija. Kezdetben, sok-sok évvel ezelőtt sokan otthagyták a kocsit, ahol befejezték a vásárlást, a pénztár mögött, vagy az autóparkolóban. Hiába volt a kedves figyelmeztetés, az udvarias kérés, a helyzet nem nagyon változott. Aztán történt valami: a bevásárló kocsikra olyan zárat szereltek, amelyet csak fémpénz behelyezésével lehet kinyitni, azt meg csak akkor kapja vissza az ember, ha a bevásárlás végén visszatolja a kocsit a tárolókhoz. És láss csodát: egy pillanat alatt rend lett. Az ösztökélő, rábeszélő szó kudarcát felváltotta az érdekeltségben rejlő siker. Persze, ennek ára van. Némi kényelmetlenség, mert kell hozzá megadott címletű fémpénz, és némi gyaloglás. Megéri a rend ezt az erőfeszítést? Szerintem igen.

2006 után kezdeményezett reformpolitikáknak hasonló volt a logikája. Tegyünk erőfeszítést annak érdekében, hogy igazságosabb, jobban élhető Magyarországot teremtsünk. Ahogy a boltban nem elég, ha a személyzet, az alkalmazottak tesznek erőfeszítést a nagyobb rend érdekében, hiszen ahhoz a vásárlók együttműködése és erőfeszítése is szükséges, éppen így valamennyiünkre szükség van, ha jobb egészségügyi vagy felsőoktatási rendszert szeretnénk.

Persze kívánkozik ide egy megjegyzés. Az érdekeltség megteremtése akkor működik, ha a megkívánt befektetés arányban áll a várható hozammal. A bevásárló kocsik esetében ezt így, a fogyókúrás példában viszont sokan nem így gondolják. Az általunk kezdeményezett reformok nagyobb részénél a többség véleménye pedig az volt, hogy a reformoknak nagyobb a terhe, mint a haszna.

9. Nem szeretnék hosszan elidőzni a reformpolitika mögött meghúzódó megfontolásoknál. Nem az a célom, hogy újra hosszan érveljek igazunk mellett. Nem ezért hozom elő ezt a kérdést. Pusztán azt szeretném megkérdezni, hogy tényleg komolyan gondolhatjuk, hogy van annyi pénz a világon, ami felülírja a változatos igazságtalanságok hosszú sorát az egészségügyben? Vajon igazságos, hogy gyógyszergyártó, orvos és beteg egyáltalán nem foglalkozik azzal, mi, mibe kerül, hogy nincs értelmes mechanizmus, ami akadályozná, hogy széthordjuk az adó- és járulékfizetők pénzét? A közlegelő jól ismert társadalmi csapdájában, ha mindenki vég nélkül csak magára gondol, akkor lehet, hogy egy ideig páran jól járnak, de végül a legelő kimerül, és minden jószág elpusztul. A magyar egészségügy hasonló csapdahelyzetben van. Elvileg egyenlők vagyunk, de vannak egyenlőbbek. Nekik több jut, mert nagyvárosban laknak, mert jó kapcsolatokkal bírnak, mert kivételezettek. A többség meg szótlanul tűri, sorban áll, ő is kapcsolatot keres és reménykedik, hogy valahogy képes lesz felülkerekedni kiszolgáltatottságán.

Ha az ország igazságosabb egészségügyet kíván, ahhoz nem elég a több pénz (arról nem beszélve, hogy nincs lényegesen több pénz a közös kasszában), ahhoz új szabályok, ösztönzők, más magatartás kell.

Igen, kellett egészségbiztosítási felügyelet, hogy valaki védje a betegek jogait. Új, belátom sokaknak kényelmetlenséget (is) teremtő szabályt kellett alkotnunk, hogy mindenki befizesse a járulékot, mert nem lehet potyautasként másokon élősködni. És igen, kellett volna a vizitdíj, hogy egyértelműbb legyen orvos és beteg viszonya: mi, betegek vásárlunk, fizetünk, az orvos pedig nem szívességet tesz, hanem szolgáltat. Persze, hogy vannak önfeláldozó orvosok, nővérek, a pácienst egyenrangúan kezelő kiváló emberek. De a rendszer működése ma ennek az ellenkezőjére ösztönöz. Kiszolgáltatottságra, ebből következő hálára, szívességi viszonyokra, protekcióra és folytathatnám.

A bevásárló kocsik rendjét húsz vagy éppen száz forintos érmék teremtették meg. Az egészségügy rendjéhez nagyban hozzájárult volna a vizitdíj. De az ország többsége nem akarta megfizetni ezt az árat. Bár igazunk volt, mégis elbuktunk. Miért? Nyilván több ok miatt. Mert a vizitdíj a megszorítások szimbólumává vált. Mert a baloldal, vezetőinek többségével egyetemben nem értette, akarta, támogatta teljes szívéből ezt a politikát. És talán azért sem tudtuk választóinknak érthetően, meggyőzően elmondani, hogy miért szolgálja az ő személyes, és a nemzet közös célját és érdekét az egészségügy vagy a felsőoktatás reformja, mert a választók sokasága pökhendinek és arrogánsnak látott bennünket. Mert politikai hitelünk addigra annyira megrendült, hogy elfogyott az a bizalom, ami kell minden ilyen változás mögé. Mondom még egyszer: sok oka van a kudarcnak.

