A vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlése volt a fő téma Orbán Viktor 4 évvel ezelőtt elhangzott beszédében - napokkal az ezekről szóló népszavazás előtt. Ebben hangzott el a még sokáig emlegetett "megpuccsolt" parlament is - no, ki emlékszik rá, hogy mire utalt ezzel Orbán? Az érdekesség kedvéért aláhúztam az összes március 9-ét a szövegben - így kell profin sulykolni egy beszédben egy témát! (Kiemelések tőlem.)

Jó estét kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Igazán megtisztelő, hogy ilyen nagy számban gyűltek össze, hogy most itt találkozhassunk egymással. Én látom, hogy vannak, akik kiszorultak a teremből. A polgármester úr tegyen nekik egy ígéretet, hogy akik most kiszorultak, legközelebb az első sorba ülhetnek. Úgy volna igazságos.

Elnézést, hogy csak ilyen későn tudunk csak összejönni, és nem a kényelmes délutánin, de egy ilyen népszavazási kampányban akad dolga az embernek. Reggel még Losoncon voltam, ahol a most megszüntetett vagy eltörölt, légiesített – kinek-kinek ízlése szerint – szlovák-magyar határ utáni korszakról cseréltünk eszmét a határ mentén működő fideszes vezetők és a volt határ túlsó oldalán dolgozó – egyébként magyar, felvidéki – helyi vezetők között volt egy eszmecsere, hogyan nőjön össze az, ami összetartozik. Hogyan kell a politikai deklarációkon túl a valóságos élet szöveteit is újra kialakítani.

Persze, bár ez nem tartozik a mai beszélgetésünkhöz, de Önök is tudják, hogy odaát sem csak briliáns politikusok művelik a szakmát. Istenem, a kiválasztással gondok vannak több helyütt is, és nem mindenkinek tetszik, hogy a szétszakított élet újra magára talál, hogy az elkötött, lekötött, elzsibbadt végtagokba ismét friss vér áramlik, és helyreáll az élet természetes rendje. Ezért nem mindenki fogadott természetesen, barátsággal, volt, aki azt üzente, hogy annak érdekében, hogy tényleg kiderüljön, hogy két szarvam és több patám van, szívesen eljönne Magyarországra egy televízióba, hogy ezt személyesen is bebizonyítsa a magyaroknak. És ha már az ember ott jár, akkor természetesen nem hagyja válasz nélkül az ilyesmit, és tán az Önök nevében is mondtam, hogy minden Szlovákiában élő embernek sok erőt és jó egészséget kívánok!

Nos, azonban, kedves Barátaim, ezekről a kérdésekről egy másik alkalommal, ha lesznek kedvesek, és újra meghívnak ide, beszélgetünk. Most hadd tegyek eleget annak a kötelességemnek, hogy nagy tisztelettel köszöntsem Riz Leventét, az Önök kerületének polgármesterét, akit nem csak azért köszöntök szeretettel és meleg barátsággal, tisztelettel, mert így illendő egy kerület polgármestere esetében, hanem azért is, mert óriási munkát végeztünk itt az elmúlt időszakban. Nyilván, elsősorban Önök, de valószínűleg Levente is, és hosszú idő után végre sikerült kiérdemelni az itt élő emberek bizalmát, hogy elhiggyék nekünk, hogy a legjobb tudásunk szerint fogjuk majd szolgálni a kerületben élők érdekét. Ennek a garanciája az összefogás fennmaradása, de, kedves Levente, ha akarjuk, ha nem, a dolog úgy áll, hogy a polgármester sikeressége is hozzátartozik mindehhez. Úgyhogy, kívánom Neked, hogy mindannyiunk érdekében, akik itt vagyunk a teremben, a kerület minden lakosa érdekében legyél sikeres polgármester a következő esztendőkben.

