Doku blog

2011.02.18: Gyurcsány nem Philoktétész

2015. február 18. - doku.blog.hu

Orbán Viktor már tradicionálisan tart évértékelő - országértékelő beszédeket. 2011-ben is így volt, viszont - mivel Mesterházy Attila, az MSZP elnöke nem élt a lehetőséggel -, Gyurcsány "ugrott be" ellen-évértékelni. 4 évvel ezelőtt pont ezen a napon történt, hogy Gyurcsány is évet értékelt. A helyszínért - a Corinthia Royal szálló díszterméért - kapott is rendesen már előre. Beszédében ostorozta az Orbán-kormány első évét (naná): az adópoltikát, az alkotmányozást, a nyugdíjpénztárak pénzének államosítását, a kormányzás módszerét. Védeni igyekezett saját kormányzását, miközben többször is elismerte: sokat hibázott. Olyan bonmot-k hangzottak el, mint hogy "Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk", "A miniszterelnök szerint velük nem mossák fel a padlót. Ha ez igaz, akkor már csak egy dolog lehetséges: őt mosták fel a padlóval.", "szó magyarok és tett magyarok", "2010 és 2011 Orbán rendszerdúlásaként fog bevonulni a magyar történelembe." Az alábbiakban a teljes beszéd olvasható. (Kiemelések tőlem.) Szép jó napot kívánok! Csak remélni merem, hogy hallanak, s megerősítem: én nem vagyok Philoktétész. Engem Gyurcsány Ferencnek hívnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Örülök, hogy eljöttek meghallgatni, hogy mit gondolok hazánkról, sorsunkról és tennivalóinkról. Köszönöm, hogy jelenlétükkel bátorítanak bennünket, és azt üzenik, ne adjuk fel álmainkat, ne adjuk fel terveinket, ne adjuk fel küzdelmünket. Most, itt, a legelején hadd biztosítsam Önöket: maradt erőnk, maradt elszántságunk, és maradt hitünk. Hiszünk Magyarországban, hiszünk a magyar polgárok erejében, hiszünk a tanulás képességében, a győzelem esélyében. Nem, most még nem a mi holnapi győzelmünkről beszélek, Magyarország győzelme érdekel, hogy átlépjen saját történelmi félelmeinek és sérelmeinek árnyain, hogy múltjából biztatást és ne sérelmet merítsen. És mi tagadás, szeretnék hinni önmagunkban is, hinni, hogy megértjük sikereink forrását, kudarcaink igazi okát, és hogy képesek leszünk felnőni a feladathoz, békét és gyarapodást hozni a hazának, valamennyi magyar családnak.

Kedves Barátaim!

Lassan tíz éve, hogy életemben másodszor újra a politika lett életem. Történhetett volna másként is. Hiszen azon kevesek közé tartoztam és tartozom, hogy legalábbis anyagi értelemben szabad választásom volt és szabad választásom van. Tudom, ez ritka kincs. Én némi hezitálás és húzódozás után mégis úgy döntöttem, hogy hátat fordítok a talán még a felsőközéposztálynál is jobb élet nyugalmas, biztonságos világának, és a köz ügyeivel kívánok foglalkozni. Ne is mondják, tudom, hogy vannak, talán nem is kevesen, akik most kapásból replikáznának, és azt mondják: bárcsak ne így döntöttem volna. Ők azok, akik hazájuk és személyes sorsuk gondjaira tömör magyarázatot adnak: Gyurcsány a hibás. Akár irigyelhetném is őket. Mert lelküket éppúgy nem terheli maró kétség, mint legkisebb fiamét, amikor pár éve megpróbáltam felelősségre vonni egy gyenge osztályzatért, s kérdeztem tőle, hogy ez hogy történhetett. Ő felnézett, hamiskás mosollyal a szemében azt válaszolta: Miért? Hát te nem tudod? Gyurcsány a hibás.

Azért lettem politikus, mert jobbá, igazságosabbá akartam tenni hazámat, Magyarországot, és hittem erőmben, és hittem igazamban. Azóta a sikerek mellett sok kudarc és vereség is ért. Van, amit ma másképp csinálnék. De a lényeg nem változott: hiszem, hogy dolgunk van, hiszem, hogy feladatunk van, és végtelen módon hiszek igazunkban. Hiszek a szabad polgárok szabad Magyarországában. Hiszem, hogy a szabadság teremt jólétet. Ugyanakkor tudom, hogy a szabadság, lehetőség nélkül, sokaknak mégis csak teher. Hiszem, hogy mindenkinek jár az esély az emberi élethez, hiszem, hogy szabadon kell, hogy dönthessünk politikai, kulturális, vallási meggyőződésünkről, szexuális identitásunkról. Hiszek a tudomány, a kultúra, a művészet autonómiájában, és megvetem a cenzorokat. Azokat is akiket a miniszterelnök nevez ki. Megértettem, hogy a szabadság önmagában nem teremt rendet, hogy jog és erkölcs nélkül a szabadság az erősek és az ügyeskedők országlását hozza, melyben a többség kiszolgáltatottan vergődik. Hiszem, hogy a nemzet nemcsak történelmi és kulturális közösség, hanem dolga a szociális felelősség megteremtése és fenntartása is.

Szociáldemokrata vagyok. De nem egy osztály, hanem hazám egészét kívánom szolgálni. Elsősorban azokat, akik tenni akarnak önmagukért, családjukért, hazájukért. Ezzel szemben ellenszenvvel figyelem az önzést, a kapzsiságot. Nem mutatok megértést a szociális érzéketlenséggel, a politikai, kulturális, etnikai kirekesztéssel szemben. Persze, akkor most, történelmi vereségünk után megkérdezhetnék: akkor valójában mi is van az én igazammal? Vagy talán kiderült volna, hogy mégsincsen, vagy mégsem volt igazam? Ne tekintsék szerénytelenségnek, a tanulásra való képtelenségnek, hogy mégis azt mondom Önöknek: azt hiszem, azt gondolom, hogy jó ügyet és tisztességes világot álmodtam és képviseltem. De belátom, nem elég jól. Mert nem voltam elég eltökélt, hogy ellenálljak rossz kompromisszumoknak, nem voltam elég erős, hogy megküzdjek saját gyarlóságaimmal, politikai, emberi hiányosságaimmal. Mert bíztam, akiben nem kellett volna, és volt, hogy bizalmamba fogadtam olyat is, aki nem szolgált rá. Mert a feladat, ez a nagyszerű kihívás, amire vállalkoztam, túlnőtt rajtam és rajtunk, rajtunk, akikkel dolgoztam, akiknek vezetésére vállalkoztam. De eszemben sincs feladni. Küzdeni fogok egy jobb Magyarországért, egy igazságos, demokratikus, szabad Magyarországért, egy élhető hazáért. Ezért vagyok itt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A következőkben Magyarországról, a kormányról, a kormány politikájáról, önmagunkról, a mi tennivalónkról, a demokratikus ellenzékről és benne az MSZP-ről fogok szólni. De hadd bocsássak valamit előre! Tudom, hogy amit mondani fogok, azok között lesz olyan, amivel sokan egyetértenek, de lesz olyan is, amiről azt gondolom, hogy ma még nem bírja a többség támogatását. Kérem, nézzék el nekem, hogy nem keresem a többség kegyét. Nem aszerint választom meg mondataimat, hogy azokkal hányan értenek egyet, mert csak egyetlenegy dolog vezérel: az, hogy megosszam Önökkel véleményemet, javaslataimat, terveimet. Érvelni fogok igazam mellett, de nem kívánom elcsábítani Önöket. Nem a többséget keresem mindenáron, hanem az általam helyesnek vélt utat, az általam helyesnek vélt igazságot. Higgyék el, ez sem kis feladat egy politikusnak.

Kedves Barátaim!