De egyik ok sem elegendő arra, hogy a magyar baloldal ne higgyen továbbra is abban, hogy reformpolitikája a legőszintébb és legtisztességesebb szándékból táplálkozott: igazságosabb, ha úgy tetszik, polgári, partneri világot kívánt teremteni a feudális viszonyok sokaságával átszőtt egészségügyben. Azért, hogy feudális személyi függések helyett a polgári világ intézményi garanciáit állítsuk. Hibát követünk el, ha ideáinkban kételkedünk, na persze akkor is, ha azt hisszük, hogy mi tökéletesek voltunk, csak a nép nem értett meg minket.

Aki modern polgári Magyarországot, egy igazságosabb világot akar, az nem több pénzt, hanem több változást és erőfeszítést ígér és kér. Ebben nem szabadna elbizonytalanodni. Ráadásul emelt fejjel és büszkén mondhatjuk, hogy számos, javulást hozó reformot megvalósítottunk a közigazgatásban, az egészségügyben, az köz- és felsőoktatásban, valamint a honvédelemben.

10. Az őszödi beszéd politikai lényege éppen az a felismerés, hogy a politika nem ígéret és osztozkodás. Nem népámítás. Hogy hosszú-hosszú évek óta rossz úton vagyunk. Nem lehet polgári Magyarországot alattvalói lelkületre építeni. Nem a pénz, hanem az erőfeszítés a felemelkedés titka. Elbódítjuk az embereket, és elvesszük tőlük a legfontosabbat, a küzdelem vágyát, igényét, az abból sarjadó teljesítmény örömét, ha egyszerűen csak adni akarunk. Adni magánemberként is jó, a politikában még kifizetődő is, de ha nem a teljesítmény ellenértékét, hanem más ember adóforintját adjuk a választóknak azért, hogy a legegyszerűbb módon nyerjük meg kegyeiket, akkor tévútra visszük az országot.

Az igazságtalanságot nem pénzzel, hanem rendszerreformokkal lehet csökkenteni, új érdekeltség megteremtésével. Ezt kell célul kitűzni, ezért érdemes kormányozni. Őszödnek a lényegben igaza volt. Sokan nem értették, mások talán nem is akarták érteni.

11. Mit kellene legközelebb másképp tenni? Miközben határozottan ki szeretnék állni reformpolitikánk lényege mellett, két ügyben biztosan érdemes meghallgatni kritikusainkat.

Először is sok vád éri a reformok sebességét. A többség szerint sok és túlságosan gyors volt a változás. A reformértelmiség egy része ezzel szemben a még több változást hiányolta. Én inkább az első kritikával értek egyet, ma lassabban haladnék. De hadd tegyem hozzá: a sebesség megválasztásában nem volt nagy mozgásterünk. A költségvetési megszorítások jelentősen szűkítették a költségvetési szféra lehetőségeit. Tudtuk, hogy több pénz kell az egészségügybe, az oktatásba. De ha nincs pénz az állami büdzsében, akkor azokhoz kell fordulni, akik igénybe veszik a szolgáltatásokat: a betegekhez, az egyetemistákhoz. Hogy ez terhet jelent az embereknek? Mitagadás. Ugyanakkor ma is azt hiszem, hogy az alkotmányellenesen kiírt és végül számunkra elbukott népszavazás ugyan némileg tehermentesítette a családok költségvetését, de átkozottul nehéz helyzetbe hozta az egészségügyi intézményeket, elvette a fejlesztés forrásait az egyetemektől. Magyarország polgárai mentesültek egy háromszáz forintos erőfeszítéstől, de az ország mégsem gazdagabb, hanem szegényebb lett. Az ellenzék állításával szemben 2008 áprilisában Magyarország nem győzött, hanem vesztett. Elveszett egy lehetőséget, hogy igazságosabb, erősebb oktatása és egészségügye legyen. Előre is mehettünk volna, ehelyett azóta egyhelyben topogunk.

A reformokkal kapcsolatos viták másik csomópontja az előkészítetlenség volt. Csak kisebb részben osztom ezt a véleményt. Az államigazgatási reformjának teljes szakmai anyaga nyilvános volt 2005 telén. A felsőoktatási reform egyenes folytatása volt a 2002 után elkezdett folyamatoknak, az egészségügyi reform pedig a 2005 tavaszi 100 lépésekből logikusan következtek. Hogy voltak viták kormányon belül és kívül? Természetesen. Még több vita kellett volna. Azt meg elég nehéz nem megkérdezni a kritikusoktól, hogy a választásokra készülve szerintük lehet ennél részletesebb szakmapolitika vitát elvárni olyan környezetben, ahol azzal riogatják az embereket, hogy háromszázezer forint lesz egy mandulaműtét? De ha más kiindulópontot akarunk, akkor nézzünk már rá a most zárult választási kampányra. Vajon mit tudtunk meg az utcahosszal vezető párt programjáról? Nagyjából annyit például, hogy az adórendszer átalakítására különböző nézetek voltak az akkor még ellenzéki párton belül, de majd döntenek. Nesze semmi, fogd meg jól!

Persze ezzel együtt is igaz, hogy szélesebb körű és alaposabb szakmai és politikai előkészítés nagyban javíthatta volna esélyeinket. A többi, amit az előzőekben hozzátettem, csak árnyalja ezt a képet.