Nem könnyű dolog ám, ezt Önök jól tudhatják, egy olyan színes és bonyolult kerületben kiérdemelni az emberek bizalmát, mint az Önöké, ahol van ugye, egyfajta munkáskerület, van tisztviselőtelep, aztán van egy falusiasabb környezet, de magasodnak a panelházak is. Szóval, nagyon színes világ az Önöké, remélem, hogy az összhangot sikerül megtalálni, és az, ahogyan a polgármester végzi a munkáját, majd rímel a mai este fő gondolatának szánt mondatomra, és ezt szeretném bizonyítani az előttünk álló huszon-, harmincegynéhány percben – majd meglátjuk – elmondani, hogy valójában sokkal több minden köt minket össze, mint ami elválaszt.

Nos, kedves Barátaim, azonban először a kötelező feladat. Egészségügy, oktatás. Emlékeznek talán azokra a mondatokra, amelyeket egy évvel ezelőtt mondtunk, hogy túl azon, hogy a népszavazás az egy nagyon indokolt állampolgári elégedetlenségnek, haragnak, közakaratnak a következményeként áll elő, egy másik hasznot is remélhetünk tőle. Végre lehet értelmesen, kellő közfigyelmet kiváltva beszélni az egészségünkről, a tudásunkról, a magunk és a gyerekeink jövőjéről. Hiszen a 2006-os kampányban, mint Önök is emlékeznek rá, ez elmaradt. Akkor kezdődött az a hazugsághadjárat, amely az értelmes közbeszédet félresöpörte, és ahelyett, hogy akkor vitattuk volna meg a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a tandíjat, nem adatott mód, hanem azt puccsszerűen, utólag vezették be. Felrúgva azt a megállapodást, ami a választók és a kormány között létrejött, és most egy népszavazással kell kikényszeríteni annak a lehetőségét, hogy legalább értelmesen beszéljünk már a saját egészségünkről, és a saját tanulással szorosan összefüggő jövőnkről.

Ezen kívül másról is szeretnék beszélni, ezért az érveimet nagyon rövidre fogva szeretném elmondani Önöknek. A vizitdíj és a kórházi napidíj egy rejtett adó. Az igaz, hogy mindenfajta – egyébként tiszteletreméltó és okos emberek – mondhatják azt, hogy „no, de a hatályos magyar jogszabályok szempontjából ez nem adó”. Hát az adóbeszedők így gondolkodnak. De mi nem adóbeszedők vagyunk, hanem adófizetők. És megmondom őszintén, hogy nekünk egyre megy, hogy adónak hívják, járuléknak vagy díjnak. Egy dolgot tudunk: a zsebünkben volt, most meg az övékben van.

Ezért ez egy rejtett adó, tisztelt Hölgyeim és Uraim, akárhogy is forgatjuk, és ugyan sokat szenvedünk attól, hogy Magyarországon egy-egy ügy kapcsán, nem egy, hanem több bőrt is lehúznak rólunk az adóhatóságok, de egyszer csak véget kell vetni ennek, és ki kell mondani: nem vagyunk hajlandóak kétszer fizetni. Magyarország az Európai Unió második legmagasabb tb- és adójárulékával, adójával terheli meg a magyar dolgozókat, időseket, fiatalokat egyaránt, és az állam bejelenti, hogy ő ebből a rendkívül magas adóból ő nem tudja megoldani az egészségügyi alapellátást, ezért fizessünk még egyszer. Ez nem fogadható el. Az eljárás sem fogadható el, kedves Barátaim.

Micsoda dolog az, hogy elvesszük az orvosoktól a fizetésük vagy a pénzük meg a működésük feltételeinek egy részét, adunk nekik helyette egy törvényt és azt mondjuk: „kedves doktorok, szedjétek be a betegektől!” Mi lesz, ha a postások is erre a gondolatra jutnak? A fizetésüket nem kapják meg, de kapnak egy törvényt: „szedjetek kézbesítési díjat!” Mi lesz, ha azt mondják a tanárainknak: „Túl sokat kerestek, tudjátok mit? Szedjetek mindennap gyerekmegőrzési díjat!” Hova fog jutni, kedves Barátaim, a magyar állam, ha ilyen szpáhi adórendszert vezet be, ahol adóbérlőkre terheli rá a központi állami kötelezettségeket? Kedves Barátaim, ez egy élhetetlen Magyarországhoz vezet, ez nem jobb hellyé, hanem egyre rosszabb hellyé fogja tenni Magyarországot, ezért mondjuk ki: nem fizetünk kétszer, nem fizetünk rejtett adót.