Az első és legfontosabb kérdés annak vizsgálata, hogy mi is zajlik ma Magyarországon. Igaz-e az az állítás, hogy semmi különös, vagy ahogyan fellengzősen mondani szokták, bár nem németül, hanem angolul, hogy business as usual. Hadd kezdjem kicsit messziről! Tudom, hogy a magyar emberek többsége rosszul érzi magát ebben a húszéves új világban. Nincs túl jó véleménnyel a rendszerváltozásról, ha kérdezik, akkor inkább nem szereti a piacgazdaság új rendjét, a demokráciát pedig legtöbbször tehetségtelen, korrupt politikusok veszekedésének látja. A politikailag aktívak nagy része a múltba vágyik. Egyesek a Trianon előtti Magyarországra, mások úgymond kevesebbel is beérnék: csak Kádárig mennének vissza. Nem elítélőleg mondom, de látom, hogy sokak számára a jövő a múltban van – Nagy-Magyarország gazdagságában, Erdéllyel és Felvidékkel, vagy éppen Kádár szociális biztonságával. Érteni vélem a történelmi nosztalgia okát. Az új rend, a demokrácia, a szociális piacgazdaság a többség számára kevés érzékelhető jót hozott. Kevesebb lett a munkahely, alig növekedtek a jövedelmek, ráadásul minden bizonytalan, mindenért küzdeni kell, állandó versenyhelyzet van, az új elig meg mintha érzéketlen lenne a többség gondjai iránt. És miután nincs senki, akinek lenne könnyű programja a holnapra, ezért hát jönnek azok, akik a múltat adják el a jövő programjaként. Hiszen olyan jó hinni a történelmi nagyságban, a biztonságos, bár szerény gyarapodás ígéretében. Muszáj kiábrándítani honfitársaimat: nem fog visszajönni Tisza István, és nem fog visszajönni Kádár János országlása sem. A múltat le kell zárni. Tanulni kell belőle, nem pedig megpróbálni megváltoztatni vagy visszahozni. Ez lehetetlen.

Ne vegyék zokon, de azt kell mondjam, azok a nemzetek élnek múltjukban, melyeknek nincsen elég önbizalmuk szembenézni a mával. Ha a múltban keressük az igazságunkat, akkor veszíteni fogunk. Álljon előttünk Németország példája. Nincs még egy olyan ország Európában, amely döntően saját történelmi félelmeitől vezetve, annyi kárt okozott volna önmagának a XX. században, mint ők. De miután elbuktak, volt erejük és bátorságuk, volt tehetségük tanulni. Így lettek mára Európa vezető országa. De mondom újra, ennek volt egy feltétele: szembenéztek önmagukkal, tanultak a múltból, és évtizedek óta előre tekintenek. Csak ezt tudom tanácsolni magunknak is. Mi, magyarok, a „legvidámabb barakk” lakói jobban éltünk, mint a Varsói Szerződés többi országának lakói pár évtizeddel ezelőtt. Többet fogyasztottunk és többet utaztunk. De kétlelkűek voltunk. Lesütöttük a szemünket, ha Nyugatról jött vendéggel találkoztunk, de büszkén kihúztuk magunkat Románia vagy Csehszlovákia polgáraival szemben. Valljuk be: nem volt rossz magyarnak lenni a hetvenes-nyolcvanas évek Közép-Kelet-Európájában! Ott és akkor. És mi tagadás, talán éppen ezért mi elsősorban nem is a nagyobb szabadságot, hanem a még nagyobb jólétet kerestük a rendszerváltozásban. De hoppon maradtunk. Hoppon maradtunk, mert a szabadság nem egyenlő a jóléttel. Csak a feltétele – mondom én. De polgártársaim jelentős része ezt éppen ellenkezőnek látja: szerintük ez a fene nagy szabadság a jólét ellenfele. Ezek után, persze, gyorsan kész a recept: kevesebb szabadság, és majd eljön a jólét.

Persze, akik így gondolkodnak, azok soha nem a saját szabadságuk korlátozására gondolnak. A saját szabadságuk, na, az rendben van! A többiek szabadsága, az zavaró. Ha ők nem lennének másmilyenek, ha beállnának a sorba, ha nem feleselnének, ha osztoznának a nemzeti együttműködés új rendet hozó, magasztos eszményében, akkor lehetne nemzeti egység, és persze – mondják ők – ebből az egységből, az így megcsinált egységből fakadhatna a jólét. Mi tagadás, én sokáig nem ismertem, később pedig nem nagyon értettem ezt a fajta gondolkodást. Némi elismeréssel jegyzem meg, hogy ez ügyben Orbán jobb tanuló volt nálam: előbb megértette, hogy a választók jelentős része nem tartja sokra a szabadságot, majd programot adott a szabadság feláldozására, a szabadsággal szembeni indulatok felkorbácsolására. Így lett az egykori liberálisból az önkény miniszterelnöke. Ma azt mondja: a szabadságért, a szabadságotokért cserébe jólétet adok. Ennyi a programja.

Én nem hiszek neki. Nem hiszek neki, és azok szövetségét keresem, akik hozzám hasonlóan azt mondják: a szabadságunkat a haza szabadságát nem adjuk. De mielőtt nagyon lelkesednénk és meghatódnánk önmagunk szabadságszeretetétől, hadd idézzem Márait. Éppen hatvan éve írta: „az emberek nem szabadságot akarnak hanem kenyeret”. A feladat az lenne: találni egy rendszert, amelyen belül szabadon szerzik meg a kenyeret. 1951-ben Márai ezt lehetetlen vállalkozásnak látta. Én mégsem adnám fel. Arra szeretném rávenni Önöket, azért szeretnék érvelni, hogy Önök se adják fel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Na már most, ami a jelent illeti, a miniszterelnök és pártjának ajánlata tehát világos: adj nekem hatalmat, hogy elvehessem a szabadságot, engedd, hogy szabaddá tegyem a feletted uralkodó államot, és kenyeret adok érte cserébe. És azt látom, hogy a rendszerváltozásból, a szabadság rendjéből kiábrándult sokaság vagy nem érti Orbán ajánlatának valóságos mibenlétét és következményeit, vagy ami még ennél is rosszabb, lelkesen támogatja azt. Nézzék el nekem a választók, nem őket kívánom bántani, de mégis azt kell mondjam, úgy tűnik, hogy többségük így, vagy úgy tudomásul veszi, elfogadja, vagy egyenesen támogatja Orbán „szabadságért kenyeret” programját. Most szólok: nem is olyan sokára azt fogják látni, hogy se kenyér, se szabadság. Ez lesz az orbánizmus vége.

A miniszterelnök 1998-ban azt mondta: többet, mint kormányváltást, na jó, legfeljebb valamivel kevesebbet, mint rendszerváltást. Ma már nem elégszik meg ennyivel. A mai jelszó: a kormányváltás nem elég, egyenesen forradalom kell. A forradalom, persze, hazugság. Semmilyen forradalom nem volt, és nem is lesz. De az igaz, hogy a miniszterelnök az elmúlt húsz évvel szemben új rendszert akar. A munka első felén már túl van, a rendszerdúlás már megtörtént. A harmadik köztársaság alkotmányos rendje a porban hever. A miniszterelnök egyeduralmat akar. Önkényuralmat. Nem hiszik? Akkor kérem, olvassák el az Egyesült Államok nagykövetének nem is olyan régen nyilvánosságra hozott egyik táviratát. E szerint a Fidesz elnöke 2010 januárjában azt mondta a nagykövet asszonynak: „igen, eltiporjuk őket”. Majd hozzátette: „a szocialisták megsemmisülése az ország érdekeit szolgálná”. Ugye, értik? Nem legyőzni akar bennünket, hanem eltiporni, megsemmisíteni. Kimondom tehát: Orbán Viktor nem demokratikus politikai versenyt, hanem ellenfelét megsemmisítő, totális politikai háborút akar. Nem fogadja el, hogy vele szemben szervezett választói akarat álljon, nem hisz a politikai váltógazdálkodásban, a parlamenti demokráciában. Orbán kizárólag önmaga hatalmának korlátlanságában hisz. Az önkényben. A kormány első kilenc hónapja alátámasztja érvelésemet. A miniszterelnök megpróbál kiiktatni minden alkotmányos ellensúlyt. Nem tűr ellentmondást, korlátlan hatalomra tör. Orbán Viktor az önkény rendszerét építi. Az önkénynek esett áldozatul az Alkotmánybíróság, a Költségvetési Tanács, az önkény szándéka diktálta a botrányos és elfogadhatatlan médiatörvényt. Az önkény akarata szülte, hogy indoklás nélkül ki lehet rúgni közszolgát, hogy el lehetett venni a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat. Az önkény kiépítése vezérelte, amikor nyakunkra ültettek a Fideszhez és nem a nemzethez lojális köztársasági elnököt, amikor kinevezték a közmédia Fideszhez lojális vezetőit, a legfőbb ügyészt, az Állami Számvevőszék elnökét.