Van még egy dolog, amiről a reformok kapcsán beszélni szeretnék. A Szocialista Párt politikai kultúrájának fontos része volt, hogy amikor lehetett, kezdeményezéseit riválisainál szélesebb körű egyeztetésekben formálta, egyeztette. Kereste a társadalmi, politikai kompromisszum lehetőségét. Ellenfeleihez viszonyítva érezhetően hiányzott belőle a dölyf, az erőfitogtatás, a kivagyiság. Velünk kapcsolatban nem kellett attól tartani, hogy nagy meglepetéseket okozva állandó megrázkódtatásban tartjuk az országot, hogy folyamatosan összetűzésbe kerülünk különböző társadalmi csoportokkal. 2006 után ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A drámai költségvetési egyensúlyhiány okozta kényszerek, és talán a lelkiismeretfurdalás okozta túlzott bizonyítási vágy olyan tempót és intézkedések tömegét igényelte, amelyekről még szándék esetén sem lehetett volna a korábbihoz hasonló türelmű egyeztetéseket folytatni. Bár az Orbán-kormányhoz képest így is jóval többet egyeztettünk, mégis ezért sérült meg az elmúlt években a ránk korábban jellemző nyugodt, kiszámíthatóan csordogáló néppárti politikacsinálás karaktere.

12. A választók kormányzásunkkal szembeni egyik legsúlyosabb kritikája, hogy az ország rendetlen lett az elmúlt években. Csökkent a közbiztonság, végleg elveszett a nemzeti ünnepek méltósága, rosszul dolgozik a közigazgatás, burjánzik a korrupció. A közbiztonság romlását állító vádakra bűnügyi statisztikai adatok idézésével látszólag könnyen replikázhatnánk, hiszen egy sor bűncselekmény, köztük a legsúlyosabbnak számító életellenes és erőszakos bűnelkövetés száma csökkent, de citálhatnánk azt az imponáló eredményt, ami a Zéró Tolerancia-programnak köszönhető: a halálos közúti balesetek soha nem látott csökkenése következett be. Az emberek mégsem ezt érzik. A romák ellen elkövetett, feltehetőleg rasszista hátterű sorozatgyilkosság, a ragyogó veszprémi kézilabdás, a román állampolgár Cozma ellen elkövetett brutális gyilkosság, a másik oldalon pedig egyes térségekben elszaporodó kis értékű lopások számának megugrása, az állandósuló kisközösségi konfliktusok azt az érzetet keltik, hogy megszűnt a hétköznapok nyugalma, biztonsága.

Mi történt 2006 után, hogy dacára a közbiztonság statisztikai javulásának, az emberek biztonságérzete nem javult, hanem romlott? Én ennek okát kétgyökerűnek látom. Az első ok, politikai, hatalmi eredetű. A 2006-os választásokat elvesztő Fidesz nem nyugodott bele a vereségbe, helyette a társadalmi, politikai radikalizálódás és destabilizálás útját választotta. Tegyük hozzá ez nem előzmény nélküli a jobboldalon. A folyamat 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök kifütyülésével kezdődött. Az évtized végére már általános volt a hazaárulózás, az ellenzék vezére 2002-ben saját táborát azonosította a hazával, később a baloldalt a haza ellenfelének kiáltotta ki, ezzel megágyazott a jobboldal, különösen pedig a jobboldali radikálisok egyre gyakoribb szóbeli és fizikai atrocitásainak. 2005-ben és 2006 március 15-én (hol van még az őszödi beszéd?!) árpádsávos zászló alatt vonuló tüntetők akarták belém fojtani szót a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a tavaszi kampányt egyre több helyen erőszakoskodó radikálisok zavarták meg. A jobboldali sajtóban eluralkodott a baloldali és liberális politikusok ocsmány gyalázása, gyomorforgató jelzők álltak hadrendbe, az ellenzék politikusai és lapjai nem egyszerűen politikánkat, hanem értelmi és érzelmi egészségünket kérdőjelezték, és azóta is kérdőjelezik meg. 2002-ben választási csalást kiáltva elfoglalták az Erzsébet hidat, hol itt, hol ott fenyegettek blokáddal.

2006-ban az őszödi beszéd új apropót teremtett. A ferencvárosi B-középben magát fényképeztető ellenzéki vezér kiadta a jelszót: a kormányt bármi áron el kell zavarni. A Kossuth térre özönlött pár ezer ember nagy része valószínűleg hitte, amit az ellenzék és sajtója sulykolt: ők 1956 forradalmának tiszta örökösei, amit tesznek az hazafias cselekedet, gyújtsák fel a televízió székházát, harsogják, hogy a Dunába kell lökni a kormány politikusait. A Fidesz nem egyszerűen a randalírozók oldalára állt, hanem tudatosan növelte a konfliktus kockázatát, példa nélkül állóan a várható tüntetések közvetlen közelébe, az Astoriához hívott több tízezer embert megemlékezni 1956. október 23-áról. Az ellenzék által támadott rendőrség nem mert, nem tudott nemet mondani. Az utcai tömegoszlatásban tapasztalatlan rendőrség minden bizonnyal több hibát is elkövetett, de az ellenzék nem ezeket, hanem a fellépés egészének jogosságát vitatta, és hazug módon azóta is rendőrterrorról beszél. A rendőrségi hibákat, az esetleges szabálysértéseket ki kell vizsgálni, a felelősökkel szemben el kell járni. De amikor ég az utca, lángol egy középület, akkor én a közrendet, a köztársaság alapértékeit és intézményeit védő rendőrség oldalára állok, őket védem. Ha pedig valaki a rendőrségi fellépés következtében jogsértés áldozata lett, attól elnézést kell kérni annak, aki a jogsértést elkövette.

