Doku blog

Doku blog

2010.05.04: Gyurcsány röpirata 2.

2014. május 05. - doku.blog.hu

Gyurcsány Ferenc 2010 május 4-én az alábbi röpiratot küldte el e-mailben több száz szimpatizánsnak azzal, hogy olvassák el és vitatkozzanak téziseivel. Második rész.
(Forrás)

19. Sokan azt vetik az MSZP szemére, hogy nem eléggé baloldali, ezért valamiféle baloldali fordulatot igényelnek. Nincs semmilyen vitánk abban, ha azt mondjuk: baloldali politikát kell folytatni. A kérdés pusztán az, hogy mit tekintünk baloldalinak. Sőt, tovább szűkíthetjük a feltett kérdést, hiszen alapvetően kételemű dilemmáról beszélünk: melyek a baloldali társadalompolitika és gazdaságpolitika sarokkövei. (A vitatkozókat ugyanis általában hidegen hagyja a kül- és biztonságpolitika, és nincs érdemi vita az alkotmányos alapértékek baloldali képviseletének mibenlétéről sem.)

A demokratikus baloldal történelmi tradíciója legszorosabban a politikai szabadságjogok, a munkához, a tudáshoz, a lakhatáshoz, az egészséges élethez való egyenlő hozzáférés követeléséhez kötődik. A baloldal a szegénység ellen küzd. Az ellen, hogy kiszolgáltatott legyél politikai, szociális, gazdasági értelemben. A küzdelem célja, hogy szabad és önálló lehess, hogy kitörhess az alávetettségből. A baloldal szabad emberekről álmodik. Szabadokról, akik meg tudnak és meg akarnak állni a lábukon, akik nem függnek sem a tőke, sem a helyi hatalmasságok, sem az önkormányzatok, vagy az állam leereszkedő kegyétől, sunyi jóindulatától. A baloldaliság szerintem teljesítményről (illetve a teljesítmény bizonyításának lehetőségéről) és szolidaritásról szól. Ráadásául ebben a sorrendben. A szociáldemokraták „munkát és kenyeret” követeltek, a munkásnak pedig biztosítást.

Nekem az a személyes tapasztalatom, és azt olvasom különböző felmérésekben is, hogy két tipikus magatartás áll szemben egymással. Emberek sokasága keresi a munkát, a még több munkát, a lehetőségeket, nem rest újabb és újabb erőfeszítést tenni. Aztán vannak, akik azt keresik, hogyan lehetne mielőbb nyugdíjba menni, szürke, feketemunka mellett segélyre is szert tenni, így-úgy ügyeskedni. Nem ítélkezni szeretnék, ráadásul minden egyes eset külön történet, sokszor megindító emberi tragédiákkal is a háttérben. Mégis ki kívánkozik belőlem: a baloldaliság lényege szerintem, hogy dolgozni, tanulni, teljesíteni akarok. Látom, hogy ezzel szemben a baloldaliság mégis hogyan egyszerűsödött sokak szemében segély, és támogatáspolitikává. Muszáj azt írnom: a baloldaliság a munkához való pozitív viszony (is). Amikor sokan „munka alapú gazdaságról” beszélnek, azzal én egyetértek, de azt gondolom, hogy ennek lényege, hogy a munkában akarjuk megtalálni a boldogság, a személyes felemelkedés kulcsát.

A melós mellett kell állni, és el kell húzódni attól, aki messze elkerüli a munkát. Ha ezt tesszük, annak lesz erkölcsi ereje. A dolgát végző munkás, alkalmazott, a teljesítő diákért kell kiállni, hogy tisztességesen bánjanak vele, hogy megbecsüljék, hogy ne használják ki. De nem szabad az ő adójukat arra fordítani, hogy olyannak adjunk, aki nem tesz erőfeszítést önmagáért. Akkor most a szolidaritás ellen beszélek? Dehogy! Arról, hogy azzal kell szolidárisnak lenni, aki maga is erőfeszítést tesz. Ezt persze nem lehet úgy általában megmondani. Ehhez egyénre szabott szociálpolitika kell. Ehhez intézmények kellenek, amelyek valóban ismerik a bajban lévők helyzetét, elemezni, mérlegelni tudnak. Ez nem a régi szociálpolitika, amely egységes tömegként kezelt százezres tömegeket és egyformán adott mindenkinek. Hadd tegyem hozzá: az ”Út a munkához” program ilyen irányba tett lépés volt.

Aztán van, aki azt mondja, hogy a költségvetési kiigazításból következő megszorítás nem volt baloldali lépés. A kiigazítás maga sem bal- sem jobboldali: egyszerűen kikerülhetetlen kényszer. Kényszer, mert elfogyott az ország pénzügyi mozgástere (tegyük hozzá, éppen a korábbi időszak baloldalinak tartott költekező politikája miatt). Itt csak azt lehet mérlegelni, hogy kire és milyen arányban rakjuk a terhet. A megszorítások alatt védtük a nyugdíjasokat, a családokat, és terhet raktunk a dolgozókra, náluk is nagyobbat a vállalkozásokra. Ha volt ezzel a megszorítással baj, akkor nem az, hogy nem volt eléggé baloldali, hanem az, hogy sokkal megértőbb volt a nem dolgozókkal, mint azokkal, akik dolgoztak. Ez pedig nagyon is a hagyományos és általam fent is kritizált baloldali mentalitásra hasonlít, ha úgy tetszik nem az a baj a kiigazítással, hogy nem baloldali volt, hanem az, hogy túlságosan is baloldali volt. Remélem nem értik félre, nem azt mondom ugyanis, hogy a kiigazítás baloldali politika? Nincs az a kiigazítás, amit szeretnek az emberek. A kiigazítást mindenki a pokolba kívánja. Nem azzal van baj, hogy az nem baloldali, hanem a magával a kiigazítással, mert az mindenképpen elvesz, és azt nehéz elfogadni.

