4 évvel ezelőtt ezen a napon jelent meg Bokros Lajos írása az Élet és Irodalomban. A hosszadalmas cikkben 'a reformok kritikus tömegéről", azaz az egészségügyben és egyéb állami szolgáltatásokban szükséges változtatásokról írt. Itt részletek olvashatók, a teljes szöveg itt olvasható. 2008-ban ünnepel(het)tük (volna) Magyarországon a kötelező magán-nyugdíjpénztárak megalakulásának tizedik évfordulóját. (...) Vajon miért nem szólt a politikai osztály nagy büszkeséggel a tíz évvel ezelőtti fordulatról? (...) A nyugdíjreform sokkal népszerűbb volt, mint az egészségbiztosítás tíz évvel később elindított félénk, részleges reformja, ráadásul a népességnek csak igen kis hányadát, a munkaerőpiacra 1998. január 1. után belépőket érintette kötelezettség formájában. Az akkor már dolgozók számára az új rendszerbe való átlépés önkéntesen választható volt. Az, hogy milliók éltek a felkínált lehetőséggel, önmagában is bizonyítja a reform népszerűségét, s egyben az állam által kínált jövőbeni nyugdíj iránti bizalom csekélyke mivoltát.
(...) Sajnos 1998 később a fordulat évének bizonyult, negatív értelemben. A választások nyomán hatalomra került új kormány azonnal meghirdette a nyugdíjreform leállításának, sőt visszafordításának programját. Két súlyos lépésben igyekezett alaposan meggyengíteni a reform hatókörét és erejét. Egyrészt csökkentette, illetve az eredeti elképzelésekkel szemben az induló alacsony szinten korlátozta a munkavállalók által a második pillérbe befizetendő járulék mértékét, másrészt megnyitotta annak lehetőségét, hogy a második pillérbe már átlépett munkavállalók visszatérjenek a felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszer keretei közé. Rendkívül figyelemreméltó, hogy ezzel a lehetőséggel nagyon kevesen éltek, ami újfent bizonyítja mind a reform népszerűségét, mind az állami ellátást (megszerzett várományt) előirányzó társadalmi szerződésbe vetett közbizalom alacsony fokát.
(...) Magyarország 2001 és 2006 között durván túlköltekező, mesterséges élénkítésre alapozott, a belső fogyasztás növelését célzó, külső és belső hitelfelvétellel finanszírozott, jövőfelélő gazdaságpolitikát folytatott. Ebben a tekintetben jelentősen különbözött az Európai Unió többi új, volt szocialista tagállamától (EU-10),f5 amelyek többé-kevésbé kiegyensúlyozott, esetenként többletet felmutató költségvetéssel igyekeztek hűteni a jórészt megreformált vállalati szektor és a fogyasztásnak hevesen nekirugaszkodó lakosság gyorsan növekvő kereslete által túlfűtött gazdaságukat.
(...) 2008. október végére hazánk az államcsőd küszöbére került. A forint leértékelődése miatt a valutaválság lehetősége is felrémlett. Az ikerdeficit, ikereladósodás, ikerbizalmatlanság mesterhármasa a szakadék szélére lökte az országot. Innen visszarántani csakis az Európai Unió (EU) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közös fellépésével, az általuk együttesen folyósított 20 milliárd eurós hitel bizalomerősítő hatásával lehetett.7
(...) Ha azonban valamely kormány a fennálló csődveszély miatt úgysem folytathat keresletélénkítő, vagyis laza pénz- és költségvetési politikát, akkor a válság enyhítésére irányuló intézkedések nagyrészt egybeesnek a gazdaság tartós növekedésének újraindítását eredményező lépésekkel. Ezek hatása természetesen nem fog egyik napról a másikra kibontakozni. Mégis fontos megtenni ezeket, hiszen nélkülük tartós növekedés hosszabb távon sem fog megindulni.
(...) A költségvetésen keresztüli jövedelem-újraelosztás mértéke hazánkban rendszerint eléri, sőt meghaladja a bruttó hazai termék 50%-át, ami valóban skandináv mértékű, világviszonylatban is kimagasló érték. Ez önmagában is gátja a gazdasági növekedésnek, méghozzá a költségvetés mindkét oldalán.