Kedves Barátaim! Kiadások. Ne menjünk el azért amellett a józan érv mellett sem, hogy az egészségügyhöz pénz kell. Az előbb itt kint hallgatóztam. Pesti Imre előadásában hallgattam a számokat, hogy a vizitdíj és a kórházi napidíj mennyi bevételt jelent. Hallották ezt a tízegynéhány milliárd forintot évente. Az elmúlt néhány évben a szocialista kormányok kormányzati luxuskiadásként autókra, bútorokra, új telefonokra, propagandára, reklámra több mint 130 milliárd forintot költöttek el. Több évnyi vizitdíjat! Ezért az első érvünk, illetve válaszunk az az, hogy kedves kormány, van itt pénz, csak oda kell tenni, ahol arra az embereknek valóban szükségük van.

De persze ne menjünk el amellett a meglátás mellett sem, hogy a magyar gazdaság mostani teljesítménye mellett aligha jut majd több pénz az egészségügyre. Ezért mondjuk ki bátran, ahhoz, hogy a magyar egészségügyre több pénz tudjunk fordítani, nekünk egy sikeres Magyarországra, egy sikeres magyar gazdaságra van szükségünk. Száguldanak a szomszédaink: 14, 17, 18 százalékos növekedést mutatnak évente. Mi, magyarok ezzel a nyomorult, nyeszlett egy százalékkal veszünk részt az európai nagy építkezésben. Egy százalék! És ha tudnák, kedves Barátaim, hogy megváltoztatták a gazdasági növekedés kiszámításának módszerét ezelőtt másfél évvel! És az egy százalékban benne van a drogkereskedelem és a prostitúció is mint gazdasági teljesítmény. Tehát az illegális magyar gazdaságot is beleértik, ha ezt mind kivonják belőle, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy a magyar gazdaság motorjai megálltak. Ha pedig mindehhez Önök azt is hozzáteszik, hogy a magyar gazdasági teljesítmény tekintélyes része mind a mai napig az itt megtelepült, nagy nemzetközi cégektől jön, akkor láthatják, hogy ami igazán magyar kézben van – a kis- és középvállalkozások – nem stagnálnak, hanem egymás után zárják be a vállalkozásaikat, boltjaikat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nekünk egy gazdasági fordulatra van szükségünk, ami a gazdasági növekedést állítja a középpontjába.

Bizalom. Találkozhattam ma Önök előtt orvosokkal is. Voltak olyan kedvesek, és összejött egy rendelőintézetben néhány háziorvos kolléga. Nem volt könnyű találkozó, ott is elmondtam, hogy orvosok előtt beszélni nehéz dolog: belelátnak az emberbe. Miközben beszélek, tudják, mi történik belül. Rendkívül kínos dolog. Szerencsére a tudományuk ott még nem tart, hogy a fejembe is belelássanak, de nincs már ettől messze a tudomány. Ráadásul a férfiember kötetlenül igazából csak nőgyógyásszal tud beszélgetni, mert sosem kerül a kezükbe.

Tehát találkoztam ma orvosokkal, és egyetértettünk abban, hogy a legnagyobb kincs, amit meg kellene ma becsülnie Magyarországnak – amit nem a földben találtunk, hanem az elmúlt évtizedek során közösen alkottunk meg, és minél idősebb valaki, annál inkább részese ennek az alkotási folyamatnak –, ami az egészségügyben a közbizalmat jelenti. Nem úgy tekint ma egy beteg az orvosára, mint akinek egyetlen célja van, hogy valahogy elszedje a pénzét, hanem valahogy úgy tekintünk az orvosainkra, mint akikhez feltétlen bizalommal vagyunk. Mert tudjuk, hogy ők meg akarnak bennünket gyógyítani. És mivel nekik is élniük kell valamiből, de mégis a legfontosabb számukra, hogy bennünket meggyógyítsanak. Ha ez a közbizalom eltűnik, ha ezt nem hihetjük az orvosainkról, ha zsebünkben turkáló embereket látunk bennük, ők pedig pénznyerő automatákat látnak bennünk, abban az esetben a legnagyobb energiaforrást, a legértékesebb tőkét vonjuk ki az egészségügyből: a bizalmat.