De politikustól abszurd az hallgatni, hogy a kiigazítással kapcsolatban a baloldali gyökerekhez való visszatérésről beszélnek. A baloldali gyökerek nem túlköltekezésről szólnak, nem segélyekre kívánják építeni a családok biztonságát, a nemzet felemelkedését. A baloldalnak felelős költségvetési politikát kell folytatni, a teljesítményt kell a középpontba állítani, és fognia kell az erőfeszítések ellenére és peremre szorulók kezét. Ezt a politikát folytattuk 2006 után, bármilyen nehéz is volt ez a politika.

III. Megújítani? De hogyan?

20. Hallom, azt mondják, hogy értékelnünk kell a magunk mögött hagyott húsz, nyolc és négy évet. Ez igaz, sőt felelős kijelentés. De tegyünk hozzá még valamit: értékelni kell az utolsó egy évet is.

Egy évvel ezelőtt egyre világosabb lett, hogy a 2008 őszén kezdett, amúgy sikeres válságkezelés olyan további intézkedéseket kíván, melyek elfogadtatásához nekem már nem lesz többségem a frakcióban és a parlamentben. Vagy nekem kell menni, vagy a válságkezelés bukik meg. Az akkor már lassan egy éve tartó belső kötélhúzás is jelezte, a párt vezetése ugyancsak a távozásomat szeretné. E két ok miatt együttesen távoztam először a kormány, majd a párt éléről. Az új kormány, Bajnai Gordon kormánya válságkezelésből jelesre vizsgázott, kiváló munkát végzett. A pártnak bonyolultabb éve volt, ami a válságkezelés parlamenti támogatása mellett már a választási kampány jegyében telt.

A választási kampány értékelése nehéz feladat. Mondhatnánk, hogy vesztettünk, tehát rossz volt a kampány. De ez így igazságtalan lenne. Hiszen a kampány kezdetekor tízből kilenc választó azt gondolta, hogy veszíteni fogunk, a többség kormányváltást akart. A kampánynak ugyanakkor voltak vállalható stratégiai célkitűzései. A legfontosabb az volt, hogy elkerüljük a Fidesz kétharmados győzelmét. Ezt egészítette ki két további részcél: tucatnyi egyéni győzelem és a meghatározó ellenzéki pozíció megtartása. Tegyük fel a kérdést! Helyes volt a stratégiai cél? Szerintem igen. Ez a cél arányos volt az MSZP erőforrásaival, a társadalmi, politikai helyzettel. Ennél több irreális lett volna, kevesebb pedig önfeladás. Na és sikerült a kampány stratégiai célját teljesíteni? Nem.

Olvasom, hogy van, aki szerint ugyan azt mondták a kampányban, hogy a kétharmad megakadályozása a cél, de ezt nem gondolták komolyan, ez csak amolyan kommunikációs fogás volt. Éppen úgy, mint amikor azt mondták, hogy az MSZP végül meglepetést fog okozni. Ha ez tényleg csak kommunikációs fogás volt, akkor az baj, nagy baj. A kampány nem kommunikáció, hanem a politika egyfajta sűrítménye. Ezért kell róla most beszélni.

A mi kampányunkkal nem technikai, hanem politikai problémák voltak. A kampány menedzserei tették a dolgukat, de egy valamit nem tehettek: nem hozhattak politikai döntéseket, mert ez a politikusok dolga. Ők viszont szemmel láthatóan nem tudták eldönteni, hogy mit vállalnak a múltból, és mit képviselnek a jövő lehetőségei közül. A tétovaságot és a politikai bizonytalanságot akarta eltakarni, hogy minden jelölt saját üzenetekkel kísérletezett. De mi volt az MSZP-nek, mint egésznek, mint a baloldal vezető pártjának a mondanivalója? Azt, hogy állítsuk meg a Jobbikot, máskor meg, hogy inkább a Fideszt. Ennyi. De mit gondolunk a saját nyolc évünkről, mire vagyunk büszkék, mit gondolunk, Magyarországról, az emberekről, az ő gondjaikról, álmaikról? Hiszen mégis csak erről kell szólnia a kampánynak. Mi olyan ügyekkel kampányoltunk, mint például, legyen magasabb a szakmunkás tanulók ösztöndíja. De mindenki tudta, hogy nem győzünk. Akkor meg kit érdekel az ösztöndíj? Ehelyett nem az a kérdés, hogy milyen világban hiszünk? Hogy mi fontos nekünk, hogy kik is vagyunk valójában?

A vesztes pozíciójából induló kampány nem szakpolitikákról (a politika fellengzős nyelvén angolul: policy), hanem nagypolitikáról (politics), identitásról kell hogy szóljon. A várható vesztes nem intézkedést, hanem azonosulást ígér, képviseletét és védelmét a számára fontos értékeknek, világlátásnak. Ehhez persze el kell dönteni, hogy miben hiszünk. Ebben maradt adós a kampány, erre nem tudtak, mertek válaszolni vezető politikusaink.

Ha tudjuk, hogy veszteni fogunk, akkor nem a miniszterelnök-jelölt személye van a központban. Nem azért mert személyében nem alkalmas, hanem mert ez nem fontos, hiszen nem lesz miniszterelnök. Ha tudod, hogy veszíteni fogsz, és mi tudtuk, akkor a neked fontos ügyek erős védőjének mutatod be pártodat, akkor csapattal és nem személlyel kampányolsz. Belátom ez nem könnyű. Különösen, ha a vezetés legtöbb tagja egyetlen olyan mondatot nem mondott a kampányban, ami megragadt volna emlékezetünkben.

Az MSZP (politikai értelemben!) egyetlen egyszer sem ütötte meg a Fideszt a kampányban. Miniszterelnök-jelöltünk nemzeti megegyezésről beszélt. Miről, hogyan, kivel kellene megegyezni? Azokkal, akik csendben tűrték, amikor a Dunába akartak lökni bennünket? Akik nem álltak szóba Bajnaival sem? Akik megsemmisíteni szeretnék a politikai liberalizmust és a szociáldemokráciát?