A hetekig blokád alatt tartott Parlamentet védő rendőrségi kordont a Fidesz frakciója, a párt elnökével az élen lebontotta, ezzel nyíltan szembeszegült a törvénnyel. A magyar bíróság ugyan megállapította a jogsértést, de azt oly csekély társadalmi súlyúnak látta, hogy végül nem szabott ki büntetést. Csak tudnám, hogy mit mondott volna a bíróság, ha nem a jobboldal legnagyobb pártja, hanem egy utcai járókelő esett volna a kordonnak? (Ne adj’ Isten, hogy ezt bárki is bíztatásnak vegye és megpróbálja!)

Az egyik oldalon tehát ott állt a népszerűtlen megszorításokat kezdeményező, politikai hiteleségében megsebzett kormány, a másik oldalon a relatív többség szimpátiáját bíró ellenzék, amely erőszakra hívott és támadta a rendfenntartó erőket. Mit üzent ez az országnak? Azt, hogy nem egyszerűen legitim az erőszak, hanem az a hazafias tett. Ha pedig a hazafi tör és zúz, ha belefütyül a Himnuszba, ha tojással, Molotov-koktéllal dobálózik, ha fehér poros leveleket küld, akkor minden átértelmeződik. A bűn kívánatos lesz, és elszabadulnak az ösztönök. Az undorító érzelmek előtörnek, ez előbb útszéli beszédbe, majd felforgató magatartásba fordul.

De ez csak az egyik ok. A másik rejtettebb, bonyolultabb.

13. Az országra meglepetésként zuhant rá a 2006-os megszorítások szociális terhe. Az önmagában is fájdalmas intézkedések mélységes csalódást és kiábrándulást okoztak a megelőző négy év példa nélkül álló jövedelem- és fogyasztásnövekedése tükrében. 2001 és 2006 között az emberek elhitték, megszokták, hogy álmaik könnyen teljesülhetnek. A növekvő jövedelmeket egyre bátrabban felvett fogyasztási, építési hitelek, lízingre vásárolt autók egészítették ki, sokon gondolták, hogy a piacgazdaság az olcsó és könnyen elérhető hitelekkel finanszírozott fogyasztási Paradicsom. Amikor pedig 2006-ben jött a hidegzuhany, a váratlanul csökkenő jövedelmekből arányaiban egyre nagyobb részt hasított ki a korábban felvett hitelek törlesztése, az ország nagy része megrettent. A helyzetet tovább rontotta a jelentős részben devizában eladósodott lakosság meglepetésszerű szembesülése a gyengülő forint nyomán megnövekedett törlesztő részletekkel. A háztartások a jövedelmi, a fogyasztási és a pénzügyi hidegzuhany következményeit érthető módon nehezen dolgozták fel.

Jól tudjuk, hogy a legritkábban keressük magunkban a hibát, mi tagadás, valamennyien ilyenek vagyunk. Ha viszont nem én vagyok a hibás, sőt ha még csak feltenni sem akarom magamnak a kérdést, hogy vajon nem én kalkuláltam-e felelőtlenül, amikor azt hittem, hogy soha nem lesz vége a hét bő esztendőnek, akkor mást kell hibáztatni. Ki lehet a bűnbak? Nyilván(?) a kormány, a kommunisták, a liberálisok, a cigányok, a zsidók, a globalizáció, a nemzetközi tőke, a külföldi befektetők és folytathatnám. Felelősek, akik segélyből élnek és nem dolgoznak, akik állítólag csak a családi pótlékért vállalnak gyereket - harsogják egyre többen. Terjednek az összeesküvés-elméletek, növekszik az önbíráskodásra való hajlam és az igény, egyre hangosabb a követelés, hogy a legegyszerűbbnek tűnő módon, határozottabb és keményebb rendőrségi erő alkalmazásával kell helyreállítani a rendet. Az ismert közhelyszerű megfigyelés, miszerint a szociális sérelem radikalizálódásban, bűnbakkeresésben keres magának választ, a szemünk előtt vált realitássá. Itt kell hozzátennem, nem ismertük fel eléggé, hogy milyen hatalmas elégedetlenség torlódott fel az országban. Alulbecsültük a szociális gondok radikalizáló hatását, erősebbnek hittük a demokratikus közösség immunrendszerét, a harmadik köztársaság integráló erejét. (Azt meg csak zárójelben merem megkérdezni, hogy vajon mi lett volna, ha még radikálisabb költségoldali kiigazítást valósítunk meg, ahogy azt jó néhány szakértő követelte?)

Súlyosbította a helyzetet, hogy a jobboldal a társadalmi radikalizálódást saját destabilizáló politikai szándékának szolgálójaként látta, azt nem mérsékelni, hanem szítani igyekezett. A teljes jobboldal lefedését célul tűző Fidesz radikális irányba is nyitva tartotta az ajtót, küzdelem helyett legitimálta a szélsőjobbot és a jobboldali radikalizmust. Védte az antiszemita és cigányellenes kilengéseket, vaknak és süketnek mutatta magát az árpádsávos zászló, a hungarista jelképek embertelen jelentéstartalmával szemben. A radikál Fideszből kinőtt Jobbikkal végül törököt fogott a Fidesz, de ez már egy másik történet. Ma Európában kivételesnek számítóan erős radikális jobboldal van Magyarországon, mögötte összességében valószínűleg egymilliónál is több ember támogatása, akik sokszor érthető csalódásikra a mérsékelt demokratikus politikák elutasításában, bűnbakkeresésben, ellenségképzésben, a történelmi múltba és a befelé forduló nacionalizmusban keresnek gyógyszert.