Igen, Hölgyeim és Uraim! Vége a Harmadik Magyar Köztársaságnak. Orbán lerombolta, és most valami mást épít: az önkény rendszerét. Orbán rendszerének van történelmi eszmei előzménye Magyarországon. Van honnan meríteni. A miniszterelnök politikája Tisza István osztályönzéséből, Gömbös Gyula nemzeti egység- és vezérkultuszából, Mindszenty keresztény fundamentalizmusából táplálkozik. De ez nem a mi világunk. Ez a múlt. Mi le akarjuk zárni ezt a múltat, és birtokba kívánjuk venni a jövőt. Ennek ma Orbán és rendszere a legnagyobb akadálya. Ezt a rendszert kell leváltani. Ez a mi dolgunk. Ez minden demokrata dolga. Ami pedig ebből ránk hárul: mi mostantól kezdve nem a kormány ellenzéke vagyunk. Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk. Demokraták – legyenek konzervatívok, liberálisok vagy szociáldemokraták – nem tehetnek mást, mint hogy szembeforduljanak az önkénnyel, Orbán rendszerével. Nincs ok megegyezni az önkénnyel, nincs ok részt venni az Orbán-rendszert legitimáló alkotmányozásban. Mert a most készülő alkotmány nem a nemzet alkotmánya, hanem a Fidesz alkotmánya lesz. A mi dolgunk pedig ezek után az, hogy újraépítsük a köztársaságot. Hogy Orbán után új köztársaságot teremtsünk. Az Új Köztársaság alkotmányos alapja a ’89-ben megalkotott alkotmányos rendszer lesz. Igen, mi ’89-esek, igen, mi, demokraták, ’89-esek vagyunk, és azok is maradunk. Bár tudjuk, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, de eszünkben sincs új alkotmányos medret építeni. Nem állítjuk, hogy nem lehet csiszolni a ’89-es alkotmány szövegén, de kitartunk korábbi álláspontunk mellett: nem kell átírni a 2010. előtt hatályban volt alkotmány alaprendszerét és szellemiségét. Az Új Köztársaság majd visszaveszi a Fidesz által elrabolt Harmadik Köztársaság alkotmányos világát, és visszaépíti a Fidesz által lerombolt ’89-es jogállamiságot. Ezt fogjuk tenni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 1956-ot követő megtorlások évei óta Magyarországnak nem volt nemzetközileg annyira elszigetelt kormánya és olyan rossz nemzetközi híre, mint Orbán Viktor kormányának. Kádár, dacára annak, hogy rendszere a Nyugat ellenfeleként határozta meg önmagát, a hetvenes évekre tiszteletet és megbecsülést váltott ki magának Bonnban, Párizsban vagy Londonban. Elismerték, hogy a szűkre szabott korlátok között az egykori pártvezető élhető világot, nyugalmat, stabilitást teremtett, tágította Magyarország mozgásterét. Orbán ezzel szemben hazáját az Európai Unió szélére, önmagát az európai demokratikus közösség körén kívülre helyezte. A miniszterelnök nem tud elintézni semmit Moszkvában, nem fogadják Washingtonban, megalázzák Brüsszelben, nem lelt barátokra sem Berlinben, sem Párizsban. A magyar miniszterelnök, miközben betölti az EU soros elnöki tisztjét, jelentéktelen mellékszereplője lett az unió új gazdasági rendjét kidolgozó munkának. A lengyeleket hívják, minket inkább távol tartanak. Magyarország miniszterelnökének nem osztanak lapot az Európai Unió jövőjéről szóló legfontosabb tárgyalásokon. A tegnapi hír, hogy az Európai Unió vezetői, a Keleti Partnerség tagállamának, tagállamainak elnökei, az Egyesült Államok külügyminisztere nem kíván Magyarországon csúcstalálkozót tartani. Fontosabb dolguk akadt. A kormánynak igaza van: ez nem presztízskérdés. Ez sokkal súlyosabb annál, ez brutális politikai vereség. A miniszterelnök szerint velük nem mossák fel a padlót. Ha ez igaz, akkor már csak egy dolog lehetséges: őt mosták fel a padlóval. Az itthon dölyfös, fenyegetően nagyhangú miniszterelnök kínos, mi több, megalázó küzdelmei után hazája védfedezéke mögé kíván bújni, és azt harsogja: bántják a magyart! Akkor most innen üzenjük neki: minket nem bántottak, Magyarországot, a magyar embereket nem bántották meg. Őt viszont igen. Nem kicsit, nagyon. De ha már házhoz ment a pofonért, akkor most tűrje férfiasan, és ne takarózzon velünk. Ez olyan férfiatlan. És nézze el nekünk, hogy mi mi nem simogathatjuk pofontól pirosló arcocskáját, miként azt a játszótéren a nagyobb fiúk által megvert és ezért hüppögő kisfiú édesanyja tenné. Mi nem pesztrálhatjuk őt, ő a miniszterelnök. Akkor viselkedjen úgy, ahogy egy miniszterelnöknek kell.

Kedves Barátaim!

1989-ben az a vágy hajtott minket, hogy lezárva sok évszázad küzdelmeit, hazánk a világ és Európa nyugati felén horgonyozzon le. 2004-ben az Európai Unió tagjai lettünk. Én ezt a rendszerváltozással és a NATO-csatlakozással együtt hazánk legnagyszerűbb történelmi sikerei között tartom számon. Tudom, hogy a korábbi eufória elmúlt. Látom, hogy sokan gyanakodva, sőt, egyenesen ellenségesen figyelik az egyre mélyülő európai együttműködést. Én nem változtattam meg a véleményemet. Szilárdan hiszem, hogy hazánk érdeke, hogy minél szorosabban együttműködjünk az unió tagországaival. Az utóbbi hetek azonban arra figyelmeztetnek, hogy ha nem vigyázunk, akkor gyorsan a taccsvonalon kívül találhatjuk magunkat. A globális pénzügyi-gazdasági válságra adott válaszként Berlin és Párizs a korábbinál sokkal szorosabb gazdasági, szociális együttműködésért tör lándzsát. Szerintem igazuk van. Új európai klub alakul, egy belső kör, itt állunk a kétsebességes Európai Unió küszöbén. Az elöl haladók klubjának tagsági feltétele a közös gazdasági és pénzpolitika, az euró bevezetése. Válaszúton állunk. Hosszú évek girbe-gurba gazdasági útjai után erőt kell venni magunkon, és legyőzve a fiskális alkoholizmus rövid távú mámorát, a szörnyű másnaposság után észhez térve, a fiskális józanság útját kellene választani. Nem az Európai Unió miatt, hanem magunk miatt, a jövőnk miatt, mert azok közé akarunk tartozni, akik nem felélik, hanem építik a jövőt. A miniszterelnök most mégis azt mondja, hogy legalább még egy évtizedig kívül kíván maradni az euró övezetén. Miért teszi? Azért, mert nem akar felelősen gazdálkodni? Vagy azért, mert így vagy úgy ő akarja diktálni a monetáris politikát? Rá akar ülni a jegybankra? Nem tudom. De azt tudom, hogy amit tenni akar, az szemben áll a magyar nemzeti érdekkel. Mi ezzel szemben azt akarjuk, hogy – saját korábbi gazdaságpolitikai hibáinkkal is leszámolva – mielőbb teremtsük meg az euró bevezetésének feltételeit, és a belátható jövőben lépjünk be az euróövezetbe. Tudom, hogy ez nem könnyű. Volt miniszterelnökként van arról tapasztalatom, hogy ez szigorú, időnként kényelmetlen döntéseket is igényel. De azt tudom neki ígérni, hogy miközben egy sor ügyben kérlelhetetlen ellenfelei leszünk, nem szítunk szociális elégedetlenséget csak azért, mert és amennyiben a kormány fegyelmezetten fog gazdálkodni. Ebben az ügyben - ismétlem: csak ebben az ügyben - támogatni fogjuk őt.