Valóban, meg kellene egyezni. A belpolitikai háborúskodás roncsolja az országot. Nem zárom ki, hogy egyszer akár a Fidesz mai elnökével is ki lehet egyezni, de ez ma inkább álom, mint realitás. Alakulhat úgy, hogy a most hivatalba lépő miniszterelnök tényleg a nemzet miniszterelnöke lesz, partnerként tekint riválisaira, elfogadja, hogy a demokrácia lényege, éltető ereje a vita, a sokszínűség, a korlátozott és ellenőrzött hatalom. Bár így lenne! De ma ennek nem adja semmi jelét, sőt ezzel ellentétesen viselkedik. A jobboldal vezére ma önmagát szereti, ellenfeleit pedig megveti. Aki ma megegyezni akar vele, az nem érti, hogy a mai jobboldali vezetés a megegyezés szándékát a behódolás gesztusaként értékeli.

Az MSZP kampány hibás alapvetésből indult ki, és saját céljaihoz képest is elbukott. Ez nem a helyzetből, hanem a helyzet téves értékeléséből fakadt. A Fidesz győzött, de mi vertük meg magunkat, mert gyáván, ostobán politizáltunk.

21. A Magyar Szocialista Párt vezetői és szimpatizánsai ma helyesen arról beszélnek, hogy meg kell újítani a baloldalt és a pártot. Ez elég triviális állítás. A kérdés nem az, hogy kell-e változtatni, hanem az, hogy mit, hogyan és kivel.

Az előző fejezetekben politikánk tartalmi kérdéseiről írtam. Arról, hogy szerintem hogyan kellene gondolkodni, mit kellene képviselni pár fontos ügyben a baloldalon. A következőkben a pártról magáról fogok szólni. Kritikusan fogok beszélni önmagunkról. Nem azért, mert nincsenek elismerésre méltó elemek, történések is, hanem mert azt gondolom, hogy most kell szembenézni hibáinkkal, tévedéseinkkel, rossz beidegződéseinkkel és megpróbálni átalakítani a pártot. 2006 után egyszer már tettem egy óvatos kísérletet a párt modernizálására. Formálni kívántam politikai karakterét és működését egyaránt. Elővettem kényes ügyeket, 1956-ot, Nagy Imrét, Bethlent, kezdeményeztem alapszabály módosítást is. Egyik ügyben sem voltam túlságosan sikeres.

Olyanok vagyunk, mintha sok párt élne bennünk, és nem tudnánk eldönteni, hogy melyik énünket szeretjük a legjobban. Ha belátható időn belül nem teszünk rendet magunk között, akkor az egyetlen pártban lévő sok kisebb párt lassan legyőzi az egészet. Ne vagyunk valami jó bőrben, ma már ma nem rendelkezünk elegendő belső tartalékkal ahhoz sem, hogy a magunk erejéből erősödjünk meg.

Az MSZP ma politikai értelemben dezorientált, szervezete meggyengült, vezetési, irányítási viszonyai korszerűtlenek. Tagságunk fogyóban, a tagok fele-harmada egzisztenciálisan a politikából él. Legtöbbünk beszédmódja ódivatú, tagságunk és értelmiségünk javarészt az ötven feletti korosztályokat képviseli, nem vagy alig érti, használja a digitális, internetes világ önkifejezési, közösségszervezési lehetőségeit. Nyilvánosságunk beszűkült, időnként poros és unalmas. A baloldalhoz kötődő üzletemberek jó része nem hozzátenni, hanem kivenni szeretne a közös lehetőségekből, nem a közös építésén, hanem arra hivatkozva egyéni lehetőségeik bővítésén jár az esze, nem adni, hanem kérni szeretne. A párt finanszírozása éppen úgy elfogadhatatlan alkukkal, kompromisszumokkal, rosszabb esetben szégyellni és rejtegetni való titkokkal terhelt, mint ellenfeleinké. Nem csak, hogy nem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, de még ügyetlenebbnek és ostobábbnak is látszunk, rosszabb esetben azok is vagyunk. A hatalomban töltött nyolc év vezetőik egy részét korrumpálta.

Ráncfelvarrással itt semmire nem megyünk.

22. Az MSZP-t ma alig lehet irányítani. A párt nem hatékonyan szervezet, hanem többségében önzetlenül bár egyre kevésbé lelkes, na meg jó néhány önérdekvezérelt hivatásos grundfocista halmaza. A modern pártküzdelem széles mozgalmi hátországra épül, belső világában azonban fegyelmezett. Demokratikusan dönt, de fegyelmezetten végrehajt. Mi nem ilyenek vagyunk. Az MSZP vezetése, mint fecsegő öregasszonyok gyülekezete pletykálkodik, tagjai nagy része kölcsönös szívességi alapon újságíróknak híreket továbbít. Nem a párt fórumain folytatják tisztességes vitáikat, hanem kívülről, a sajtón keresztül kívánnak győzni. Nem egyszer rombolnak, hogy győzhessenek. Egyikük-másikuk szemben mosolyog, hátulról meg fűrészel. Nem csak az országos vezetés ilyen. Sok helyen ilyen a párt kultúrája vidéken is. Amíg sikeres vagy, addig bólogatnak, ha jönnek a nehézségek, akkor a bólogatás látszólag megmarad, de lassan fojtogató hálót szőnek. Páran mesterei lettek a cselszövésnek.

Csak ilyenek lennénk? Ugyan, dehogy. Rengeteg jó minőségű emberrel találkozom az MSZP-ben. Fegyelmezettekkel, okosakkal, tisztességesekkel. De ma nem elsősorban ők alakítják a párt belső viszonyait, legfőképp pedig nem ők formálják külső képét. Ahogy egy kosár almát is tönkre tud tenni pár férges gyümölcs, úgy teszi tönkre párak jellemtelensége, önzése, korrupciója a magyar baloldalt.

A párt nem egyszerűen szövetség, a párt hierarchikus szervezet is. Az MSZP elnöksége ma alig irányít, inkább csak koordinál. Ez nincs így rendben. Ha jobbak akarunk lenni, akkor meg kell teremteni a vezetés hatékony irányítási és ellenőrzési jogosítványait. Nem az a pártdemokrácia, hogy mindenki azt tesz, amit akar. A demokrácia az, hogy minden vélemény szabadon és garanciákkal védetten megküzdhet azért, hogy többségbe kerüljön, utána viszont nem demokrácia van, hanem fegyelem.