És kedves Barátaim, különösen az idős emberek, gyakran fordulnak meg az Önök orvosánál. Hát ebből a pénzből az ápolónőink, a szakdolgozóink meg az orvosaink nem végeznék el a bizalmi tőke alapján a legnagyobb odaadással végezni a munkájukat, tudna működni ez az egészségügy? Ezért rendkívül igazságtalan a mai magyar egészségügyet csak úgy félvállról, lekutyázva, lebecsülve emlegetni. Abban nagyon sok tíz- és százezer ember dolgozik, akinek a becsületes munkája teszi lehetővé, hogy a kutyaütő kormányok ellenére is, mégis csak működni tud a magyar egészségügy. Ne engedjük, hogy ezt a bizalmi tőkét, a szeretetet és a tiszteletet, ami az orvosok iránt bennünk gerjed, ami táplálja, és működteti az egészségügyi rendszert, elvegyék, kiirtsák vizitdíjakkal meg kórházi napidíjakkal.

Kedves Barátaim! Ne engedjük, hogy összeugrasszanak bennünket! Ne engedjük, hogy szembefordítsák az orvost a beteggel, a fiatalt az időssel. Ne engedjük, hogy a jobb módút szembefordítsák a szegény sorsúakkal, a vidékit a fővárosival. Hiszen akármennyi, sok és különböző gondolat mutatkozhatnék most itt meg, ha belelátnánk egymás fejébe, azért mindannyian tudjuk: sokkal több dolog köt minket össze, mint ami elválaszt. Ne engedjük, hogy egyesek arra építhessenek reális kalkulációk alapján politikai tőkét vagy szavazatszerzést, hogy szembefordítanak bennünket egymással. Igen, a magyar jobboldalnak, amely harcos, öntudatos és kiáll az igazáért, miközben ezt megteszi, mindig legyen energiája arra, hogy emlékeztesse a túlsó oldalon állókat, hogy kedves barátom, van itt néhány dolog, ami ugyanolyan fontos neked, mint nekem.

Mert nincs jobb- meg baloldali beteg. Meg nincs jobb- meg baloldali gázszámla, és nincs jobb- meg baloldali tandíj, hanem szegény emberek vannak, akik alig tudják kifizetni a rezsijüket a hónap végén. Nincs bal- meg jobboldali nyugdíjas, csak kevés nyugdíj, fogyó egészség, több törődést igénylő élet. Ez van, kedves Barátaim, és miközben nekünk az igazunkért, a jobboldali, nemzeti, demokrata eszménkért mindig kiállunk, legyen néhány jó szavunk, amellyel emlékeztetjük a baloldalt: sokkal több minden köt bennünket mint embereket össze, mint ami elválaszt, és a népszavazás alkalmas arra, hogy ezt itt és most megmutassuk.

Tandíj. Elmesélek ismét egy élményt az elmúlt néhány napból. A nyugdíjasok rendkívül radikálisak. Számos nyugdíjas klub rendezvényén vettem részt, és ha most elmondanám azokat a mondatokat, úgy ahogyan hallottam, akkor a most velem szemben kamerázó fiatalemberek gépjében kiégnének a filmek. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a nyugdíjasok azt mondják nekem egy ilyen nyugdíjas találkozón, hogy azt üzenik a fiatalok – hisz a tandíj végül is róluk szól, bár rólunk jobban, mint akik a szüleik vagyunk, zárójel bezárva, akinek van gyermeke meg unokája, tudja, miről beszélek. Azt mondja az egyik idős asszonyság, hogy azt üzenik a fiatalok, hogy legyünk radikálisabbak. Mondtam, hogy nem szeretek üzengetni, de ha van egy mód rá, akkor adja át a válaszomat.