Egyelőre viszont az a helyzet, hogy a kormány zsákutcába viszi az országot. Miközben a miniszterelnök - részben jogosan - a megugró államadósságért osztorozza az elmúlt nyolc évet, ha úgy tetszik, bennünket, ő maga mégis olyan gazdaságpolitikát folytat, amelyben folytatódik az adósság növekedése, és 2013-ra újra elképesztő nagyságú hiány fenyeget bennünket. Az odáig terjedő két évben is csak fenntarthatatlan, egyedi intézkedésekkel tudja leplezni a bajt. Nem a válság, hanem a kormány felelőtlen adópolitikája és a szerkezeti átalakításoktól való ódzkodása az oka annak, hogy legalább 700 milliárd forint kiigazításra van szükség. Higgyék el, ez nagyon sok pénz! Több mint kéthavi nyugdíj, a felsőoktatás mintegy hároméves támogatása, ennyi évből gazdálkodik egy nagyobb város húsz éven keresztül. Tudom, hogy nincs könnyű helyzetben a kormány. Be kell valljam: nem is irigylem, de még sincsen bennem sok együttérzés. Azért nem, mert a baj, az nem a válság által okozott. Azért nem, mert az adó- és más intézkedésekkel éppen ő ütött lyukat a költségvetésen. Előbb kitöltötte magának, most meg nekünk kínálja a kiigazítás keserű poharát. Azt is tudom, hogy négy év, általunk végrehajtott szigorú költségvetési poltikája után már nincsenek könnyen elérhető tartalékok a költségvetésben. És azzal sem vagyunk előrébb, ha arra emlékeztetjük a kormányfőt, amit nem is olyan régen még ő mondott nekünk. Hogy is mondta? Van itt pénz, csak a szocik kitalicskázzák a minisztériumokból. Most, persze könnyen válaszolhatnánk mi is azt, hogy nem kell kiigazítás, hiszen van itt pénz, csak nem kéne a mostani fideszes uraknak kitalicskázni a minisztériumokból. Ez bonmot-nak lehet, hogy jó lenne, őszintén szólva magam sem hiszem, hogy ez a baj. Nem is ez volt a baj, és most sem ez okozza a problémát.

Ez akkor is igaz, ha - mint olvasom - soha korábban nem látott összegű, 2 milliárd forintos tanácsadói szerződéseket kötnek, s találnak új utat közforrásainknak. Csak kérdezem: nem kellene szólni az elszámoltatással megbízott politikai inkvizítornak, hogy kormánya körül bűzlik valami? Vagy szerinte ez így rendben van? Na, de térjünk vissza a lényegre! Azt várjuk a miniszterelnöktől - és nem gazdasági miniszterétől -, hogy tegye világossá középtávú gazdasági programját. A legegyszerűbb, persze, az lenne, ha visszavonná felettébb káros adóprogramját. Mert nem ér meg sok száz milliárd forintot, hogy a legmagasabb jövedelműeknek sokszor tíz- vagy százezer forinttal több maradjon a zsebében, főleg akkor nem, amikor ezzel párhuzamosan az átlagos keresetűeknek kevesebb jut. Ez tudniillik nemcsak költségvetési felelőtlenség, ez szociális perverzió.

És itt álljunk meg egy pillanatra! A miniszterelnök úgy tesz, mintha csak most vette volna észre, hogy az általa javasolt és elfogadtatott adótörvény a dolgozók felétől több ezer forintot vesz el havonta. Ugye, emlékszünk? Ősszel még azt ígérte, hogy mindenki jól fog járni. Most pedig, amikor lelepleződött nyilvánvaló tévedése - esetleg hazugsága -, most fenyegetőzik. Azt mondja, hogy mindenkinek kötelessége legalább annyi bért emelni, amennyi kompenzálja az általa megemelt adóterhek miatti veszteséget. Nem tudom, érti-e egyáltalán a miniszterelnök, hogy amit mond, az egy újabb extraadó. Egy jogon kívüli eszközökkel kikényszeríteni kívánt extra béradó. Ha a vállalatok behódolnak a miniszterelnök szándékának, a politikai nyomásnak, és ők kívánják megfizetni a dolgozók rossz adótörvény miatti veszteségeit, akkor ez 450 milliárd forintjukba fog kerülni. Ez abszurd. Különösen annak fényében az, ha ezt az összeget összevetjük az ugyancsak most bevezetett társasági adócsökkentés hatásával. Ez utóbbival mintegy 240 milliárd forintot nyertek ugyan a cégek, de miként látjuk, most ennél lényegesen többet, 450 milliárdot akar rájuk terhelni. Kérdezem én: hogyan lesz ebből javuló versenyképesség? Hogyan lesz ebből több munkahely? A válasz egyszerű: sehogy. A miniszterelnök nem érti, hogy mit csinál. Ha meg érti, és mégis ezt teszi, na, akkor az még nagyobb baj.

A kormány adópolitikája tehát gazdagpárti és szegényellenes, és többletterhet tesz a vállalatokra is. De ezt a kormányt nézve úgy tűnik, helytálló a régi igazság: a szegény embert az ág is húzza. Az idei költségvetés ugyanis jelentősen csökkenti a szociális ellátásra és a közmunkára fordítható pénzeket. Hadd mondjak egy egyszerű példát a várható következményekről. A napokban hosszasan beszélgettem Szeged sikeres polgármesterével, Botka Lászlóval. Ebből az derült ki, hogy drámai következményei lehetnek a kormány szociális megszorításának. Szegeden tavaly 12 ezren kaptak valamilyen pénzbeli szociális ellátást, támogatást. A parlamenti többség által alkotott új szabályok következtében idén ebből a 12 ezer főből 4 ezer semmilyen támogatást nem fog kapni, további 4 ezer pedig kevesebbet, mint tavaly. Ami a közmunkát illeti: tavaly mintegy ezren dolgoztak és éltek közmunkából. Idén, a jelentősen megkurtított források miatt jó, ha a tavalyi felének munkát és fizetséget tudnak adni. Ezek az emberek szeretnének dolgozni, de nem fognak tudni, mert a pénzt, ami ehhez kellett volna, Orbán adócsökkentés formájában a tehetőseknek adta. Azért ez gyalázatos! Mondom újra: ez szociális perverzió. Ez szociális érzéketlenség. Ez bűn. Ez Orbán bűne. És bizonyára hallott arról is a miniszterelnök, hogy Észak-Magyarországon hosszú évek óta példa nélkül álló módon, fényes nappal élelmiszerboltot fosztottak ki, mert már nem volt mit enni a családnak. Figyelmeztessük a miniszterelnököt: nem az a családbarát politika, ha a kormány tagjai, a miniszterek, az államtitkárok és a kormánytöbbség parlamenti képviselői saját családtagjaiknak adnak munkát az államigazgatásban. Ez nem az. Vagy, ha ő ezt érti családbarát politika alatt, akkor most szólok: minket súlyosan félrevezettek. És mondja, mi lesz a válasz az éhséglázadásra? Jön a belügyminiszter, és rendet tesz? Ha jól értem, ez lenne a nemzeti együttműködés gumibottal fűszerezett változata. Na, ebből mi nem kérünk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Korábban arról beszéltem, hogy ha továbbra sem tudunk kitörni a történelmi sérelmi politizálásból, ha nem tudjuk birtokba venni a demokrácia és a szociális piacgazdaság országát, akkor újabb és újabb rendszerváltozások hagymázas őrületébe fogjuk hajszolni magunkat, és hol ezt, hol azt a felét az országnak fogjuk kiebrudalmi a politikai közösségből. Ideje lenne számot vetni helyzetünkkel, és tisztességesen nekiállni dolgozni.