Az elmúlt években jó néhány ügyeskedő is feltűnt az MSZP-ben. Nem tudjuk, mit gondolnak a világról, alig ismerjük politikai meggyőződésüket, annál jobban ambícióikat. A párt szereti a fiatalokat. Sokan azt hiszik, hogy az a megújulás, ha ifjoncokat teszünk vezető pozícióba. Mintha az életkor politikai értékválasztást, vagy tehetséget jelentene. Egy párt nem akkor fiatalos, modern, ha harmincasok vezetik, hanem ha eszményei, nyelve, eszközei modernek. A fiatalok sokfélék. Vannak köztük tehetségesek, okosak, reményt keltőek. Mások ódivatúak, tehetségtelenek, korruptak. Nem az életkor számít, hanem az emberi, politikai tisztesség és tehetség. Vannak hatvanasok, akik utcahosszal vernek harmincasokat és fordítva. Abba kéne hagyni a fiatalítás mániát, mert ez így félrevisz. Akarjuk megtudni, hogy ki, mit gondol, és milyen tehetséges. Ez alapján döntsünk, függetlenül attól, hogy ki hány éves.

23. A vezetés egyik legfontosabb funkciója, hogy dönt arról: mi a fontos, és mi kevésbé. Ha döntesz, akkor képesnek kell lenned, hogy a neked fontos ügyekhez erőforrásokat rendelj: figyelmet, embert, pénzt. Ha egy párt erőforrásainak bármekkora része az átláthatatlan világból származik, akkor a vezetés hatékonysága attól is függ, hogy képes-e kontrollálni ezeket az ellenőrizhetetlen forrásokat.

A Fideszben nincs konfliktus. A külső szemlélők szerint a párt elnöke és az erőforrások felügyelője, mint ikerpár együtt mozognak. Aki nincs velük, az ellenük van - gondolhatják. A politikai akaratot érvényesítő erő, azaz a források feletti kontroll az elnök kezében van.

Az MSZP-ben nem ez a helyzet. Az elnök elnököl, de könnyen megeshet, hogy az informális pénztárnok dönt: erre van pénz, erre nincs. A párt belső viszonyait jól ismerőknek időnként az a benyomása, mintha a pártban nem az elnöknek, hanem az informális pénztárnoknak, és pár kisebb „kassza” tulajdonosának lenne legnagyobb a befolyása. Egy ki nem mondott, de csaknem mindenki által ismert két évtizedes rossz kompromisszum fogságában élünk. Én sem tudtam feltörni e csapdát.

A pártok belső világában – igen, itt már tudatosan többes számot használok – a gondolatnál, a tehetségnél nagyobb erő lehet a pártot működtető pénz. Máshol is így van? Ahogy látom, igen. A két nagy párt összeborulását ostorozó, magát egyetlenként tisztességesnek tekintő párt is így működik? Hogyan másképp tudna? Tudjuk, hogy miből futotta aktivisták órabérére a legtisztábbnak hitt politikai erőnek? Fogalmunk sincs. De tegyük hozzá: mások bűnei és botlásai nem jelentenek mentségek önmagunk tévelygésére. Legfeljebb megmagyaráznak valamit a helyzetből.

Természetesen gyűlöltem ezt a helyzetet. Éppen ezért 2006-ban, győzelmünket követő hetekben benyújtottuk az új párt- és kampányfinanszírozási törvényt. Az ellenzék ellenállt. 2008-ban a pártközi szakértői tárgyalások végre megoldást ígértek. A szakértők aláírták a törvénytervezetet, úgy tűnt, hogy heteken belül új pártfinanszírozási törvényünk lesz, amely megakadályozza, hogy tisztázatlan eredetű pénzek folyjanak be a politikába. A siker végül elmaradt, mert a legnagyobb ellenzéki párt elállt a megegyezéstől. A parlamenti pletykák szerint az elnök személyesen tiltotta le a törvény támogatását. Ha így van, azt nem tudom másként értékelni, mint hogy a Fidesz elnökének érdekében áll fenntartani azt a mai nem látható, nem ellenőrizhető viszonyt, ami ikerként köti össze a párt korábban megnevezett, manapság a nyilvánosság előtt rejtegetett pénztárnokával, hiszen így tudja a legkönnyebben kontrollálni pártját, megakadályozni hatalma elvesztését. Nála a kassza kulcsa, nem érdeke, hogy belelássanak lapjaiba, vagy bárki átvegye az osztó, esetleg a kártyajátékokban (is) ismert bankár szerepét.

Visszatérve saját portánkhoz, biztos vagyok benne, hogy aki meg akarja újítani a pártot, annak szakítania kell a pártfinanszírozás mai módjával. Ha lesz új törvény, akkor könnyebb lesz, de ha nem lesz, akkor is meg kell tenni. Minden szinten. Városokban, megyékben, az országos vezetésben. Hogy szürke pénzek nélkül nem lehet fenntartani a pártot? Nem hiszem. Legfeljebb másként kell működtetni. Nem mások pénzével, hanem magunk tehetségével, önkéntes hozzájárulásával, személyes részvételével. Naiv vagyok? Lehet, de a tisztességnek nagyobb az ereje, mint a pénznek. Azt hiszem…

24. Abban általában egyetértés van közöttünk, hogy a mostani vereség nem egyszerűen az MSZP, hanem az egész baloldali közélet kudarca is. Ez utóbbiba a párton kívül beleértjük a nyilvánosság, kultúra, a tudomány, az üzleti és civil élet baloldalhoz kötődő szegmenseit is. Nekem nem dolgom hosszú elemző értékelést, kritikát adni a baloldal egészéről. Amikor most egyetlen pontban mégis írok pár megjegyzést, azt azzal az igénnyel teszem, hogy a párton kívül is elkezdődjék valamifajta szembenézés. Mert ugye az ebben az esetben sem lehet igaz, hogy a baloldalon mindenki jól tette a dolgát, csak azok a fránya pártpolitikusok, azok rontották el. A fő felelősség persze így is a miénk.