Hát hova jutott volna Magyarország 1848 márciusában, ha Petőfi Sándor ahelyett, hogy elperdült volna a Pilvax kávéház asztalára, írt volna egy udvarias levelet Arany Jánosnak, hogy „János bátyám, egy kicsit erősebben kéne fogalmazni!” Vagy Jókai Mórnak mondva, hogy „Móric bátyám, legyél egy kicsit radikálisabb!” Szóval, tisztelt Hölgyeim és Uraim, megfordult a világ Magyarországon. Az idősebbek egyenesebben, világosabban és bátrabban fogalmaznak, mint a fiatalok. Sosem gondoltam volna. 1988-ban különösen nem. Hát, ha mi nem penderültük volna, ha nem is a Pilvax kávéház asztalára, de a Hősök terére, akkor az oroszok még mindig itt szalonnáznának a kertek alatt.

Tehát azt szeretném kérni a jelenlévő fiataloktól, hogy kell húsz perc vasárnap délelőtt március 9-én, amit a saját érdekükben is el kellene tölteni a közélettel. Elmenni és szavazni. És miközben azt a húsz percet mérlegelik, közben gondoljanak arra, hogy közben az egész életünket mérlegelik, a miénket, akik neveltük őket. És hogy egy olyan országhoz akartuk segíteni őket, ahol nem pénzkérdés a szavazás. Álmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy 18 év után odajutunk, hogy arról kell győzködnöm a fiatalokat, hogy ne nyugodjanak bele abba az üzenetbe, ami úgy hangzik: ha nincs pénzed, nem tanulhat a gyereked. Ez a tandíj üzenete.

Csak a hírre, hogy tandíj lesz, több mint 26 ezerrel csökkent az egyetemre és főiskolára jelentkezők száma. Csak a hírre, kedves Barátaim! Több mint 20 ezer családnak azt üzente meg a magyar kormány, hogy hátat fordít nekik, menjenek Isten hírével. Nem törődik velük, nem adjusztálja őket, nem pallérozza a gondolkodásukat, nem fektet be a jövőjükbe. Én arra szeretném kérni a fiatalokat, hogy a következő egy hétben jöjjön meg az önbecsülésük! Ehhez egy érvvel tudom őket hozzásegíteni. Mert azt látom, minthogyha a kormányzati propaganda nem lenne teljesen hatástalan, és az egymással való szembefordítás jegyében egyre többen kezdenek azon gondolkodni, hogy tényleg én, akinek a gyereke sose jár majd egyetemre és főiskolára, és magam sem jártam, tényleg nekem kell fizetni, mondjuk, a magamfajta emberek gyerekeinek a taníttatását? És ha a fiatalok nem fognak talajt, ha nem állnak a két hátsó lábukra, és nem fogadnak el egy nagyon tisztelettudó, de önbizalomtól duzzadó, önbecsülésről valló pozíciót, akkor ez az érv el fogja őket söpörni.

Az ellenválasz pedig úgy hangzik, hogy miután valóban, jó esélyük van arra, hogy magasabb állásba jussanak, hiszen ezért tanultak, bár a diplomás munkanélküliség elég nagy Magyarországon, de valahogy a végén mégis csak elvergődnek majd odáig, és az is igaz, hogy az átlagnál majd többet fognak keresni, bár ez sem mindenkire igaz, mert egy pedagógus ezt nemigen mondhatja el magáról. De a többség mégis, és ezt az jelenti, hogy több adót is fognak fizetni. Egy fiatal öt és fél év munkában eltöltött idővel az akkor fizetett adó többletével visszaadja a köznek azt, amibe az ő egyetemi és főiskolai tanulmánya került. Kvittek vagyunk. Megsegítettük egymást. A fiatalok kaptak az összmagyarságtól egy esélyt, hogy tanuljanak, ezt a magyarok egy befektetésnek tekintik, a fiatalok éltek vele, és aztán visszafizetik. Életük végéig tizennégyszer fogják visszafizetni. Az mindenkinek jó, nem? Mindannyiunknak! Ez mindannyiunk érdeke.

Tehát arra kérem a fiatalokat, hogy segítsenek nekünk, hogy legyőzhessük az irigység politikáját. A szocialista politika ma semmi más Magyarországon, mint az emberek összeugratására tett kísérlet, és az irigység politikája, ha úgy tetszik, a régi osztályharcos politika modern, korszerű kiadása. Ne engedjünk neki!