II. Vízválasztók a baloldalon (is)

14. A kormányzás és az ország dolgai után hadd fordítsam figyelmünket a Magyar Szocialista Párt felé. Önképünk szerint az MSZP a baloldal demokratikus gyűjtőpártja, rendszerváltó párt, amely képes ötvözni a nyugatos modernizáció és a társadalmi szolidaritás ügyét. Ellenfeleink, és tegyük hozzá, a választók jelentős része sem ilyennek lát bennünket. Az ő szemükben nem a kisemberek, hanem a tőke pártja vagyunk, nem szocialista, hanem liberális politikát folytatunk, pártdemokráciánk inkább vezetetlenség és rendetlenség. Az utóbbi egy évben a választók többsége korruptnak is lát minket.

Milyenek vagyunk valójában? Erre próbálok meg a következőkben válaszolni.

Az MSZP sokarcú párt. A kezdetektől arra törekedett, hogy néppártként ne egy ügy, ne egy társadalmi csoport képviselője, hanem átfogó nemzeti megoldások és a többség pártja legyen, néppártként politizáljon. A néppártiság nem erős kontúrokban, hanem széles horizontú perspektívában, nagy rendezőelvekben gondolkodik, nem bezárkózni, hanem befogadni akar. Minél szélesebb az ajtó, annál többen jönnek be rajta, akik pedig jönnek sokfajta világlátást és törekvést hoznak magukkal. Mi tartotta össze ezt a sokszínű pártot? Néhány kimondott vagy érzékeltetett politikai, szervezeti jellegzetesség, melyekben önmagát látja a párt és megkülönbözteti magát riválisaitól. Milyen vagyunk, mit képviselünk? Erről írok az alábbiakban.

15. Két olyan eleme van történelmünknek, melyeknek ma is politikaalakító szerepük van, azaz politikai állásfoglalásra készteti a választók jelentős tömegeit. Menjünk időben visszafelé!

A magyar választóknak, így aztán a pártoknak is ellentmondásos a viszonya a rendszerváltozáshoz. A baloldal lelkileg megértőbb a múlttal, visszamenőleg érti, felmenti Kádár népét, sőt több vonatkozásba Kádár rendszerét is: boldogulni kellett akkor is, és a szocializmus világa végül is milliók társadalmi felemelkedését hozta szociális biztonsággal, a tanuláshoz, a kultúrához, a munkához s lakhatáshoz való jog elismerésével, és elfogadható szintű garantálásával. A jelen és a jövő tekintetében viszont az MSZP modernizáló karaktere már nem a kádári világ alattvalói attitűdjére, hanem a szabad felelős, antikádárista polgári ideákra épít.

A jobboldal ezzel szemben szavakban és szimbólumokban harcosan antikommunista. Önmagát az egyetlen hiteles rendszerváltó erőként láttatja, 1956 örökségéből Mindszentyt magáénak érzi, Nagy Imréről hallani sem akar, legfőbb riválisát a kommunista utódpárt pozíciójába próbálja kényszeríteni. A szocializmussal szemben polgári világról beszél, miközben 2001-2002-től folytatott politikája a szabadság polgári attitűdjével szemben az államba kapaszkodó alattvalói magatartásra, a demokráciát relativizáló tömegakaratra, egységes népigényre, a tekintélyelvre épít.

Míg az MSZP (de legalább is a hozzám közelebb álló része) a kádárista múlt mentegetése közepette antikádárizmust, a Fidesz az antikádárista retorika mellett kádárizmust képvisel. Mi a polgárosodás történelmi elkerülhetetlenségéből és igényéből, a Fidesz a szocializmus langymelegéből indul ki. Nekünk igazunk van történelmileg, nekik többségük van a mai társadalmi valóságban gyökeredző választói igényekre sandítva. Én nem változtatnék alapállásunkon, továbbra sem mondanék le a polgárosodás eszményéről, és megpróbálnám a modernizációt türelmes, empatikus szolidaritással ötvözni. Mert szerintem ez a nemzeti progresszió örökségét tiszteletben tartó, azt folytatni akaró baloldali néppárt politikai credójának egyik sarokköve.