A Földön sincs annyi pénz, mint amennyi elég lenne a sok – egyébként jogosnak tűnő – igény kielégítésére. Pénzre vár az egészségügy, az oktatás, a tudományos kutatás, a kultúra, a szociális ellátás. Több pénz kellene az önkormányzatoknak, a rendőrségnek, az igazságszolgáltatásnak. Nagyobb támogatást igényelnek a vállalkozások. Soroljam még? Ezzel nem megyünk sokra. Ellenzékben, persze, megtehetnénk, hogy nem foglalkozunk a realitásokkal, és csak verjük az asztalt még több pénzért, és ha a kormány nem tudja az igényeket kielégíteni – persze, hogyan is tudná? –, akkor azonnal nemzethalált kiáltunk, és a kormány fejét követeljük. Bizony, így mentek nálunk ezek a dolgok az elmúlt húsz évben, igen, ezt tette velünk is a mai kormánypárt a megelőző nyolc évben. Én viszont nem szeretném ezt folytatni. Nem, mert megtanultam, hogy felelőtlen ellenzékből felelőtlen kormány lesz. Arról kívánok a következőkben beszélni, hogy mit kellene szerintem tenni pár fontos területen. De egy megjegyzés előre kívánkozik: nincs receptem csodára. Nem hiszek helyzetünk azonnali és radikális javulásában. Legalább öt-tíz évig kellene ugyanabba az irányba menni, hogy a végén Magyarország a többség számára érzékelhetően jobban élhető hely legyen. Azzal szeretném kezdeni, hogy mire adnék több pénzt. Csak három területre: közfoglalkoztatásra, oktatásra, a tudomány és a kultúra világára. Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy az egyik legsúlyosabb gondunk a rendkívül alacsony foglalkoztatottság. Sokan nem tudnak, persze, tudom én, vannak, akik nem szeretnének dolgozni. E baj megnevezésében és súlyosságának megítélésében egyetértek a kormánnyal. Az általa javasolt terápiával viszont egyáltalán nem. A foglalkoztatás bővítésének legfőbb akadálya ugyanis nem a magas közteher. A nem dolgozók többsége pedig nem azért nem dolgozik, mert nem akar, hanem, mert az istennek sem talál állást. A bajok igazi forrása az, hogy nem arra a tudásra, tapasztalatra van szükség a gazdaságban, amivel a munkát keresők többsége rendelkezik. Ez a gond. A kormány által kilátásba helyezett fenyegetőzéssel, büntetéssel, a szociális források csökkentésével ez a gond nem oldható meg. Legrövidebb távon csak a korábbinál is nagyobb, átfogó közmunkaprogram, hosszabb távon pedig az oktatás, képzés átalakítása javíthat a helyzeten.

Tudjuk, hogy százezrek vannak, akik már olyan mélybe zuhantak a munka világából, hogy a versenyszférába egyhamar már esélyük sincs visszakapaszkodni. Nincsenek és nem lesznek olyan vállalkozások, amelyek munkát adhatnának például a munkanélküliek azon felének, annak a 240 ezer embernek, akiknek legfeljebb nyolc általános iskolai végzettsége van. Nem lehet munkapad mellé állítani egycsapásra azokat, akiknek hosszú évek óta nem volt mindennapi munkájuk, és már rég elszoktak attól, hogy mindennap korán kell kelni, és szabályozottan, fegyelmezetten munkát kell végezni. Nekik, a legelesettebb százezreknek csak mi, a közösség teremthetünk munkát, ha meg mi nem tesszük, akkor továbbra is munka nélkül fognak maradni. Nincs más lehetőségünk, mint megszervezni az ország történelmének legnagyobb közmunkaprogramját, növelni a közfoglalkoztatást. Legalább két-háromszázezer embernek kell munkát adni a gyermekvédelemben, a szociális gondozásban, az idősellátásban, a mentális és egészségügyi rehabilitációban, az iskolai és iskolán kívüli oktatásban, a közművelődésben, az erdőgazdálkodásban, a településgondnokságban – és folytathatnám. Kiábrándulva, esetenként felháborodva látom, hogy a mai kormány ennek épp az ellenkezőjét teszi: remény helyett a reménytelenséget növeli. A foglalkoztatásnövelésnek hosszabb távon a jobb oktatás, a jobb képzés lehet a feltétele. De mondjuk el a kománynak, hogy attól nem lesz jobb az oktatás, ha az oktatási államtitkár fundamentalista konzervatív meggyőződésből kaszárnyát csinál az iskolából, katonát a tanulóból, ideológiai nevelőtanárt a pedagógusból.

Ehelyett a gyereknek több bátorítás és segítség, a pedagógusoknak több szakmai támogatás és elismerés, az iskolának stabil környezet, nyugalom és szabadság kell. Az ideológiai nyomulást feladva, vissza kell térni a tudományra épülő pedagógiai programokhoz, eljárásokhoz és módszerekhez. Az oktatás, a képzés kulcsa a tanár és a pedagógiai módszer. A következő években újra kellene szervezni, és meg kellene erősíteni a pedagógiai módszertani központokat, általánossá kellene tenni a teljesítménymérés és értékelés rendszerét, szükség lenne a pedagógusok munkáját segítő iskolai oktatási-nevelési asszisztenciára, és költségvetési forrásokból az évtized végéig fokozatosan és folyamatosan, minden évben az inflációt pár százalékponttal meghaladóan növelni kellene a pedagógusok bérét.

Arra törekedjünk, hogy a legjobb képességű gimnazisták válasszák a pedagógus pályát, a pályán levők pedig mindenben érezzék: az ország sokra tartja és megbecsüli a munkájukat. Ezen a ponton, persze, Önöknek fel kellene tenni nekem egy kérdést. Azt a kérdést, hogy honnan lesz több pénz közfoglalkozatásra, oktatásra vagy éppen kultúrára. Hiszen, ha tisztességesek vagyunk, akkor erre a kérdésre is válaszolni kell. Mondhatnám, persze, hogy a kívánatosnak tartott szerkezeti reformok majd elegendő pénzt hoznak, de tudom én jól: ez csak a világos és egyértelmű válasz megkerülése lenne. Én azt gondolom, hogy a legszegényebbek szociális biztonságának megteremtéséért, az oktatás felemeléséért azoknak kell áldozniuk, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, és akiknek most ez a kormány, Orbán kormánya még többet adott. Soha nem értettem egyet az egykulcsos adórendszerrel. Mert, persze, matematikailag igaz, hogy a 16 ezer forint éppúgy viszonyul a 100 ezerhez, mint a 160 ezer az 1 millióhoz, de ez társadalmi értelemben, szociális értelemben hamis állítás. Tudniillik az egykulcsos adó nem arányos, hanem éppen ellenkezőleg, aránytalan rendszer, hiszen jobban fáj a 100 ezer forintot keresőnek a 16 ezer forint adó, mint az 1 millió forintot keresőnek a 160 ezer forintos adó. Éppen ezért hazug ennek a kormánynak az érvelése. Annak érdekében, hogy a korábban meghatározott három területre több pénzünk legyen, én fokozatosan megemelném a havi 4–500 ezer forintnál többet keresők személyi jövedelemadóját, és bevezetném a vagyonadót a 100 millió forintnál magasabb személyes vagyonra. És bevezetném az örökösödési adót a 100 millió forintnál magasabb hagyatékra. Mert a gazdagság kötelez, és továbbra is hiszek kormányom sokszor hangoztatott igazságában, miszerint „több felelősség felelősség fent és több lehetőség lent”. Ez adja a piacgazdaság szociális karakterét, ez teremt szociális Magyarországot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kormány kulturkampfot folytat. Miként a politikában csak önmagát szeretné látni, a kultúra, a művészet világában is csak önmaga ízlés- és értékvilágának kíván helytadni. Nem érti, hogy a kultúra és a művészet éltető forrása a szabadság, a szabad művészeti önkifejezés. A politikus dolga nem a követendő művészeti ízlés meghatározása, hanem az alkotó szabadság garantálása, a kulturális és művészeti intézményrendszer támogatása, szakmai függetlenségük védelmének garantálása. A jobboldal fundamentalista konzervatív kormánya ebből, amit mondtam, egy árva betűt nem ért. Megveti és korlátozza a művészeti-kulturális autonómiát, a művészetben nem a szabad embert becsüli, hanem politikájának támogatóját keresi, akit, ha lehet, politikai nagygyűlések színpadainak, a szónokló vezér díszletének használnák. A strázsaművészek – így hívom Orbán nagygyűlésének díszleteit – ugyanakkor számíthatnak arra, hogy az új rezsim kifizeti őket. Mostanra nem maradt egyetlen olyan strázsaművész sem, akinek ne jutott volna legalább egy vidéki színház igazgatósága. Az meg úgy tűnik, a kutyát sem érdekli, hogy a vezérhez való feltétlen hűségük miatt a kinevezett színházigazgatók színházaiba kevesebben váltanak jegyet ma, mint a korábbi években. A néző ugyanis szórakozni, gondolkodni, sírni, nevetni akar, nem pedig a jobboldali kulturkampf elszenvedője kíván lenni. Kerestem a legjobb kifejezést, de nem találtam mást, minthogy azt tudom Önöknek mondani: gyomorforgató, amiként a jobboldal radikálisai, a kormánypárt politikusai kívánják szerkeszteni a Nemzeti Színház programját, és vérlázító, amikor európai kulturpolitika képviselete helyett a színház igazgatója ellen megtorló jellegű, személyeskedő, politikai bosszúhadjáratot folytatnak. Az meg egyenesen gyalázatos, amikor a miniszterelnök fogdmeg emberei kompetensnek nyilvánítják magukat tudományos kérdésekben, és beképzelt módon arról értekeznek, hogy mi a filozófia kutatásának elfogadható iránya és tartalma. És nemcsak a lóláb, hanem az egész ló a maga valójában kilóg, amikor vágyaik legmarkánsabb elemeként azt vetik a filozófusok szemére, hogy liberális gondolkodók. Mi közük van hozzá? Vegyék le a piszkos kezüket Heller Ágnesről, Vajda Mihályról, Radnóti Sándorról és a többiekről! Minket nem zavar, ha ők Wass Albertet olvassák. De talán illene időnként belelapozni egy József Attila-kötetbe is. Levegőt! Levegőt! – írja József Attila is. Igen, a szabadság levegőjére van szükség a magyar kultúrában és a művészetben.