Kedves Barátaim! Azt se felejtsük el, hogy ha valaki azt figyeli, hogy merre tart a világ, s benne Európa, akkor azt fogja látni, hogy a tudás felértékelődik, és felelősségem teljes tudatában mondom Önöknek, hogy Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság jövője ma jobban függ a tudástól, mint a pénztől. Aki a tudás elől rekeszti el az utat, az lerövidíti, megkurtítja, megkárosítja Magyarország jövőjét. Ez is legyen ott az eszünkben március 9-én. És mondjuk meg a fiataloknak, hogy persze tudjuk mi, – az orvosok példája jól mutatja mindezt –, hogy olyan állásajánlatokat érhetnek el külföldön, amely csábításnak nehéz ellenállni. És amíg küldi is az ország vezetője, és azt mondja, hogy akinek nem tetszik, az elmehet, akkor el is fognak menni.

És azt kérjük a fiataloktól, hogy ha el is mennek – mert ilyen az élet, kalandvágy, több tudás, világlátás, szereti az ember máshol is megmérettetni magát, ráadásul többet is keresnek, ezt ne irigyeljük tőlük, tegyék meg – csak ne felejtsék el, hogy egyszer vissza kellene jönni. És mi, akik nem megyünk el, azért dolgozunk itt Magyarországon, hogy nekik is legyen hová visszajönni. Egy olyan országot akarunk építeni, amely ha nem is tudja itt tartani az életük teljes részében a fiatalokat, néhány évre el kell, hogy engedje, de mindig visszavárja őket, ahol a tudásukat, a pénzüket, a tapasztalatukat, amiket összegyűjtöttek, mindig kamatoztathatják.

Mondjuk el a fiataljainknak, hogy a mi életünk kudarca lenne, ha azzal kellene szembesülnünk, hogy az innen elment fiatalok ott családot alapítanak, beíratják iskolába a gyerekeiket, és többet nem mozdulnak meg, és a végén még az unokáinkról készült fényképeket a postán fogjuk megkapni a világ valamely távoli sarkából. Ez a mi életünk kudarca. Nem ezért vállaltuk őket, nem ezért neveltük őket, nem ezért vállaltunk ki mennyi gyermeket és nagy családot. Ezért segítsenek bennünket most, mielőtt elmennének, legalább március 9-én. Segítsenek bennünket abban, hogy világossá tegyük, hogy egy olyan országot akarunk építeni, ahol lehet tanulni, ahol meg lehet gyógyulni, ahol van esély, ahol felelősség, ahol van jövő. Mert a jövő az igennel kezdődik, kedves Barátaim!

Nyissunk meg egy másik dossziét! Az van ráírva: bennünket nem befolyásol az eredmény. Nono! Jól emlékszem még, hogy 2004-ben – bocsánatot kérek, ha esetleg tiszteletlennek találják, amit mondok – egy bülbül-szavú pártelnök, aki Kovács László névre hallgatott, hónapokon keresztül arról beszélt Magyarországon, hogy egy Európa-parlamenti választás, amely 2004 májusában volt, és európai ügyekről szól, semmilyen összefüggésben sincs a magyar belpolitikával. Hónapokig hallottuk. Két hónap telt el, az Önök elsöprő akaratnyilvánítása, ami szövetségünk elsöprő európai parlamenti választási sikere után – és megbukott a kormány. Hogy jól sáfárkodtunk-e azzal a lehetőséggel, az egy másik beszélgetés témája. De a tény az az, hogy megbukott.

És tudják mi ennek az oka? Az, hogy nem igaz az a közfelfogás, hogy manapság a politikában semminek sincsen manapság következménye. Az igazság ennél sokkal kellemetlenebb. Mindennek van következménye. Csak nem kis darabokban méretik ki, hanem egyszerre, a végén – de az hatalmas lesz, kedves Barátaim. Nem tudjuk, hogy melyik pillanatban érkezik el, nem tudjuk, hogy mikor szakad be a födém, de be fog szakadni. Egy dolog biztos: ha meg lehet velünk tenni, hogy elhitetik, hogy semmi nem számít, és semminek nincs következménye, akkor soha nem lesz Magyarországon semminek sem következménye. Ezért ezt mi nem fogadjuk el. Hanem igennel szavazunk, mert az igen azt jelenti, hogy komolyan vesszük egymást.