Trianon valóságos nemzeti tragédia. Fél évezred után visszanyert függetlenségünk egy durván megcsonkított országban talált magára. Persze, hogy fájt és fáj ez az országnak és személyesen megélt módon fáj magyarok millióinak ma is. Hiszen jogosnak hitt történelmi jussunk veszett oda. Trianon személyesen is fáj a magyar emberek többségének. A vita nem ebben van, hanem abban, hogy van, aki ezt a múlt elfeledhetetlen tragédiájának, mások viszont a jelen elfogadhatatlan traumájának gondolják. Mi, a magyar baloldalon Trianont történelmi sérelemnek gondoljuk, amelyet meg kell őrizni a nemzeti emlékezetben. Tanulságként, morális felkiáltójelként, figyelmeztetve mai kötelességünkre: a sikeres nemzeti lét alapja a kisebbségi jogok tiszteletben tartása, a sokszínűségében egységes politikai állam elfogadása. A jobboldal nem tudja, nem akarja tudomásul venni Trianont. Szerintük Trianon nem a múlt, hanem a jelen sajgó sebe, amelyet csak egy módon lehet begyógyítani: revízióval. A radikális jobb a politikai állam revízióját, határmódosítást vizionál, a mérsékelt jobb történelmi nemzetálllami revíziót remél, „határokon átívelő nemzetegyesítést”. A kérdés nem csak elvi természetű. A napi gyakorlati politikában akként tevődik fel, hogy „ki a jó magyar?”, és ki a hazaáruló. Ahol a baloldal európai testvériséget lát, szabad identitásválasztást, ott a jobboldal önfeladást. Fordítva is egyszerű a képlet: ahol a jobboldal nemzeti érdekeink képviseletét ígéri, ott a baloldal a nemzeti érdeket veszélyeztető öngyilkos nacionalizmust lát. Ez a szemléleti különbség húzódik meg a kettős állampolgárság körüli vitákban, bár az is látszik, hogy a kormányra készülő Fidesz mintha lemondani készülne a tömeges, automatikus, választójoggal járó állampolgárság megadásáról, ami az 2004-es kérdésfelvetés alapját képezte. Ma is azt gondolom, hogy a lényeg szerint nekünk van igazunk, mely igazságot talán több empátiával, több türelemmel, igazabb érveléssel érdemes alátámasztani.

16. A baloldal az emberi szabadság, az egyenlőség, a méltóság pártján áll. Ezért küzd az antiszemitizmussal, a rasszizmussal, a cigányellenességgel. Őszintén és tisztességgel képviseljük mindezt. A jobboldal ezekben az ügyekben szemforgató politikát képvisel, rájátszik az előítéletekre, esetenként szítja is azokat. De most nem róluk kívánok szólni. A baloldal antifasiszta. Antifasiszta, mert a fasizmus kegyetlen, embertelen, mert tagadja az emberi méltóság szentségét, mert milliókat gyilkolt meg és taszított sírba. De van itt egy bökkenő. Aki védi az emberi méltóságot, annak nem csak antifasisztának, hanem antikommunistának is kell lennie. Márpedig a mai magyar baloldal egy része indokolatlan megértést tanúsít a kommunizmus iránt. Itt nem arról van szó, hogy a kádári szocializmus ne teremtett volna milliók számára valódi esélyt, hogy kitörjenek a feudális alattvalói lét történelmi, személyes útvesztőjéből. Nem erről van szó, hiszen ez kétségen kívül igaz. De igaz az is, hogy a kommunizmus politikai jogfosztottságot, mi több, egyes történelmi helyzetekben és időszakokban embertelen gyilkos diktatúrát is hozott.

Aki a szabadság előfeltétel nélküli pártján áll – és én szeretném hinni, hogy mi is ekként tekintünk magunkra -, az nem mentheti a kommunizmust. Szóval nincs hiteles antifasizmus mentséget nem kereső egyértelmű antikommunizmus nélkül. Ez ma nehéz leckének tűnik az MSZP egy része számára. De demokratáknak nincs választásuk, ők antifasiszták és antikommunisták. A kétértelmű szerecsenmosdatást pedig meg kell hagyni az antikommunista de fasizmus relativizáló jobboldalnak. Én legalább is ezt gondolom.

17. A Szocialista Párt ellenfelei és néhány belső kritikusa szerint elárulta a szociáldemokrata eszméket és liberális politikát folytatott. Ez szerintem szemen szedett hazugság, primitív népbutítás. Kezdjük az elején!

A liberalizmus politikai filozófiája a jogegyenlőség, a szekuláris jogállam, a demokratikus parlamentarizmus pártján áll. Egy népszerű magyar slágert idézve azt képviseli, hogy „az légy, aki vagy”, ne akarj és ne kelljen másnak lenned, mutatkoznod, mint ami lényed belső igazából következik. Ez a szemlélet az egyik legalapvetőbb emberi igény legitimitásának elismerése: nem kell önmagadról hazudni. Hited szerint lehetsz a Teremtő Isten, vagy az evolúciós és reprodukciós véletlen terméke, létezésed nem csak fizikai valódban, de belső lényegében is szent. Nincs erő, amely arra kérhet, hogy tagadd meg önmagad, és még istenhívőként is átélheted az örömöt, hogy bármiként is létezel emberi mivoltodban egyediségedben Te is az Isten emberi képmása vagy. A liberális szabadság felfogás tehát, nem szégyellni való vád, hanem az érett szabadsághit büszke vállalása, amiért érdemes küzdeni.