Kedves Barátaim!

A magyar egészségügy áldatlan állapotban van. Dacára az elmúlt évek kórházépítéseinek, a mentőszolgálat fejlesztésének, ami az épületeken vagy az autókon belül történik és ami talán a legfontosabb, az egy jottányit sem változott. Az orvosok és a nővérek frusztráltak, rosszul keresnek, közülük jó páran külföldre készülnek. A betegek kiszolgáltatottak, ellátásuk színvonala sokszor leginkább még ma is attól függ, hogy vannak-e jó kapcsolataik. Igen, tudom, hogy 2010-es bukásunk egyik meghatározó oka az volt, hogy a választók és a szakma nagyobbik része elutasította az egészségügyi reformprogramunkat. Nincs szándékom utólagos harcba bocsátkozni itt, de muszáj tennem pár megjegyzést.

Nem kétséges, hogy orvosaink, nővéreink nagy része tudásához, felelősségéhez, terheléséhez képest méltatlanul keveset keres. A helyzet mára tarthatatlanná vált. De most nem a kormányt szeretném kritizálni, hiszen tudom, hogy rendkívül szűk a kormány költségvetési mozgástere. Ezzel szemben viszont kritizálom a korábbi ellenzéket, bár tudom, hogy a mai kormány és a tavalyi ellenzék formálisan egy és ugyanaz, viszont politikailag ez az egyenlőség nem áll fent.
Nem áll fent, mert ahogyan nincsen most mozgástere a kormánynak, úgy igenis volt mozgástere a mi korábbi ellenzékünknek. De ő ezt a mozgásterét arra használta, hogy megbénítsa a magyar egészségügy átalakítási programját, a legönzőbb módon, szociális népszavazásnak hazudva, arra szervezte az országot, hogy mondjon nemet a magyar egészségügy rendbetételére, és mondjon igent arra, ami mostanra orvost, nővért, beteget egyaránt frusztrál. Ezzel, persze, még nem jutottunk előre. A miniszterelnök sokszor ajánlja nekünk, hogy vegyük kezünkbe a sorsunkat, mi, polgárok. Ez felemelő cél. Kár, hogy miközben ezt mondja, azt hiszem, lelke mélyén éppen az ellenkezőjét kívánja: azt szeretné, ha önmagunk helyett az ő kezébe adnánk sorsunkat. De sajnálom, ő az egészségügyben politikai és gazdasági ok miatt mára tökéletesen tehetetlen és béna. Ezért, ha valahol, az egészségügyben valóban csak magunkra számíthatunk. Ezen a ponton az orvosokhoz, az egészségügyben dolgozókhoz és valamennyi magyar polgárhoz fordulok. Ha jó egészségügyet akarunk, akkor nekünk kell érte tenni. Az a kérdés, hogy mi, magyar polgárok hajlandók vagyunk-e belenyúlni a zsebünkbe, hogy megtarthassuk és megfizethessük orvosainkat, nővéreinket, az ápolókat, az asszisztenseket. Széchenyi azt mondta, hogy vannak „szó magyarok” és vannak „tett magyarok”. A „szó magyarok” – ezt már én mondom – könnyes szemmel beszélnek a hazáról, a nemzetről, éjjel és nappal éneklik a Himnuszt, nemzeti trikolórba burkolóznak. A „tett magyar” ugyan kevesebbet sír, visszafogottabban szónokol, de erőfeszítést tesz a hazájáért. Arra bátorítom magunkat, hogy legyünk „tett magyarok”. Beszéljünk arról, hogy mi mit tehetnénk a magyar egészségügyért, önmagunk egészségéért!

Mielőtt félreértenék, én itt most nem a miniszterelnök ostoba „hamburger adóját” propagálom. Viszont ne azt nézzük, hogy mit tehet az egyébként szegény állam, hanem azt, hogy mit tehetünk mi. Ugyan tudom, hogy három éve hárommilliós többség utálta el a vizitdíjat, most mégis azt ajánlom, és hívhatjuk, ahogyan akarjuk, de mégiscsak azt ajánlom: vállaljunk szerepet abban, ha úgy tetszik, vállaljunk anyagi áldozatot, hogy megbecsült, megfizetett orvosaink, ápolóink legyenek. Én azt szeretném, ha ők is éreznék, hogy mi éppúgy nem vagyunk érzéketlenek az ő sorsuk iránt, miként mi is azt várjuk tőlük, orvosainktól, hogy ők se nézzék tétlenül, érzéketlenül nyavalyáinkat, betegségeinket.

Igen, tudom, ez nehéz kérdés. De muszáj azt mondanom Önöknek: olyan helyzetben van az ország, olyan helyzetben van ennek a kormánynak a költségvetése, hogy jobb egészségügyet, megfizetett orvosokat, egy tisztességesebb világot vagy a mi plusz hozzájárulásunkból, a mi akaratunkból, tevékeny részvételünkkel lehet teremteni, vagy sehogy. Nem szónoklat kell, nem pátoszos hang kell. Az egészségügynek ennél többre van szüksége. Ezt a többet ma a közösség, a köz költségvetése nem tudja megadni. Két lehetőség van: vagy belenyugszunk, hogy egy évtizedre minden ilyen marad, vagy az ország nagyobbik fele felébred a fideszes bódításból, és azt mondja, hogy „tett magyar” akarok lenni. Én a „tett magyarokat” akarom szolgálni, azokat szeretném képviselni.

Persze, a pénz nem minden. Szükségünk van arra is, hogy a társadalombiztosítás valódi biztosító legyen, hogy erős betegjogi felügyelet védje érdekeinket, hogy ne a gyógyszerészlobbi határozza meg, hogy hol lehet gyógyszertár és hol nem. Ezt tettük kormányon, és erre mind szükségünk van, ha azt akarjuk, hogy jobban szolgálhasson minket az egészségügy. Kérem, engedjék meg, hogy egy újabb terület felé irányítsam figyelmüket! Közhelyszámba megy, hogy a magyar közigazgatási és önkormányzati rendszer fenntarthatatlanul szétaprózott. Átalakításuk éppen ezért elkerülhetetlen. A lényeget illetően szerintem éppen ezért például rendben van a megyei kormányhivatalok felállítása, helyesen döntött a kormány, jó, hogy megtörtént, reméljük, hogy a részletek is rendben lesznek. Ami az önkormányzati rendszert illeti, szerintem itt három elvet kell érvényesíteni. Egy: nem lehet elvenni egyetlen település jogát sem az önkormányzástól. Mindenkinek legyen joga elöljárót vagy testületet választani. Kettő: nem tehetünk mást, támogatni kell az önkormányzati hivatalok kistérségenként vagy járásonként történő megszervezését. De ez a hivatalokra vonatkozik. Három: ugyanakkor meg kell tartani az önkormányzatok, illetve önkormányzati közösségek jogát arra, hogy ők bízzák meg a jegyzőt, azaz nem engedhető meg – mint ahogyan a kormány egyik-másik mai vezetője tervezi –, hogy a jegyzőt a kormány nevezze ki. Ha ez a három feltétel teljesül, akkor ilyen elvek mentén szerintem az önkormányzati, a helyi önkormányzati és közigazgatási rendszer átalakítását támogatni kell.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kérem, engedjék meg, hogy pár gondolat erejéig beszéljek az úgynevezett nemzeti kérdésről. Természetesen nem az a kérdés, hogy Trianon nemzeti tragédia-e. Természetesen az. De mivel visszafelé nem forgathatjuk az idő kerekét, csak azt érdemes vizsgálni, hogy mit tehetünk most a trianoni trauma kezelésére. A magyar választók jelentős része, őszinte nemzeti sértettséget érezve, megindult lelkiséggel keresne történelmi kárpótlást. Én ezt a megindultságot értem. Sőt, érteni vélem a húszas-harmincas évek erős érzelmi töltésű, Trianon visszarendezését célzó nacionalizmusát és irredentizmusát is. De nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a nemzeti lelkesültség végül is egy tragikus háborúba sodorta az országot, melyben magyarok százezrei, összességében sok milliónyian vesztették életüket. Végül pedig nem hogy nem sikerült visszakapni egy négyzetméternyit sem a Trianon által elvesztett területekből, hanem még további három falut vesztettünk el.