Nem királyságban élünk, kedves Barátaim, ahol a király majd eldönti, hogy a nép akaratát, ha tetszik, figyelembe veszi, ha pedig fényes tekintetű megfontolásai azt nem indokolják, akkor majd nem veszi figyelembe. Egy demokráciában élünk. Átmenetileg, ideig-óráig, sajnos évekig meg lehet velünk tenni, hogy a népakaratot és a népszándékot figyelmen kívül hagyják. De egy demokrácia erre nem épülhet. Előbb vagy utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, ennek súlyos következményei lesznek. Fontos, hogy mindenkor tudhassa a magyar politikai osztály, hogy mit kíván a magyar nép. Petőfi azért is klasszikusa a magyar irodalomnak, mert leírta azt a sort: azért a víz az úr, hiába van fölül a gálya. Na, ezt a leckét, ezt a mórest kell kiosztanunk, kedves Barátaim, március 9-én a magunk szelíd, háromszoros igen szavazatával is.

Nem csak a mostani kormánynak, hanem minden leendő kormánynak hogy még egyszer eszébe ne jusson Magyarországon, hogy egy hazugsághadjárattal becsapja a népet, figyelmen kívül hagyja a választási programját, és amikor a nép ezzel szemben felemeli a hangját azt mondhassa: bennünket ez nem befolyásol. Ennek akarunk véget vetni! Ez többször szól, mert bár fontos a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlése, de a döntésünknek nem ez a jelentése, még ennél is fontosabb: mert a demokráciában a saját életünkhöz van közünk. A gondolatba vetett hitről is szól.

Kedves Barátaim! Az igen azt jelenti, hogy komolyan vesszük egymást, hogy következménye van a szavaknak. Az igen azt jelenti, hogy a politikusok felelősséget viselnek a tetteikért és a szavaikért is, a politikusok nem reménykedhetnek abban, hogy összeköttetéseik és magas pozícióik miatt a disznóságaikat megúszhatják, nem reménykedhetnek abban, hogy felelősségre vonás nélkül tehetnek tönkre egy országot. Mert ezt nem lehet, nem fogjuk tűrni, és március 9-én a három igennel megtesszük az első lépést a felelős politika irányába.

Mi nem akarunk sokat. Három dolgot várunk el a mi kormányunktól, a mi mindenkori kormányunktól. Három dolgot. Azt akarjuk, hogy pártatlan legyen. Ne a saját érdekei, korrupciós megfontolásai hajtsák a döntésekbe. Azt várjuk, hogy feddhetetlen legyen. Amit velünk szemben támaszt erkölcsi és jogi követelményt, tartsa be. És azt szeretnénk, ha tisztelhetnénk a kormányunkat is, és az államunkat is. De ha valaki azt akarja, hogy tiszteljék, ahhoz tiszteletreméltónak is kell lenni. Pártatlanság, feddhetetlenség, tiszteletreméltóság: ezt várjuk az ország vezetőitől.

Március 9-e arról is szól, hogy közösen véget vetünk a hazugság politikájának. Már megint ezek a külteleki trükkök. Kocsmai verekedésekben szoktak, bicskázást közvetlenül megelőző helyzetekben használni ilyen cseleket, hogy fel akarjuk emelni a gáz árát, eldöntöttük, de hogy nehogy megzavarjuk az embereket a március 9-i döntésükben, nem hozzuk nyilvánosságra. Majd csak később. Mint 2006-ban: nem hozzuk nyilvánosságra a gazdaság valóságos számait, nehogy az embereket megzavarjuk a választási döntésükben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az egyik legsúlyosabb történet, amitől szenvedünk, a hazugság politikájával függ össze. Tegnap és a mai napon megpuccsolták a magyar parlamentet. A kormány puccsot hajtott végre a népképviselők ellen, és puccsot hajtott végre Magyarország népével szemben is. Mindannyian tudjuk, hogy a jövő egyik legfontosabb kérdése, 20-30 évre meghatározó gazdasági kérdése, amiből nekünk – a fejünkben lévő energiát leszámítva – nem sok maradt. Tehát kulcskérdés – nem egyszerűen csak gazdasági, biztonsági, külpolitikai – hanem a szabadságunkkal is összefüggő kulcskérdés, hogy hogyan, kitől, milyen feltételek között szerezzük azt be. Nem kerülünk-e függőségbe, jó áron szerezzük-e meg? Vagy másnak jó, ha mi ezen az áron szerezzük meg?

Ezek olyan kérdések, amelyekhez joga van, ezekhez az információkhoz joga van a magyar népnek, de különösen joga van a magyar nép választott képviselőinek. Olyanok vagyunk, amilyenek, de mégiscsak mi vagyunk a magyar nép választott képviselői. Ez felelősség. Tudnunk kell dolgokról. Nem lehet az oroszokkal olyan megállapodást kötni, olyan szerződést aláírni, amelyet tíz évre titkosítanak, hogy mi ne tudhassuk meg, hogy pontosan honnan, kik, hogyan befolyásolják az életünket, és pontosan milyen gazdasági számítások alapján várhatjuk Magyarország felemelkedését vagy éppen meggyengülését.

Ez a mi életünk, ez nem a kormány a kormány biznisze. Ez a mi életünk. És aki elveszi a választott képviselőktől a valóságos helyzet megismerésének jogát, 48 órával az aláírás előtt jelenti be, hogy egyáltalán valami készülődik, az valójában puccsot hajt végre a magyar alkotmányos rend, a magyar népképviselők és az egész magyar néppel szemben. Március 9-én azt is mondjuk el: eddig, és ne tovább. Sőt, hátrább az agarakkal!

És végül, kedves Barátaim, március 9-e arról is szól, hogy azok a magyar emberek, akik kevésbé tudatos emberek, mint akik itt összejöttek a teremben, kevesebbet foglalkoznak közélettel, szűkebb értelemben szemlélik a maguk életét, hiszen sokan vannak ilyenek Magyarországon, fontos, hogy ne engedjük, hogy egyszerű szavazógéppé degradálják őket. El kell mondani nekik, hogy a demokrácia nem arról szól, még ha ezt is oktatta az elmúlt 18-20 évben a magyar politika, hogy kedves barátom, négyévente egyszer elmehetsz szavazni, aztán ha eltaláltad, jó, ha nem találtad el a jó választ, négy év múlva változtathatsz, de addig csönd. Addig neked nem osztottak lapot. Ma ezt tanítja a politika, ma ezt tanítják az embereknek.

Március 9-e arról is szól, hogy vissza fogjuk venni a demokráciát, mert igenis az erőszakon kívül is, sőt, azt megelőzően igenis van egy demokratikus rendszerben mindig eszköz arra – a népszavazás ilyen – amellyel kimondhatjuk, hogy két választás között is, ha fontos ügyről van szó, nem engedjük át a döntés jogát se politikusoknak, se nemzetközi pénzügyi köröknek, se szakértőknek. A tudásról és az egészségügy alapvető kérdéseiről mi akarunk dönteni. És ehhez jogunk van, még akkor is, ha másfél évet kell harcolni azért, hogy az alkotmányban garantált népszavazási jogot valóra tudjuk váltani. Március 9-én vissza fogjuk venni a demokráciát, s március 9-én mindenkinek ismét elküldjük a reményt, mely arról szól, hogy a jövőt nem feladni kell, hanem felé kell fordulni.

Március 9-én azt az üzenetet küldjük el minden magyar embernek, hogy az ország ugyan nagyon nehéz helyzetben van, kifosztott, kivéreztetett, egyre több ember adja fel, keseredik el, ejti ölbe a kezét. De azt üzenjük március 9-én – reményeim szerint az igenek elsöprő többségével –, hogy Magyarországot soha sem lehet úgy tönkre tenni, hogy ha mi összefogunk, hogy ne tudnánk újra és újra felemelni.

Ennek reményében kívánok Önöknek kemény munkát, sok sikert a népszavazáshoz.

Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!