Amikor az alábbiakban véleményformáló értelmiségiekről beszélek, akkor a lehető legtágabban használom ezt a kifejezést. Iskolai végzettségtől és foglalkozástól függetlenül beleértek mindenkit, akik olyan közéleti helyzetben vannak, hogy szavaik, tetteik a baloldal szélesebb köreibe is kisugároznak.

Soha nem gondoltam, hogy a párt csak a tömeg, a számosság. Ha a párt elveszti értelmiségét, akkor elveszik a párt is. A baloldal értelmiségének jelentős része a kádári szocializmus reformtörekvéseiben nyert önálló identitást, ébredt saját intellektuális erejére. Újságírók, elemzők, kutatók sokasága értette meg, hogy az értelmiségi lét szubsztanciája az intellektuális függetlenség, a kritikai szellem. Szabad, demokratikus világról álmodtak. Piacgazdaságról, nyugatos polgári világról, a gondolatok és törekvések megtermékenyítő vitájáról. Tehetségesek voltak és bátrak. Küzdöttek Kádárral, Antallal, a középszerrel, a hagymázas nemzeti gondolattal. Megvetették a provincializmust, a nacionalizmust, küzdöttek a kisfasisztákkal, az új undokokkal. Jó volt velük lenni, közéjük tartózni. Társaságuk a nyugatos polgári Magyarország szellemét hordozta.

Ma viszont sajnálattal és csalódva mondom, hogy a baloldali értelmiség egy része épp úgy elfáradt, mint mi, a párt és politikusai. Vannak, akik korábbi választóink egy részéhez hasonlóan előbb elhagytak bennünket, később meg a Fidesz támogatóivá szegődtek. Persze vannak hűségesek is, hála Istennek még elég sokan. Nélkülük itt sem tartanánk. Az is igaz persze, hogy a hozzánk hűséges értelmiségiek egy része is azt akarja bizonyítani időnként, hogy ő nagyon független, ezért egyet oda csap, egyet meg ide, mert így középen áll – gondolják.

A mi oldalunk szeret fanyalogni, a kritikában érzi igazán elemében magát. A tipikus balliberális értelmiségi a jobboldal politikáját megveti, viszont a miénket sem szereti. És persze a politikusainkat sem. Oda üt, erre cinikus. Ellenük küzd, de a bennünket sem támogat, nem véd. Legalább is nem nyilvánosan, mert az esetleg ciki. „Győzzünk, igazán segítek, szurkolok” – mondja, „de ha lehet, zárt klubban találkozzunk, nehogy megtudják, hogy veletek vagyunk, mert ha a Fidesz győz, akkor bajban leszünk” - teszi hozzá.

Kevesen maradtunk, akik nyilvánosan is kiállnak a baloldal mellett. Nekik nagyon köszönöm, sokszor merítek erőt belőlük. Nem is tudják, mennyire fontosak, az erejük tart fenn bennünket. Értelmiségieké, tisztviselőké, munkásoké, nyugdíjasoké. Fiatal kevés van közöttünk. Pedig nekünk van igazunk. Kár, hogy mi gyengébbek vagyunk, mint saját igazságunk.

25. Az eddigiek alapján szerintem öt dolgot kell most tenni.

Először: egyértelművé kell tenni az MSZP ma zavarosnak látszó politikai profilját. Ez egyebek mellett azoknak a kérdéseknek a megvitatását és rendezését igényli, amelyekről az első két fejezetben szóltam. Arra kell tehát válaszolni, hogy Magyarország nagy politikai dilemmáiban mi mit képviselünk, hol állunk, kik vagyunk.

Másodszor: mivel párt a mi vezetésünk alatt történelmi vereséget ért el, nekünk, az elmúlt nyolc év vezetőinek most mennünk kell.

Harmadszor: Az alapszabály jelentős átalakításával hatékonyan vezethető, irányítható párttá kell tenni az MSZP-t, a döntéshozatal demokratizmusát megőrizve meg kell teremteni a fegyelmezett végrehajtás feltételeit.

Negyedszer: El kell vágni az MSZP-t a mai pártfinanszírozás roncsoló gyakorlatától.

Ötödször: Miután a baloldal belső tartalékai valóban fogytán vannak, most nincs más lehetősége, mint hogy kívülről építkezzen, megmaradt erejének nagyobbik részét arra fordítsa, hogy segíti újraszervezni a baloldal társadalmi hátterét.

26. A vezetés felajánlotta lemondását. Mi tagadás, lehettek volna bátrabbak is. A párt elbukott, a vezetésnek mennie kell. Már csak azért is, mert a mai vezetés tagjainak többsége végigasszisztálta az elmúlt tizenöt-húsz évet, a maradék pedig az utolsó nyolcat, vagy négyet. Ez nem jelent végleges távozást, politikai száműzetést. Miután végigbeszéljük az elmúlt éveket, és döntünk a jövőről, mindenki elindulhat, hogy újra bizalmat kérjen. A lemondás felelősségvállaló gesztusa a fontos, utána majd a tagság dönthet mindenkiről. Rólam is, a többiekről is. Semmi nem jár, semmi nem a jussunk, mindent választóinktól kapunk párton belül és kívül is. Ők döntenek, nekik kell dönteniük rólunk.

Ma nincs az MSZP-ben olyan ugrásra kész „cseresor”, amely az elmúlt évek politikai vitáiban önmagát megmutatva, megedződve, készen állna, hogy átvegye a párt vezetését. Ha lennének olyan, eddig háttérbe, kisebbségbe szorított nagy reménységek, akik most a vereség után a régi vezetők helyére lépve szimbolizálhatnák a megújulást, akkor könnyű helyzetben lennénk. De nincsenek ilyen politikusaink. Abból pedig sok jó dolog nem fog kisülni, ha ugyanazt a pakli kártyát kicsit kevergetjük még, és újra osztjuk a lapokat. Az MSZP sokak által kívánt megújításának feltétele, hogy a következő pár évben új emberek sokasága érkezzen a baloldalra és a pártba, hogy elindulhasson egy új politikai garnitúra felemelkedése és vezetővé válása.