Nem tagadom, az a benyomásom, hogy miként a két világháború között, úgy most sem jár együtt a nemzeti lelkesültség kellő nemzeti bölcsességgel. Tudom, van, aki szerint az én álláspontom úgymond nemzeti alapon támadható, még durvábban nemzetellenes, vagy egyenesen hazaáruló. Hosszú védekezés helyett inkább hadd hozzak ismét egy német példát. Vajon Willy Brandt is elárulta hazáját? Mint ismeretes, az egykori német kancellár a hetvenes évek legelején véglegesen tudomásul vette a második világháború után kialakult határt, és ezzel azt a tényt, hogy Kelet-Poroszország és Szilézia tízmillió német polgárral együtt végleg Lengyelországhoz került. Azt már meg sem jegyzem, hogy Németországnak soha eszébe sem jutott állampolgárságot ajánlani az ugyancsak elveszett Elzász és Lotharingia polgárainak. S lám, Németország mára megint sikeres nemzet, az unió talán legfontosabb motorja. A német siker egyik oka, hogy nem újraírni akarják a történelmüket, hanem – miként már korábban is utaltam rá – tanulni szeretnének belőle. Tessék csak megnézni, miként vélekedik ma a német társadalom túlnyomó része és a politikai elit csaknem egésze a demokráciáról, a nácizmusról, a holokausztról. De nem Németországról akarok értekezni. A rendszerváltozás után a magyar politikai pártok meglehetősen nagy egységben hangoztatták a szülőföldön való megmaradás szükségességét. Ezért támogattuk mi óvatosabban – tudom, mások nálunk sokszor harciasabban – a határon túli magyarok különféle autonómiaigényét, iskoláikat, könyvtáraikat, színházaikat. Ugye, világos, hogy az autonómia és a kettős állampolgárság praktikusan kizárja egymást? Tudniillik, saját országhatárán belül egyetlen állam sem adhat kiterjedt autonómiát egy másik állam egy körzetben koncentrálódó állampolgári közösségének, mert az érthetően az elszakadás első és csaknem visszafordíthatatlan lépése lenne. Aztán tegyük még hozzá: a kettős állampolgárság akarva-akaratlanul felgyorsítja a szülőföld elhagyását, az anyaországhoz való megtérést, ezzel pedig végleg beteljesíti Trianon tragédiáját. Természetesen érvelésemben szembeállítható, hogy nem viselheti el az egyes kisebbségi alávetettségben élő ember a nemzeti fennmaradás terhét, annak felelősségét, szabad választást kell adni mindenkinek. Igen, ez súlyos érv. Mégis azt kell mondjam: ezer ilyen dilemmával találkozunk, amikor a nemzet ügyét igazgatjuk.

Nem szeretnék profán lenni, de hasonló helyzettel állunk szemben, amikor nem tudjuk vég nélkül növelni a béreket vagy a nyugdíjakat, miközben az egyes ember talán megérdemelné. De egyszerűen azért nem tehetjük meg, mert a nemzet bizonyos érdekei és lehetőségei ezt nem engedik meg. A választójog kérdése, mármint a határon túl élő, Magyarországon életvitelszerűen nem lakó magyar állampolgárok választójogának kérdése sok tekintetben ennél egyszerűbb kérdés. Ha a határon belül élő magyar politikai közösség tagjai úgy fogják érezni, hogy azok döntenek sorsa felől, akik nem viselik döntésük következményét – hiszen életvitelszerűen nem itt élnek, nem itt fizetnek adót, nem ide járnak iskolába a gyermekeik és folytathatnám –, akkor ez drámai konfliktusokkal fog fenyegetni. Olyanokkal, amelyek nem közelebb fogják hozni a határ két oldalán élő magyar közösségeket, hanem éppen ellenkezőleg, eltávolítják őket, és ma még megítélhetetlen tartalmú konfliktusokhoz fognak vezetni. Mindezt csak azért osztottam meg Önökkel, hogy világossá tegyem, milyen elvi megfontolásból nem értettem és ma sem értek egyet a kettős állampolgársággal, és a Magyarországon nem életvitelszerűen élő magyar állampolgárok szavazati jogásának megadásával. És még mielőtt valaki hazaárulózni kezd, a végtelenül tiszteletreméltó és elismerésre méltó Markó Béla egy mondatát hadd ajánljam figyelmükbe: „Állampolgárságomnak nincs köze magyarságomhoz”. Csak arra akartam figyelmeztetni, hogy mit sem ér a sokat hangoztatott nemzeti felelősség, ha abban csak lelkesültség van, és hiányzik a mértéktartó előrelátás, a bölcsesség. mert a felelősséget időnként már csak egy lépés választja el a felelőtlenségtől. Szerintem a magyar jobboldal, mit sem tanulva és értve az európai történelemből, éppen ezen utolsó lépés megtétele felé halad.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2010 és 2011 Orbán rendszerdúlásaként fog bevonulni a magyar történelembe. Olyan évekként, amelyben a kormány feldúlta a ’89-es politikai kompromisszumot, és elkezdte építeni az önkény rendszerét. A mi válaszunk erre, hogy Orbán rendszerének ellenzékeként a ’89-es alapokhoz visszatérő, új köztársaság programját kínáljuk.

De Orbán rendszerdúlása, az önkény rendszere nemcsak a harmadik köztársaságot számolja fel, hanem hosszú időre átalakítja a magyar pártszerkezetet is. Az orbáni kihívás láttán újra kell válaszolni azokra a kérdésekre, hogy kik is vagyunk, és mit kívánunk csinálni. Hadd menjek vissza egy kicsit a történelembe! 1989-ben, a rendszerváltozás időszakában az akkori állampárt is azzal a kérdéssel szembesült, hogy hogyan tovább. A baloldal akkor is válaszút előtt állt. Voltak, akik azt mondták, hogy őrizzük a lángot. Mások erre azt válaszolták, hogy a lángnál fontosabb a világosság, és ha azok között akarunk lenni, akik majd beragyogják az új magyar demokrácia egét, akkor nemcsak az országban, hanem az akkori állampártban is rendszerváltozásra van szükség. Ezt értette meg Nyers Rezső, Horn Gyula, Vitányi Iván és sok-sok követőjük. Mindazok, akik 1989 őszén létrehozták a Magyar Szocialista Pártot, a rendszerváltozás baloldali demokratikus pártját, amely megállta a helyét, sikeres lett, és a következő öt kormányzati ciklusból háromszor kormányozta az országot. Most újra olyanokra van szükség, akik értik, hogy az MSZP-ben rendszerváltozás kell, annak érdekében, hogy hatékony választ adhassunk Orbán rendszerdúlására, az orbáni önkényre, és majd részt vehessünk az új köztársaság megteremtésében. Olyan párt kell, amely tanult saját történelméből, tanult saját hibáiból, és képes együttműködni a demokratikus ellenzék többi pártjával és szervezetével.