(...) A bevételek szerkezetét illetően a korszerűtlenség, fenntarthatatlanság leginkább abban jelenik meg, hogy Magyarországon túl kevesen fizetnek névlegesen túl sok adót. Az adóalanyok és az adóalapok köre - elsősorban természetesen a jövedelemadózás, mindenekelőtt a személyi jövedelemadó tekintetében - rendkívül szűk, miközben hihetetlenül elszaporodtak nemcsak a kivételek és a mentességek, hanem a „legális" potyautasok is. Hazánkban a minimálbér adómentes, ami nemcsak azokat kedvezményezi indokolatlanul, akiknek a hozzáadott értéke valóban nem haladja meg a minimálbér értékét, hanem egyszersmind hihetetlen mértékű ösztönzést ad több százezer olyan alkalmazott formálisan (papíron) minimálbéren való foglalkoztatásához is, akik ténylegesen ennél sokkal többet keresnek, de a többlet adózatlanul vándorol zsebből zsebbe. Ugyanide tartoznak ugyancsak több százezren a rokkantnyugdíjasok, korkedvezményes nyugdíjasok táborából, akik legálisan (vagy esetenként csúszópénz segítségével) áramlottak át az adó- és járulék fizetők köréből az adót már nem fizetők, járadékot viszont élvezők körébe. (...) A költségvetési újraelosztás túlzott terjedelme és kedvezőtlen szerkezete növekedésellenes abból a szempontból is, hogy gátolja a hazai foglalkoztatás növelését is (...) A közszolgáltatások névleges ingyenessége, s ami ennek következménye, a nagyméretű költségvetési újraelosztás, nem eredményez nagyobb szociális hatékonyságot sem. Egyáltalán nem igaz, hogy a szegények, rászorultak egyenlő, vagy akárcsak hasonló eséllyel jutnak megfelelő minőségű oktatási és gyógyítási szolgáltatásokhoz. A lepusztuló városnegyedekben, szegény és elnéptelenedő falusi körzetekben sokkal rosszabbak az iskolák.
(...) Végső következtetésként megfogalmazható az, hogy mélyreható és átfogó szerkezeti reformok nélkül azért nem lehet tartós gazdasági növekedés Magyarországon, mert a hazai állami vállalatok és intézmények (hivatalok, kórházak, iskolák, stb.), továbbá elsősorban, de nem kizárólag az itt dolgozó vezetők és alkalmazottak uralkodó magatartásmintái, értékrendje, hétköznapi kultúrája verseny- és minőségellenes, sokszor pazarló, élősdi és korrupt.
(...) 2007 és 2008 folyamán számtalan szakmai és közéleti előadásomban, nyilvános megszólalásomban elmondtam, hogy legalább öt fontos területen van szükség a reformok kritikus tömegére. Ha úgy tetszik, akkor fontossági sorrendben ezek a területek az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer, a közigazgatás és a közteherviselés (adózás).
(...) Van egy tragikus láncolata azoknak az okoknak, amelyek a fenti érvelést megalapozzák. Első lépésben az, hogy a politikai osztály jelentős része nem is érti, hogy miért van szükség reformokra. Másodikban az, hogy aki érti, annak nem feltétlenül érdeke a reformok támogatása. Harmadikként az, hogy aki érti, és netán egyetért vele, az sem tudja feltétlenül meggyőzően vagy/és hitelesen elmagyarázni, képviselni azt a társadalom nyilvánossága előtt.16
(...) A volt szocialista országokban a gyógyítás örökzöld problémáját további gondok tetézik. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy a felosztó-kirovó elven működő, társadalombiztosítási jellegű egészségügy teljes szolgáltatási kényszerrel működik, vagyis olyanoknak is kénytelen ellátást nyújtani, akik semmilyen címen nem fizetnek egészségbiztosítási járulékot. Ez rendszerint megsokszorozza a potyautasok számát, és tovább fokozza a kereslet és a kínálat között amúgy is meglévő, nem csekély feszültséget. (...) Névleges ingyenesség, elvileg általános hozzáférés, hihetetlen túlkereslet, végtelen sorbanállás, hiány és pazarlás, csapnivaló szolgáltatások, pénztőke és kapcsolati tőke rendszeres bevetése a hivatalos rendszer hibáinak egyéni kiküszöbölése végett, ennek nyomában mérhetetlen korrupció. Ezek voltak a gyógyítási rendszer szembeötlő jegyei a rendszerváltás pillanatában. (...) Legyünk igazságosak; volt legalább két nagyobb lélegzetű részreform a rendszerváltást követően. Az egyik a háziorvosi hivatás magánosítása, a másik a társadalombiztosítás névleges helyreállítása. Az első nagy tartalmi reform, a második bizony csak üres, formális változtatás volt.