De valamit még hozzá szeretnék tenni. A párt vezetőit az eddigiekben bonyolult belső alkuk alapján választotta meg a kongresszus. A különböző csoportok hatalmi egyensúlykeresése a legtöbbször felülírta a tartalmi politikai szempontokat. Láttam, milyen elnökség jön ki az ilyen mechanizmusból. Sajnos inkább középszerű, mint nagyszerű. Nem is feltétlenül az emberek, hanem a rendszert éltető hatalmi mechanizmusok miatt. Az elnökség politikai testület. Választani tehát politikai alapon kellene. Az alapján, hogy ki, mit képvisel, és milyen képességei vannak. Ez csak demokratikus nyílt vitában, jóhiszemű, teljesítményközpontú működés mellett derül ki. Arra bátorítanék mindenkit, hogy nyilvánosan és átfogóan fogalmazza meg álláspontját múltról és jövőről, tegye lehetővé, hogy ne csak azt tudjuk meg, hogy ki mi akar lenni, hanem azt is, hogy miért.

27. Az MSZP átláthatóbb, teljesítményközpontú, nyitott befogadó, mégis hatékonyan irányítható működése valószínűleg új szabályokat is kíván. Ezeket meg kell alkotni. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy van-e akarat, képesség mást és másként tenni, mint ahogy eddig tettük. A perdöntő, hogy értjük-e a politikai küzdelem lényegét, hogy akarunk-e küzdeni, hogy készen állunk-e arra, hogy ne a háttérben folyó egyezkedések alakítsák a párt belső és külső viszonyait? Elfogadjuk-e a vezetést, van-e fegyelmünk a végrehajtásban, merjük-e, akarjuk-e mérni a teljesítményt? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kellene megválaszolnunk, a többségére igent mondani. Ha ez megtörténik, akkor van remény arra, hogy működésében ez egy új párt lesz.

28. Hadd folytassam a mutyivilág ügyeivel. Azt hiszem, hogy nincs ember Magyarországon, aki nem tudná, hogy a politika több pénzből él, mint amennyi a pártok könyveiben szerepel. A pártemberek kisebb-nagyobb szívességeket kérnek üzletemberektől, hogy legyen pénzük termet bérelni, szórólapot nyomtatni, majálist szervezni. A kampányokban elfolyó pénz többszöröse a törvényben megengedettnek és a hivatalosan bevallottaknak. Mára ez közhely. Annyira nyilvánvaló és „természetes”, mint ahogy mindenki tudja, hogy ha nem kérsz számlát a mestertől, a helyi kereskedőtől, akkor olcsóbban építkezhetsz, vásárolhatsz. A pártok gazdálkodása belesimult a hétköznapok kis magyar abszurdjába: a hivatalos Magyarország mögött megbúvó hétköznapok világa milliónyi bűnös, önfelmentő kompromisszummal, apró, de rendszergyilkos korrupcióval terhelt. A pártok persze nem takarózhatnak azzal, hogy az egész ország pongyola, hiszen ők nem egyszerűen követői a társadalmi kultúrának, hanem alakítói, példa teremtői.

Az MSZP-t tönkreteheti a korrupció terhe. Hogy akik belülről ismerik a pártok világát, azok tudják, hogy minden párt korrupt egy kicsit? Ez igaz, sőt talán az is, hogy e tekintetben az MSZP se nem jobb, sem nem rosszabb riválisainál.

Miért nem derül ki mégsem annyi terhelő ügy a többiekről? Ennek valószínűleg több oka is van. Jobb(?) esetben csak arról van szó, hogy a mi politikusaink, háttérembereink, médiánk tehetségtelenebb az ellenfelek piszkos ügyeinek feltárásában és napirenden tartásában, ügyetlenek és/vagy gyávák. A rosszabb variáció szerint, akik feltárhatnák ezeket az ügyeket, maguk is sárosak, sőt nem ritkán a háttérben összeérnek a pártok pénzügyi manőverei, kéz kezet mos.

Legfőbb ellenfelünk, a Fidesz az elmúlt években ellenzéki pozícióból is hatalmas birodalmat épített ki. Háttérintézetei, újságjai, televíziói vannak. Legutóbb közvetlenül hozzá kötődő emberek szerezték meg az RTL Klub harmadát. Honnan van rá pénzük? Megkérdeztük, megkérdezzük? Vagy nem tesszük, mert félünk, hogy visszakérdeznek?

Az ellenzéki MSZP nem lehet a kormány kemény kritikusa, morális, politikai ellenfele, ha maga is amorális, ha zsarolható, ha fenyegethető. Nem az a kérdés, hogy fent tudjuk-e tartani a pártirodáinkat, hanem az, hogy vissza tudjuk-e szerezni a becsületünket. Hogy a hivatalosan kapott költségvetési támogatásból alig lehet megélni? Az lehet, a nem hivatalos pénzek világa viszont tönkretesz bennünket. Lehet választani: tisztességes, de szerény élet, és ebből talán újra épített hitelesség és erő, vagy tisztességtelen manőverezés a túlélésért, mely lassan a semmi ürességébe fordul.

29. Ötödik tennivalóként azt említettem, hogy miután a baloldal belső tartalékai fogytán vannak, most nincs más lehetőségünk, mint kívülről építkezni, megmaradt erőnk nagyobbik részét a baloldal társadalmi hátterének újraszervezésére fordítani. Mert erős párt csak erős társadalmi hátországgal létezhet. Nyitott közéleti, kulturális, életmód köröket, klubokat kell támogatni, nem elsősorban pénzzel, hiszen az nincs illetve nem lesz, hanem személyes aktivitással, figyelemmel, részvétellel. A szabadság, a demokrácia kis köreit kell életre galvanizálni, amelyből majd erős párt is épül valamikor. Aki most segíteni akar a baloldalnak, az nem elnök, képviselő, titkár, külső bizottsági tag, hanem saját, helyi közösségét szervező, alakító tevékeny lokálpatrióta akar lenni, aki beszélgetésre, tanfolyamra, kirándulásra, karitatív szolgálatra hív, vitatkozik az interneten, blogol, chatel, honlapot ír, szerkeszt, moderál. Ebben nem kell várni senkire, ehhez nincs szükség felső segítésre, ehhez egy dolog kell: tenni akarás és némi ötletesség.