Mielőtt továbbmennék, szeretnék válaszolni arra a kérdésre – mert a kérdés megkerülhetetlen –, hogy vajon mi a Magyar Szocialista Párt felelőssége abban, hogy ma Orbán önkénye uralkodhat az országban. Három ilyen okot találtam. Legsúlyosabb társadalmi-gazdasági tévedésünk az volt, hogy 2002 és 2006 között erénynek hittük az osztogatást, majd ezt követően ugyancsak erénynek állítottuk be a korábbira kényszerűen következő megszorítást. Ez nyilvánvaló ellentmondás. Bibó szavaival élve: első állításunk a hamis realizmus, második pedig a túlfeszített lényeglátás csapdája volt. Második tévedésünk egy súlyos politikai tévedés volt. Tévedtünk, amikor nem értettük meg, hogy az Antallt követő jobboldal meghatározó képviselői – mostanra élükön Orbánnal – nem demokratikus politikai küzdelmet, hanem a saját jobboldalukon túli erők teljes politikai megsemmisítésének végső célját kitűző, totális politikai háborút folytattak ellenünk. Csetlő-botló demokratizmusunk gyengeséggé, ön- és közveszélyes önfeladássá vált ebben a környezetben. Végül pedig, harmadikként nem vettük észre, hogy a mögöttünk álló kormánypártok vezetőinek és tagjainak egy részét a morális, kulturális, emberi romlásnak olyan világa érintette meg, hogy az önmagában is képes volt aláásni kormányzásunk hitelét.

Nem kétséges, hogy egykori szerepemből fakadóan a felelősség jelentős része az enyém. Ennek egyes elemeiről beszédem elején már szóltam. Most hadd folytassam akkor egyes szám első személyben. Ami a gazdasági és társadalompolitikai tévedést illeti, ez a legnehezebb kérdés. Belátom, hogy 2004 után, a hirtelen jött miniszterelnökséget követően nem volt sem erőm, sem bátorságom, s talán még felkészültségem sem, hogy változtassak a 2002 után kialakult kurzuson. Elsősorban győzni akartam. Megteremteni az esélyt, hogy reformok sorozatával jobb országot teremtsünk. És győztem is, de a 2006-os fordulatra nem készültem föl eléggé. Sem szakmailag, sem politikailag. Pártommal szembeni szenvedélyes vádbeszédem ugyan időlegesen politikai sikert hozott belül – hiszen megszereztem a reformokhoz szükséges belső támogatást –, de egy árulást követően a drámai szónoklat gyilkos eszköz lett ellenfeleim kezében. Őszöd így egyfelelől a reformfelelősség és az igazság, másfelől az árulás és a hazugság jelképe lett.

Ami a második ügyet, a Fidesz stratégiájának félreértését illeti, ez ügyben nincs lelkiismeret-furdalásom. 2003-ban beszéltem először arról, hogy a Fidesz a törvényes kormánnyal szemben illegitim hatalmat, úgynevezett árnyékállamot épít. Azóta sok párttársammal, értelmiségiekkel, elemzővel szemben azt állítom, hogy bár jó volna, de nem tudunk megállapodni az orbáni Fidesz-vezetéssel. Nem a jobboldali szavazókról beszélek, még csak nem is a Fidesz egészéről. Kizárólag a Fidesz orbáni vezetéséről. 2002-ben még kerestem a kompromisszumot, a nemzeti közép kialakításának lehetőségét, ahogy azt az akkori miniszterelnök hívta. Medgyessy Péterrel elzarándokoltunk még a Terror Házába is. De az az igazság, hogy az is csak olaj volt a tűzre. Empátiánkat, közeledésünket a Fidesz gyengeségnek fogta fel. Azóta egyfolytában azért küzdök, hogy megértessem választóinkkal, hogy nem rajtunk múlik a nemzeti kiegyezés. De továbbra is sokan vannak, nagyon sokan, akik a legkényelmesebb utat választják, és azt mondják: az egyik kutya, a másik eb. Én ezt kikérem magamnak! Én demokrata vagyok! Mi demokraták vagyunk. Lehet, hogy nem elég jó demokraták. Lehet, hogy időnként nem elég elvszerűek. De demokraták.

A Fidesz ezzel szemben rombolja a demokráciát, és 2006 őszére eljutott oda, hogy a békés tüntetők mögött megjelent gyújtogató csőcselék kihasználásával és támogatásával kormányellenes puccsot kísérelt meg. Mi álltunk a köztársaság pártján, a rendőrség a köztársaságot védte, a Fidesz pedig ezt a köztársaságot és a köztársaság alkotmányos rendjét pusztította. Ez a különbség köztük és köztünk. Erkölcsi és emberi hitványság dolgában kevés adósságom van. Ha volt politikus Magyarországon – nézzék el a szerénytelennek tűnő szöveget –, ha volt politikus Magyarországon, aki tisztába akarta tenni a pártfinanszírozást, aki küzdött a pártpénztárnokok világával, azok erkölcsével és kultúrájával, aki úgynevezett köztisztasági csomagot terjesztett be, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk a gyalázat rendszerének, akkor ez a politikus, akkor ez az ember én voltam. Az igaz, hogy javaslataim időnként erőtelenek voltak. És az is igaz, hogy sokszor még saját párttársaimban sem bíztam, így végül sérülékeny harcossá váltam. De ez nem morál, vagy moralitás kérdése. Ez politikai taktikai kérdés, amelyben valóban kisebbségbe szorultam, és ezért vesztettem.

De most térjünk vissza az MSZP-hez! Egy működő demokráciában természetes, hogy szociáldemokraták, konzervatívok, liberálisok versenyeznek. Az önkény rendszerében viszont a választóvonal nem közöttük, hanem az önkény erői és a demokraták között van. Ma az a feladatunk, hogy megszervezzük Orbán rendszerének demokratikus ellenzékét. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, hogy hatékonyan tudjunk védekezni Orbán rendszerdúlása ellen, és majd részt vehessünk az új köztársaság megteremtésében, csaknem ugyanolyan mélységű átalakításra van szükségünk, mint amilyet ’89-ben már megtettünk. Az MSZP rendszerváltozása azt jelenti, hogy az új történelmi helyzetben új történelmi szerepbe kell helyezni a pártot. Olyan párttá kell tenni, amely alkalmas arra, hogy befogadja az orbáni rendszer demokratikus ellenzékének nagy részét, de képes arra is, hogy együttműködjön a demokraták széles koalíciójában résztvevő más pártokkal és szervezetekkel. A Fideszt legyőzni csak demokratikus ellenzéki egységben lehet. Nem szervezeti egységről, nem „egy a tábor, egy a zászló” stratégiáról beszélek, a demokratikus ellenzéki egységnek politikai és erkölcsi természetűnek kell lennie. Az MSZP átalakításának lényege, hogy magunk mögött hagyjuk a kétértelműség és kétlelkűség politikai, kulturális és morális világát, ami az elmúlt húsz évben oly sok rossz kompromisszum okozója volt. Elvi kompromisszum nélkül kell kiállni a szociális piacgazdaság, a jogállamiság, a parlamentarizmus, a politikai erkölcs tisztaságáért. Nincs több kompromisszum! Aki pedig baloldalúságunkat félti és kéri számon rajtunk, azoknak azt mondom, hogy nem az a baj, hogy nem voltunk baloldaliak, hanem az, hogy régimódian, fenntarthatatlanul és bátortalanul voltunk azok. A baloldaliság szociális felelősségről, nem pedig szociális populizmusról szól. A szociális felelősségre igent mondok, a szociális populizmussal szemben meg küzdeni fogok, mert ez utóbbi nem fölemeli, hanem tönkre teszi a baloldalt.

Mondjuk hát ki világosan: nem az MSZP szétszakítására, nem a demokratikus ellenzéket tovább daraboló új párt alapítására, hanem az MSZP meglévő erényeire építő, hibáit, fogyatékosságait maga mögött hagyó pártátalakításra, és a párt átalakításával létrejövő új balközép demokrata párt létrehozására van szükség. Nem szakítunk, hanem átalakítunk. Nem új pártot alapítunk, hanem az MSZP-ből csinálunk új pártot. Baloldali pártot, demokratikus pártot, erkölcsös pártot, hazafias, európai pártot. Azt javaslom, hogy 2012-ben egy, az 1989-eshez hasonló változásokat hozó kongresszuson alakítsuk át az MSZP-t, és így hozzunk létre egy új, balközép demokratikus pártot, 1989-ért, az Új Köztársaságért, a hazáért!

 



A bejegyzés trackback címe:

https://doku.blog.hu/api/trackback/id/tr252677352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ursus artos 2015.02.18. 20:20:20

" Legrövidebb távon csak a korábbinál is nagyobb, átfogó közmunkaprogram, hosszabb távon pedig az oktatás, képzés átalakítása javíthat a helyzeten. "
És nem ez történt???