Ami liberalizmus társadalom felfogását illeti, az szociáldemokrataként kétségtelenül kiegészítő megjegyzésre sarkall, hiszen az egyéni szabadság önmagában nem eredményez sikeres közösséget. Sok szabad egyén még nem feltétlenül szabad, és főleg nem sikeres közösség. A politikai a közösségi viszonyok világa. A politika alanya kettős: a polgár és a polgárok közössége. A liberalizmus szabaddá teszi a polgárt, de nem feltétlenül teszi sikeressé a közösséget. Ahhoz kell még valami, valami, ami a szabad polgárokból közösséget teremt, amitől az én tudat kiegészül mi tudattal. Ez közös kultúra, hit, szokás, tradíció, törvény, történelem, nyelv stb. Vajon a szocialisták tagadták is valaha ennek szükségességét? Nem, nem tagadták. Mi, szocialisták azt képviseljük, hogy nem elkülönült egyénként, egyszerű tömegeként, hanem egymásért felelősséget viselő közösségként létezünk. Számunkra a meghatározó összekötő kapocs, hogy tekintettel vagyunk egymásra, hogy védjük egymást, hogy szolidárisak, empatikusak, megértőek vagyunk egymás iránt. Azt mondjuk, hogy nem elég, ha múltunk, történelmünk, nyelvünk, kultúránk köt össze, hanem a jelen kötőereje is kell. Ez a kötőerő pedig, hogy olyan világot teremtünk, amiben nem az a kérdés, hogy honnan jössz, hanem az, hogy mi van benned, és hova tartasz. Az nem kétséges, hogy az osztályszolidaritás történelmi igénye sokszor beárnyékolta a nemzeti szolidaritás megtagadhatatlan kötelességét, de az sem, hogy a mai magyar baloldal pontosan tudja, hogy a politikai, emberjogi és a szociális szolidaritás mellett van egy harmadik összekötőkapocs: a nemzeti szolidaritás kapcsa. De ez nem a liberalizmus, a szabadelvűség kritikája, hanem annak kiegészítése.

Ami meg a liberális gazdaságpolitikát illeti, itt már több kritikánk van. A liberálisok hajlamosak azt az érzést kelteni, hogy véleményük szerint a gazdaságban egyetlen rendező elv van, ez pedig a verseny, ami a szabad piacokon folyik. Győzzön az erősebb, pusztuljon a gyengébb! – következne ebből. Az egyéni haszontörekvések hatékonyan szolgálják a közjót, az egyéni bukások helyet teremtenek a nagyobb hatékonyságnak, a kudarc és a siker egyaránt tanulságokkal szolgál, és ez hosszabb távon mindenki hasznára válik - visszhangozzák a liberálisok. A gazdaságpolitikai liberalizmus az erősek filozófiája. De nem csak az a baj, hogy a társadalom, a nemzet nem versenypálya, hogy a gyengébbekre nem lehet legyinteni, hanem az is, hogy még az oly annyira erős, de tökéletlen és önző ember sem szabad és tisztességes viszonyokat, egyenlő feltételeket, hanem egyoldalú kedvezményeket, előnyöket akar magának. Amíg a liberális érvelés tisztességes versenyről prédikál, addig az erősek versenyében a szegények és alávetettek felé lejt a pálya, többszörös erőfeszítést követleve a felemelkedéshez: nagy átlagban a gazdag is, a szegény is marad aki és ami volt. Míg a tisztességes verseny valóban hatékonyan méri a teljesítményt, az, hogy a verseny valóban tisztességes legyen, ahhoz jól működő ellenőrzési és korrekciós mechanizmusok kellenek. Ez lehet erkölcsi vagy önszabályozó természetű, de itt nálunk Magyarországon ez az ellenőrzés, szabályozás döntően állami eredetű kell, hogy legyen. És akkor tegyük fel kérdést! Mi, szocialisták, elhittük-e valaha, hogy szabad a verseny a gazdaságban, az egészségügyben, a felsőoktatásban? Nem, soha. Nem tételeztük fel egy percre sem, hogy ezeken a területeken szabad és tisztességes verseny van. Tudtuk, mert láttuk, hogy az erősek előjogai torzítják a viszonyokat, és ennek az árát a szegények fizetik meg. Ezért szigorítottuk a Munka Törvénykönyvét és védtük a munkást a munkaadóval szemben, ezért alkottunk törvényt az érdekegyeztetésről, ezért növeltük a szakszervezetek jogait. Ezért mentünk szembe az egészségügy hatalmaságaival, ezért nem akartunk belenyugodni, hogy legjobb ingyenes állami egyetemeinken a felső középosztály gyermekei tanulnak a legnagyobb arányban, és a nehezebb sorban élők meg mehetnek a fizetős helyekre. A vizitdíj nem liberális igény, hanem a jogegyenlőség megteremtésének eszköze, az erősek előjogainak korlátozása. A tandíj nem a szegények sarca, hanem lehetőség arra, hogy a jól teljesítő szegény feljusson az ingyenes oktatásba, és megtörje a középosztály túlhatalmát. Ez akkor is így van, ha ezt nem értették a választók. Az igazság nem feltétlenül a többség oldalán áll.

Semmit nem értenek az elmúlt évek küzdelmeiből, akik a liberális politika leegyszerűsítő vádjával illetnek bennünket. Mert ahol a liberalizmus progresszív (lásd: emberjogi kérdések) ott liberálisok voltunk, és ez volt a helyes. Ahol pedig a vak liberalizmus inkább a konzerválta volna az igazságtalan status quo-t (értsd: egészségügy, felsőoktatás), ott nem dogmatikus liberálisok, hanem szociáldemokraták voltunk. Az persze igaz, hogy erőfeszítés kell igazságosabbá tenni a rendszert, hogy a szociáldemokratáknak is küzdeniük kell, és nem hull ölükbe az új, reményteljes világ, de az nem kétséges, hogy mi képviseltük a szociáldemokrata értékeket: esélyt adni mindenkinek, aki rászorul, aki tehetséges és szorgalmas, és nem törődni azzal, hogy mit szólnak ehhez a hatalmasságok.