(...) A valódi reform 2006 szeptemberében elkezdődhetett volna, és 2007-ben néhány vonatkozásban el is kezdődött. A gyógyszer-gazdaságossági törvény, a gyógyszerforgalmazás részleges liberalizálása, a kórházi ágyak számának csökkentése, súlyponti kórházak kijelölése hozott fontos eredményeket, noha nem ért el áttörést a minőség javulása, a verseny érdemi kibontakozása, a betegek helyzetének megerősítése tekintetében. Erre a több biztosítós finanszírozási modell lett volna hivatott, aminek alapjául szolgáló - rossz kompromisszumokkal terhelt de mégiscsak előrelépést jelentő - törvényt a magyar parlament két ízben is elfogadott. A több biztosítós modellt a továbbiakban kétszintű versenyző modellnek (two-tier competitive model) fogom hívni, és azt igyekszem elősegíteni, hogy az elképzelés ezen a néven gyökeresedjen meg a remélhetően újra induló reformvitákban. A verseny kétszintűsége arra kíván utalni, hogy mind a finanszírozás, mind pedig a szolgáltatások területén nyílt, áttekinthető, jól szabályozott, ámde alapvetően piaci érdekeltségű versenyre van szükség. Nem lehet ugyanis a szolgáltatók között addig versenyt teremteni, amíg a beteg továbbra is kiszolgáltatott helyzetben van. A beteg kiszolgáltatottsága viszont csak úgy enyhülhet (megszűnni sohasem fog), ha melléje lép valami jól informált, szakértelemmel bíró és lehetőleg tőkeerős intézmény, amely önérdekéből kifolyólag a beteg érdekét képviseli a szolgáltatókkal kezdeményezett alkufolyamatban. (...) A finanszírozás magánosítása, privatizációja van tehát napirenden. Nem feltétlenül teljes mértékben. A versengő magánbiztosítókat nem feltétlenül a társadalombiztosítás helyett, hanem a mellett kellene létrehozni. (...) A kétszintű versenyző modell legfontosabb jellemzője, hogy hatékonyan képes összeegyeztetni a gyógyításban súlyosan egymásnak feszülő, gyakran ellentétes érdekeket. Kötelező magánbiztosítást javaslok, aminek tagja kell legyen minden 18 éven felüli állampolgár. Ez a kötelezettség nyilvánvalóan korlátozza az egyén választási szabadságát, de ezért cserébe korlátozzuk az egymással versengő magánbiztosítók választási szabadságát is.
A vázolt kétszintű, versenyző egészségbiztosítási modell sok szempontból hasonló a magán-nyugdíjpénztárak 1998-ban bevezetett rendszeréhez. Legfontosabb közös vonás, hogy mindkét esetben a társadalombiztosítás első pillére mellett kerül sor a kötelező magánbiztosítás, mint második pillér megteremtésére. (Ha az egészségügyben is élne a kötelező magánbiztosítás, akkor itt is kialakulna a hárompilléres rendszer, hiszen önkéntes magánbiztosítás már régóta és sikerrel működik mindkét területen.)
A több pilléres rendszereknek megvan a maguk logikája, létjogosultsága mind az időskori nyugdíj, mind a gyógyítás területén. A társadalombiztosítás elsősorban a szolidaritásra, másodsorban az öngondoskodásra épül. A kötelező magánbiztosítás éppen fordítva: döntően öngondoskodási elven alapul, noha nem nélkülözi a szolidaritási elemet. (...) Lengyelország a kötelező magán-nyugdíjpénztárak rendszerét 1999-ben indította útjára. Még fontosabb azonban, hogy Lengyelország elkezdte az első pillér gyökeres (paradigmatikus) reformját is a svéd mintájú névleges járulék-meghatározottságú (NDC) rendszer bevezetésével.
A teljes cikk itt olvasható.