IV. Ellenzékben

30. A Fidesznek kétharmada van a Parlamentben, nekünk meg annyi képviselőnk sincs, hogy vizsgáló bizottság felállítását vagy önálló törvénykezdeményezés napirendre vételét tudjuk kezdeményezni. Ez bizony cudar helyzet.

Milyen ellenzék legyünk? Szakmapolitikára koncentráló, együttműködésre mindig kész nyugodt, csendes fajta, esetleg hátérben egyezkedő, mi több, védelmet kérő, alkukba bocsátkozó peyerista? Vagy épp ellenkezőleg: harcos kritikus, akciózó, utcai mozgalmár fajta? A válasz több dologtól függ. Milyen a valóságos habitusunk, milyen kapacitásaink vannak, milyen alkuk születtek meg már eddig is a háttérben? Csak látszólag szabad a döntés. Mondanék pár kapaszkodót.

Először: A Szocialista Párt legsúlyosabb terheinek egyike, hogy kultúrájában ott maradt az egypártrendszer alkalmatlansága a nyílt politikai küzdelemre, az egyenes beszédre, a bátor személyes kiállásra. Ehelyett inkább kijár, ügyet intéz, alkudozik, kavar a háttérben, víziók helyett szeret szakpolitikai kérdésekkel bíbelődni. Ebből harcos ellenzékiség nehezen jön ki. A párt most megalakuló frakciójából ugyanakkor tragikusan hiányzik egy sor remek szakpolitikus. Pártpolitikusból, elnökségi tagból, helyi vezetőből ezzel szemben elég sok van. Na, akkor most melyik ujjunkat harapjuk?

Másodszor: A parlamenti mozgásterünk elég kicsi. Bár az lenne a normális, ha a Kormány értené, hogy ebben a helyzetben bővíteni kell az ellenzék jogosítványait (miként Horn Gyula kormánya tette 1994-ben), sok jóra mégsem számítok. Ilyenkor felértékelődik a parlamenti kívüli politizálás. Igen ám, de a baloldal civil háttere kiábrándítóan gyenge, utcai mobilizálhatósága most nem részletezett sok ok miatt elég alacsony. Ez bizony így kemény dió lesz.

Harmadszor: A kormány alkotmányos ellensúlyai meggyengülnek. A Fidesz választ köztársasági elnököt (gyanítom, nagy a fogékonyság, hogy önálló karakter nélküli, fegyelmezett pártkatonát nevezzenek meg, aki reggelente még azt is megkérdezi a miniszterelnöktől, hogy milyen nyakkendőt kössön), legfőbb ügyészt (és ezzel végképp állandósul az ügyészség egy részének vérlázító elfogultsága). A Fidesz akarata dönti el, hogy ki lesz a számvevőszéki elnök (aki majd megértő lesz a kormány esetleg szabálykerülő, szabálysértő költségvetési tervezése és gazdálkodása iránt), illetve közrádió, köztévé és MTI vezetője (akik rendes pártmédiát csinálnak majd intézményeikből). Ezzel egyébként nem értünk a sor végére. Ilyenkor nincs más választás, mint összefogni a többi ellenzéki párttal és a civil világgal. De a Jobbikkal nem szabad, nem lehet együttműködni az LMP egyelőre meg az MSZP-vel szemben építi saját önálló arculatát. A civilek, a pártpolitikától távolállók jelentős része számára ez a másik két ellenzéki párt – teljesen különböző okok miatt – ráadásul ma könnyebben választható, mint mi.

Ezek nem könnyű kérdések. Azt sem állítom, hogy nekem mindegyikre van válaszom, sajnos ma még nincs. De éppen ezért nem nézem jó szemmel, hogy az egyébként saját lemondásáról beszélő elnökségnek az a legfontosabb, hogy ki lesz az ilyen-olyan elnök, vezető, vagy ki tudja, micsoda. Amíg ugyanis nem világos, hogy mi lesz az ellenzéki politizálás stratégiája, karaktere, addig hogyan lehet arról beszélni, hogy a nem ismert tartalmú, stílusú politikát ki fogja vezetőként képviselni.

31. Vannak dolgok, amelyekben határozottabb, letisztultabb véleményem van. Nem nagyon van kétségem abban, hogy továbbra is a nyugatos polgári Magyarország eszményét kell képviselnünk. Semmi populizmus, semmi radikalizmus. Nyugodt, mérsékelt szociáldemokrata politikát kell vinni. Kiállni a szabadságért, a demokráciáért, a piacgazdaságért, képviselni a szolidaritás ügyét, hinni Magyarországban, a magyarságban, támogatni az európai integrációt.

Nem szabad például számháborút folytatni. Ha két százalék nyugdíjemelést akar adni a kormány, akkor nem kell kapásból ötöt mondani, főleg ha tudjuk: a kettő is több, mint amit a költségvetés elbír.

Ugyanakkor például, ha a kormány nem áll elő azonnali és radikális adócsökkentéssel, akkor teljes erővel támadni kell. Nincs más lehetőség, hiszen ez volt az egyetlen számon kérhető ígéretük. Tudjuk, hogy ez most nem reális, de a Fidesz elnöke ezerszer elismételte, hogy nem megszorításra, nem könyvelői magatartásra, hanem növekedéspárti politikára van szükség. Állítása szerint ennek legfontosabb eszköze az azonnali nagyarányú adócsökkentés. Hogy most erre nincs elég pénz? Hála Istennek a jövendő miniszterelnök bölcs látnokként erre is látott megoldást. Véleménye szerint minél rosszabb helyzetben van a gazdaság, annál inkább adót kell csökkenteni, hiszen így felpörög az üzleti élet, végül pedig több pénz folyik be a költségvetésbe. A kevesebb járulékból aztán több nyugdíjat, például tizennegyedik havi járandóságot lehet fizetni, ahogy azt 2006-ban ígérte.