18. A rendszerváltozásig sokunknak úgy tűnhetett, hogy bár nem ellentmondás és fájdalom nélkül, de sikeres úton halad a romaintegráció. Aztán minden egy csapásra megváltozott. A hagyományos magyar ipar, benne különösen az építőipar kilencvenes évekbeli zuhanása, a termelőszövetkezetek felbomlása romák és nem romák százezreinek munkahelyét szüntette meg. Az alacsony iskolai végzettséggel rendelkező, faluból a városba dolgozni járó középkorú generáció nem tudott alkalmazkodni az új világhoz, a legkiszolgáltatottabbak, köztük tömegesen a romák a társadalom peremére szorultak. A roma integráció évtizedes folyamata megszakadt, a romák útja kettévált. Kevesek teljes beilleszkedését, felemelkedését a roma sokaság végletes lecsúszása kísérte. A szegénység, a megbélyegzettség, a növekvő előítélet bezárkózó, bárhogy is, de megélni akaró romaközösségeket teremtett, amelyek nem egyszer épp olyan tüskésen fordulnak a külvilág felé, ahogy szerintük a külvilág viszonyul hozzájuk. Az ő törvényeik nem a mi törvényeink – mondjuk kölcsönösen, legtöbbször persze mit sem tudva értékes hagyományokról, szokásokról, színes kultúráról, jogról.

Magyarország roma és nem roma fele mostanában egyre idegenebbül, helyenként ellenségesen tekint egymásra. A sértésből, az odamondogatásból időnként és helyenként nyílt erőszakos konfliktus lett, mindkét oldalon növelve azok számát, akik úgy gondolják, hogy erővel kell megvédeni a „másiktól” önmagukat. Erővel, elkülönüléssel és elkülönítéssel.

A baloldal két alapelv tiszteletben tartására építette romapolitikáját. Az egyik az emberjogi megfontolás, mely szerint méltányolni kell a cigányság szabad identitás választását, védeni kell egyéni és kollektív jogaikat, szembe kell szállni az elkülönítésükre vonatkozó szándékokkal. Másik oldalról pedig a baloldal tömegesen elszegényedő embertársainkként tekint a cigányságra, és a teljes szociális lesüllyedés megakadályozásának szándékával, szolidárisan fordult feléjük. Az emberjogi és szociális védelemre épülő politika mára elvesztette többségi támogatottságát és kisebbségbe szorult, a baloldal romapolitikája vereséget szenvedett.

Mi akkor a teendő? Vajon be kell állni a cigányozó, cigánybűnözést kiáltó, kirekesztő kórusba? Nem hiszem. Akkor sem, ha a választók többsége ma esetleg erre mutat rejtett vagy nyílt hajlandóságot. Csalódva és némiképp tanácstalanul figyeltem, hogy a baloldal milyen sok politikusa adta fel lényege szerint tisztességes romapolitikánkat csak azért, hogy népszerűbb legyen saját elkeseredett és indulatos választói szemében. Kérdezhetném most, hogy végül mire mentek vele? A jobboldalt természetesen nem tudták felülmúlni cigányellenességben, viszont eltaszították maguktól azokat, akik nem megvetésből kívánnak politikát gyúrni. Késő és keserű tanulság, hogy mi történik, ha valaki feladja hitét, eszméit, hogy miként veszíti el nem csak morális, de politikai tekintélyét, súlyát is az ilyen politikus.

Romák és nem romák, egy nemzet vagyunk. A romák nem tudnak a maguk erejéből meg- és felkapaszkodni. A gumibot viszont nem az együttélés, nem az integráció, hanem az elnyomás és a kirekesztés eszköze. Ha polgárháborús acsarkodás helyett a kölcsönös elismerés és felelősségvállalás útját akarjuk járni, ahhoz közös és együttes erőfeszítésre van szükség. De az első lépést nekünk, a többségnek kell megtenni. Ha az ország közel egy tizede reménytelenségben él, akkor a kilenc tizeden a sor, hogy áldozatot hozzon. Csak az követelhet, aki maga is erőfeszítést tesz, és ez igaz mindkét oldalra. Gyanítom nem népszerű azt kérni, hogy mi nyúljunk mélyebben a zsebünkbe, ráadásul nem egy évig, hanem több évtizedig. Még sincs más választás. Megőrizve, helyenként talán pontosítva romapolitikánk emberjogi és szolidáris alapjait, tovább kellene lépni. A romákat kedvezményező pozitív diszkrimináció és a társadalmi együttélés nyugalmát biztosító jogkövetés határozott kikényszerítésének kétvágányú közelítését kellene alkalmazni. Felemelkedés és rend, ez lehet romák és nem romák közös útja.

Nem hiszek a nagy ugrásban, a hirtelen fordulatban. Annál már több a sérelem, nagyobbak az indulatok és kisebb a mozgástér. Nincs kormány, a következőtől sem szabad elvárni, amelyik egyik napról a másikra békét és megnyugvást tud teremteni ezen a területen. De el lehet indulni, elsőként az oktatással, nem kényszerrel, hanem közös megértés és érdekeltség teremtésével, hogy ne szakadjunk végleg ketté, hogy ne idegenül és ellenségesen tekintsünk egymásra. Ehhez sok pénz kell, máshol pedig lemondás, de különösen sok megbecsült és megfizetett olyan pedagógus, akinek van érzéke, türelme, tudása ahhoz, hogy benntartsa a roma gyerekeket a közösségben, és sokszor családjuk ellenében is ösztökélje őket, hogy ne adják fel, hogy ne hagyják el az iskolát, hogy akarjanak azzá válni, amire a bennük lévő jóság és szépség feljogosítja őket.

(folytatjuk)