Mit jelent az azonnali adócsökkentés? Szerintem azt, hogy legkésőbb szeptember elsejétől csökkennek az adók. Ami meg a radikális, nagyarányú csökkentést illeti, van egy világos viszonyítási pontunk. Bajnai Gordon kormánya idén januárban nagyjából a nemzeti jövedelem egy százalékát kitevő személyi jövedelemadót csökkentett. A Fidesz szerint ez semmi, ez smafu. Hát rendben, ha ők így gondolják, akkor biztosan nem túlzás azt feltételezni, hogy a jelentős adócsökkentés legalább két százaléka a nemzeti jövedelemnek. Hajrá fiúk! Mindezt úgy, hogy miként ígértétek, nem növekedhet a hiány (hiszen az azt finanszírozó államadósságot gyerekeink fizetnék vissza), és nem lesz szociális megszorítás. Azt mondtátok, hogy az adócsökkentés forrása a bürokrácia csökkentése, a korrupció visszaszorítása, a távozásunk után olcsóbban finanszírozható államadósság lesz. Akkor most gyerünk! Nincs kifogás, hiszen Ti mondtátok, hogy csak az akaraton múlik. Akkor most akarjátok! Pláne, hogy megígértétek. Ha nem teljesítitek, akkor hazudtatok, becsaptátok a választókat!

Aztán például azt rebesgetik a fideszes főemberek, hogy megváltoztatják a családtámogatás rendszerét. Családi adózásról és adókedvezményről beszélnek, ami rendes dolognak, családbarát politikának tűnik. De mi a családi adózás és az adókedvezmény? Egyszerű dolog. Nem pénzt, azaz családi pótlékot kap a gyermekes család, hanem leírhatja az adója egy részét. De ki tud adókedvezményt igénybe venni? Az, akinek adó alá eső jövedelme van. Ez tényleg jól hangzik, hiszen a gyereknevelés felelősséggel jár, a munkavállalás meg a felelősségvállalás kifejeződése. De mi van a munkanélküliekkel? Mi lesz az adót nem fizető minimálbéresekkel és az alacsony jövedelműekkel. Ők nem tudják érvényesíteni az adókedvezményt, hiszen alig fizetnek adót. Ők most rosszul fognak járni? Egyébként pedig mi van azzal az ígérettel, hogy az adóbevallást egy söralátét nagyságú papíron be lehet majd nyújtani? Van ilyen, de az biztosan nem családi adózás meg ilyen-olyan kedvezményt tartalmazó adórendszer, hanem egyszerű egykulcsos rendszer. Jövedelem szorozva az adókulccsal egyenlő az adóval. Ezt is lehet csinálni, de ez nem az, amiről eddig beszéltek és ezzel meg végképp nem értenénk egyet..

Ha a Fidesz hozzányúl a családi pótlék alapú családtámogatás lényegéhez, akkor teljes erővel fel kell lépni ellene. Az adókedvezményre épülő családtámogatás bünteti a szegényt, és jutalmazza a gazdagot. Tényleg ezt akarja a sokszázezer alacsony jövedelmű ember, azok, akik kevesebbet keresnek havi száz-százötvenezer forintnál? Ha megpróbálják, velünk találják magukat szembe, és mögöttünk fog sorakozni rengeteg csalódott és dühös magyar ember.

Aztán, hogy még egy példát mondjak: a Fidesz nem kért felhatalmazást alkotmánymódosításra. Nem kérte választóit, hogy támogassák az alkotmány átírását. Ha megteszi, akkor becsapott bennünket. Hazudott, megtévesztett. Habermas mondja, hogy az „egyetlen patriotizmus, mely nem idegenít el bennünket a Nyugattól, az alkotmány patriotizmusa”. Hát tartsuk magunkat ehhez drága barátaim! El a kezekkel az alkotmánytól!

Ha a Fidesz úgy változtatja meg például a kétharmados többséget igénylő választási törvényt, hogy az arányosság helyett a többségi elvet érvényesíti, akkor mi az ellenfelei leszünk, és megszervezzük az ország ellenállni kész többségét. Aki nem a színes, tagolt parlamenti demokráciában, hanem a többség egyszerű hatalmában hisz, az a demokraták ellenfele. Lehet itt a brit választási rendszerre hivatkozni, amely valóban a „többség mindent visz” elve szerint működik, de akkor tessék hozzátenni azt is, hogy arrafelé ugyan egyszerű többséggel is meg lehet változtatni az alkotmányt, de a mindenkori kormány tudja, hogy erre nem hatalmazták fel, ezért nem is tesz ilyesmit, sem a konzervatív, sem a munkáspárti oldal.

De van, amit nem javasolnék. Nem értenék egyet azzal, ha a politikai küzdelem hevében valamifajta revánsvágy venne erőt rajtunk. Nem törleszteni kell, mert nincs mit törleszteni. Sérelmeinket nem csökkenti, ha most mi követjük el mind azt, amit ellenünk, és az ország ellen tettek. Nem lehet gyengíteni az alkotmányos intézményeket, nem szabad a politikát személyes háborúskodásnak, leszámolásnak tekinteni. Normálisnak kell maradni.

***

32. A baloldal, a nemzeti progresszió ügye természetesen túléli mai válságát. Ebben semmi kétségem nincs. A kérdés csupán az, hogy ennek bázisa a mai MSZP, vagy valami más lesz. Ezek a hónapok nem másról, mint a jövő esélyéről, vagy annak elvesztéséről szólnak.

Én adnék még egy esélyt az MSZP-nek.

Magyarországért, a Köztársaságért, a jövőnkért!

Gyurcsány Ferenc

 

A bejegyzés trackback címe:

https://doku.blog.hu/api/trackback/id/tr272539074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása