Doku blog

2013.07.27: Orbán Viktor tusványosi beszéde

2017. július 27. - doku.blog.hu

Az USA hanyatlóban, Nyugat-Európa hanyatlóban van, de a saját útját járó Magyarország jobban teljesít. Brüsszel képtelen megfelelő válaszokat adni a jelen kor kihívásaira, ilyen válaszok csak nemzetállami alapon születhetnek meg. A rendszerváltással nem valósult meg az erőforrások feletti önrendelkezés (bármit is takarjon ez a fogalom). A szokásos panelek mellett alig volt újdonság Orbán Viktor 2013-as bálványosi szabadegyetemi beszédében: talán csak az IMF kölcsön határidő előtti visszafizetése és a "Közgép" szó kimondása kavarta fel némiképp a port azokban a napokban.


Jó reggelt mindenkinek, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az a hír járja, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Rádió is adja mindazt, ami most történik. Ezért a szokásos forgatókönyvtől eltérően nem Németh Zsolt államtitkár úr nyitja meg a mai pódiumbeszélgetést, hanem én rögtön a közepébe is vágok. Engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem Tőkés László püspök urat, Németh Zsolt államtitkár urat és egyúttal a segítőinket is, akik majd - miután az előadások után kérdésekre is nyílik majd lehetőség - segíteni fognak ezek összegyűjtésében és megválaszolásában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sokat gondolkodtam arról, hogy milyen témát kellene választanunk a 2014 tavaszán esedékes magyar parlamenti választások előtti utolsó tusnádfürdői szabadegyetem témájául. És arra jutottam, hogy ezt a mai alkalmat arra szeretném fölhasználni, hogy mindazt, ami velünk történik, mindazt, amit Magyarországon és a Kárpát-medencében közösen teszünk, csinálunk, megfelelő értelmezési keretbe és tágabb összefüggésbe helyezzem. Ezért kiindulópontként azt a gondolatot ajánlom az Önök figyelmébe, miszerint a világon kétfajta gondolkodásmód és a két gondolkodásmódhoz kapcsolódó különböző embertípus létezik. Az egyik általában a dolgok okára tekint, a másik pedig a célokra figyel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindkét megközelítésnek és gondolkodásmódnak megvan a maga helye, és megvan a maga értelme. Ha visszagondolunk a mögöttünk hagyott több mint húsz tusnádfürdői találkozóra, akkor azt mondhatjuk, hogy mi évről évre azért jövünk itt össze, hogy inkább a célokról gondolkodjunk, azért gyűlünk össze, hogy egyeztessük óráinkat, vagyis közösen szabjunk irányt a tetteinknek. Ezért vannak itt együtt magyar politikusok, külhoni magyar vezetők, érdeklődő állampolgárok Magyarországról és Erdélyből, üzletemberek, a magyar tudomány és a kultúra emberei. Egyfajta informális szándékegyeztetés történik itt minden évben. A szabadegyetemi forma kiváló, kötetlen keretet ad ehhez, bár mindenkinek vállalnia kell szavaiért a felelősséget - ez természetesen rám nézve különösen igaz -, de mégis egyfajta tágasságot, szellemi mozgásteret nyújt ez a forma, hogy kötetlenül fejthessük ki gondolatainkat. Ez ritka lehetőség a politikusok számára. És miután ritka, értékes is. Ha Önök a modern politikát figyelik, akkor láthatják, hogy minden a hatékonyság irányába mozdul el: hatékonyan kell beszélni, röviden kell fogalmazni, olyan mondatokat kell - még ha az értelmük felől kétségeink is vannak - összeállítani, amelyeket a televízió jól ki tud vágni, jól be tud mutatni és ezért minden gondolatnak a célszerűség válik az egyetlen mércéjévé. Na, ez alól a modern kötelezettség alól legalább részlegesen, de az is lehet, hogy teljesen mentesít bennünket a szabadegyetemi tárgyalási vagy beszélgetési forma.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A szabadegyetem jövőre lesz 25 éves. És bár vita van, hogy a magyar rendszerváltás ’89-hez vagy ’90-hez kötődik, ezért bizonytalanok lehetünk az évszám pontos meghatározása felől, de mégis mondhatjuk, hogy negyedszázados a magyar rendszerváltás is. Ez elegendő távlatnak tűnik ahhoz, hogy elválasszuk egymástól azt, ami egyszeri volt és így múlandó, attól, ami rendszerszerű és talán törvényszerű is, és feltehetően hatásában is állandó. Tehát 25 év távlata jogosít fel bennünket arra, hogy megpróbáljunk szembenézni azzal a politikai átalakulással, amely Közép-Európa és azon belül a magyarság történelmében bekövetkezett. Amit ma biztosan állíthatunk, hogy 1989-ben és ’90-ben nemcsak egyes országokban következett be változás, hanem az egész emberi világ berendezkedésében is. Ha visszagondolunk a XX. századra, a ’89-90-es nagy átrendeződést megelőzően kétszer találkoztunk olyan fordulóponttal, amikor mindenki számára világos volt, hogy mostantól kezdve egy új világban fogunk élni. Ilyen volt az I. világháború vége 1918-ban, és ilyen volt a II. világháború vége is 1945-ben, és ilyen volt aztán 1990 is. Amikor a világ ilyen léptékben átalakul, akkor az addig fönnálló hatalmi, gazdasági és politikai viszonyok érvényüket vesztik, és egy új korszak kezdődik. Ha visszagondolnak az 1918-ról szóló tanulmányaikra, ugye, azt tanultuk arról a korszakról, hogy kiderült, a jövőre nézve Franciaország többé már nem nagyhatalom, megkezdődött Nagy-Britannia világpozícióinak hanyatlása, és megindult az Egyesült Államok felemelkedése. Az oroszok és a németek meggyengültek, a mi monarchiánk összeomlott, és ez a vákuum lehetőséget teremtett arra, hogy a közép-európai népek függetlenségi törekvései ezt a térséget szétszabdalják. Az 1918 utáni világról mindenki azonnal tudta, hogy ez már egy másik, egy új világ. Függetlenül attól, hogy ki melyik nemzethez tartozott - a magyarhoz, a románhoz, a csehhez, a némethez, az oroszhoz vagy éppen az angolhoz -, világosan érezte, hogy a világ, amely ’18 után kezd fölépülni - a mi esetünkben inkább 1920 után kezd fölépülni -, na, az a világ már más lesz, mint amiben együtt éltünk. Ez történt 1945 után is. Mindenki rögtön érezte, hogy megváltozott a világ berendezkedése: egy kétpólusú világ jött létre, amelynek a lényege az volt a mi szempontunkból, hogy az Európa sorsa fölött rendelkezés lehetősége kikerült Európából. Nem az európaiak döntöttek 1945 után arról, hogy mi lesz Európában, hanem az amerikaiak egyfelől, az oroszok, illetve a Szovjetunió a másik irányból. Ez persze egyfelől egyfajta történelmi fátum volt, de mint minden ilyen történelmi fátum, azért kiskapukat nyit, vagy legalábbis hagy, és volt is a II. világháború után néhány élelmes ország, amely részben tehetségét, részben a lehetőségeit jól használta ki, és sikeressé tudott válni egy ilyen nehéz helyzetben is, gondoljunk az osztrákokra, a finnekre vagy éppen a svédekre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1990-ben a szovjet birodalom megszűnésével is rögtön éreztük, hogy véget ért a kétpólusú világrend. Az Amerikai Egyesült Államok egyedül maradt, lényegében az egyetlen gazdasági, katonai és politikai nagyhatalom maradt. Oroszország a lét-nemlét, a szétesés és az egyben maradás határára sodródott, Európa pedig az Európai Unió kiterjesztésével és megerősítésével az egységesülés útjára lépett annak érdekében, hogy az új világberendezkedésben megmaradjanak a pozíciói. Ha Európa válaszlépéseit nézzük, azt mondhatjuk, hogy az egységesülés jó válasz volt, azonban szeretném előrebocsátani, miután nemsokára megérkezem a mai életünk időszakához, hogy azonban ebben az európai válaszban volt két súlyos hiba. Az első hiba az volt, hogy bennünket, közép-európaiakat túlságosan későn vettek föl. 2004-ben vettek föl bennünket, holott egyébként a kilencvenes évek közepén is megtehették volna ezt. És ha azt a tényt vesszük figyelembe, hogy ma az egész Európai Unió területén gazdasági növekedés elsősorban Közép-Európából származhat, tehát a gazdasági tartalék igazából Közép-Európában van, a növekedési lehetőség innen származik, nyugodtan megfogalmazhatjuk azt az állítást, hogyha a kilencvenes évek közepén fölvettek volna bennünket, akkor a 2008-as gazdasági válság már egy sokkal erősebb Európát állított volna kihívás elé, és valószínűleg könnyebb is lett volna jobb válaszokat találnunk. A második hiba, amit az alapvetően jó európai válasz megfogalmazása közben az akkori vezetők elkövettek, az pedig úgy összegezhető, hogy miközben létrehoztak egy pénzügyi uniót, egy közös pénzrendszert alakítottak ki, nem konzekvensen tették, nem gondolták végig, nem minden elemében valósították meg, és míg egy ilyen pénzrendszer létrehozása átgondolatlanul is sikeres, ha a világgazdaságban fellendülés és konjunktúra van, amint válság következik be, ennek az átgondolatlansága és gyengeségei azonnal fölszínre kerülnek. Ezt nevezzük ma az eurózóna válságának, amely a 2008-as, egyébként Amerikából kiindult pénzügyi válságként ismeretes.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy minden egyes fordulóponton, mármint az emberiség XX. századi történelmének minden egyes fordulópontján az addig fönnálló hatalmi, gazdasági, katonai és politikai pozíciók megkérdőjeleződtek. A mai előadásom első állítása az az, hogy ma egy ugyanilyen súlyú, ugyanilyen radikális, negyedik nagy átrendeződés időszakát éljük. Ismét megkérdőjeleződtek és egyidejűleg kérdőjeleződtek meg világpolitikai pozíciók a fönnálló hatalmi berendezkedésben. Megkérdőjeleződött Európának a súlya és szerepe, és ma már reális veszélyként kell szembenéznünk azzal, hogy a kontinensünk elveszítheti azokat a kulturális, gazdasági és civilizációs pozíciókat, amelyeket egyébként hosszú évszázadokon keresztül birtokolt. Vagyis egyáltalán nincs megírva az a csillagokban, hogy a mostani európai gazdasági válság néhány évig tartó átmeneti periódus. Könnyen lehet, hogy ez egy hosszú, hanyatló szakasszá válik. Részben rajtunk is múlik, hogy ez így lesz-e. A kérdés az, hogy van-e erre Európának ellenszere? Sokan gondolják azt, 2010 óta biztos vagyok abban, hogy tévesen, hogy ezt az ellenszert az Európai Unióban kell megtalálni, és sokan gondolnak arra, hogy ezt az ellenszert az Európai Unió intézményeiben kell megtalálni, tehát valahol Brüsszel környékén. És az elmúlt három évben megtanultam, hogy ez nem lehetséges, mert az Európai Unió intézményei - legyen szó a bizottságról, az Európai Parlamentről vagy akár a miniszterelnököknek a tanácsáról - alkalmatlanok arra, hogy az Európa előtt álló történelmi kihívásokra válaszokat fogalmazzanak meg. Ilyen válaszok kizárólag nemzetállami alapokon születhetnek meg. Tehát a kérdés nem az, hogy Európának van-e válasza a hanyatlás megállítására, hanem az, hogy a németeknek van-e válasza, a franciáknak van-e válasza, az angoloknak van-e válasza, a magyaroknak, a lengyeleknek, a románoknak vannak-e válaszai, mert a sikeres európai válasz a sikeres nemzeti válaszok összességét jelentheti majd.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A második dolog, ami megkérdőjeleződött, és aminek az időszakát ma mindannyian közösen éljük, az Egyesült Államok elsődleges szerepének megkérdőjeleződése. Az Egyesült Államok ezt a megkérdőjeleződést nem fogadja el, nem törődik bele abba, hogy Kína, India és más ázsiai államok fölzárkóznak az Egyesült Államok mellé, és azonos súlyú világgazdasági és világhatalmi tényezőkké válnak. Az Egyesült Államok egy adekvát választ adott arra, hogy hogyan kell átalakítani a hazájukat, az Egyesült Államokat úgy, hogy megőrizhessék a kiemelkedően elsőrendű terepüket a világgazdaságban és a világpolitikában. Mindennek következtében Európa és Egyesült Államok helyzetének megváltozása mellett Ázsia helyzete is megváltozott. A kínaiak és az indiaiak elsősorban, van itt még néhány térség, amiről nem illendő elfeledkezni; olyan gazdasági tényezők jelentek meg a modern gazdaságtörténetben, amelyeket korábban nem ismertünk. Szokás - különösen, ha az ember az újságokra hagyatkozik - ezt a folyamatot kizárólag gazdasági összefüggésben értelmezni, de ha valaki megnézi a föltörekvő ázsiai országok költségvetéseit, és abból kijegyzeteli, hogy a katonai kiadások hogyan növekednek évről évre, akkor jól láthatja, hogy itt nem egyszerűen egy világgazdasági, hanem nagyon gyorsan világ-katonapolitikai, következésképpen világhatalmi átalakulásnak is tanúi leszünk. A kérdés tehát az, hogy az előttünk álló korszakban milyen szerepet fog betölteni Európa, Amerika és Ázsia. Melyik térség milyen súllyal határozza majd meg az új világrendet? Én nem is merészkednék tovább ezen az úton, hanem inkább a Kárpát-medencére és Magyarország felé fordítanám a figyelmünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha végigtekintünk ebben a tágas összefüggésben, azon, hogy mit szoktak célként kijelölni a maguk számára a nagyhatalmak, akkor érdekes módon - miközben változó céljaik is vannak a nagyhatalmaknak -, van valami, ami állandó, a törekvéseik mögött állandó jelenségként azonosítható. Ugyanis a nagyhatalmak, úgy tűnik, hogy ez egyfajta emberi törvényszerűség, a súlyukat és az erejüket rendszeresen arra is használják, hogy a világban fellelhető forrásokat maguk felé irányítsák. Ne legyünk vulgármarxisták, és ne gondoljuk azt, hogy a nagyhatalmaknak csak ez az egyetlen törekvése van, a nagyhatalmak mindig úgy szokták gondolni, még a gyarmatosítás legsötétebb óráiban is, hogy egyébként ők civilizációt is terjesztenek, eszményeket is és értékeket is visznek, nem egyszerűen csak erőforrásokat vesznek el. Ezt egyébként még húsz-huszonöt éve egy nagyon divatos szerző, Szűcs Jenő elég világosan megírta, amikor a világgazdaság centrumairól és perifériáiról állított össze egy népszerű értekezést.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az a kérdés, hogy mik is azok az erőforrások, amelyeket a nagyhatalmak rendszeresen be akarnak gyűjteni a világ többi népétől - a sajátjukon túl a másokét is. Ilyen a nyersanyag-erőforrás, ilyen az ember a maga biológiai létezésében; az a politika, amelyik rendszeresen arra törekszik, hogy megnövelje egy-egy nagyhatalom lélekszámát, ezzel magyarázható. Nézzék meg az Egyesült Államoknak például az elmúlt húsz évben bekövetkezett hatalmas népességnövekedését, ami nem természetes biológiai úton történt elsősorban, hanem az odaáramló emberek befogadásán keresztül valósult meg. Tehát nyersanyag-erőforrás, emberi erőforrás a maga biológiai formájában, az ember fejében lévő erőforrás begyűjtése, ahol nem a számszerűség, hanem a minőség a fontos. Ezt szokták agyelszívásnak nevezni, a legjobban képzett, a legjobb koponyák összegyűjtése egy-egy nagy ország területén. Az Egyesült Államok egyetemei iskolapéldáit adják ennek, de ha a Németország mostani törekvéseit figyelik, ott is láthatják, hogy az Európában elérhető legjobb koponyák összegyűjtésének tudatos politikája zajlik. És végül a negyedik ilyen erőforrás pedig a pénzben kifejeződő erőforrás összegyűjtése a saját területeiken.

Tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nagyhatalmak szándéka világos. Az a kérdés, hogy miután Magyarország nem nagyhatalom, vajon a mi törekvéseinkben van-e egy ugyanolyan állandó elem, mint amit az előbb a nagyhatalmak esetében azonosítottam. És nyugodtan mondhatom, hogy van. Nem más, mint ennek a nagyhatalmi törekvésnek való ellenállás. Ez a Magyarországhoz hasonló méretű államok folyamatos célkitűzése évszázadokra visszamenőleg. Vagyis a kérdés mindig úgy vetődik föl, hogy hogyan tudunk egy olyan politikát fölépíteni, hogy a nemzet - de ez a többi, közép-európai országra is igaz, de most elsősorban a mi magyar nemzetünkről beszélek - a kialakuló világpolitikai, világhatalmi és világgazdasági rendszerben ki tudja védeni a mi erőforrásaink elvonására irányuló politikát, illetve a kialakult helyzetet arra fölhasználni, hogy mi magunk vonjunk magunkon kívülről be erőforrásokat a saját hazánkba. Ezt szoktuk másképpen és közérthetőbben fogalmazva a politikai és gazdasági szuverenitás megőrzésének nevezni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az én mai előadásom második állítása az, hogy ma ez a kérdés a nemzetstratégia elsőszámú kérdése ismét Magyarország számára. Érthető nyelvre lefordítva: haszonélvezői vagy kárvallottjai leszünk-e annak az átalakulásnak, amelyről az első állításom során beszéltem. Tehát kárvallottjai vagy haszonélvezői leszünk-e a most kialakuló új világrendnek? Ha ebből a szempontból tekintünk Magyarország történetére, akkor azt láthatjuk, hogy az elmúlt ötszáz esztendőben elég ritkán és általában csak rövid ideig állt fenn az a helyzet, hogy Magyarország képes volt rendelkezni a saját erőforrásai felett. 1948-tól 1990-ig pedig föl se vetődött, hogy rendelkezhessünk a saját erőforrásaink felett, hiszen megszállt ország lettünk, és egy létidegen rendszerbe kényszerítettek bennünket, de 1990-ben bekövetkezett a rendszerváltás, a kérdés azonban az, hogy sikerült-e fölépítenünk olyan gazdasági és politikai rendszert, amely alkalmas arra, hogy a saját erőforrásaink fölött magunk rendelkezzünk.

A válasz - és ez a mai előadásom harmadik állítása -, hogy nem sikerült. Ezt sokan leegyszerűsítve egyébként úgy szokták megfogalmazni, lényegében semmi nem változott. Kányádi Sándor szonettjéből egy sort ki is jelöltem, ami úgy hangzik: „a kutya maradt, csak láncot cseréltek.” Ez félreértése a helyzetnek, mert kétségkívül olyan gazdasági és politikai rendszert, amellyel meg tudtuk volna védeni és saját hatáskörben tudtuk volna tartani az erőforrásainkat, ugyan nem tudtunk kialakítani, de ez már nem a régi világ. Új világrend, új eszközök és teljesen új eszközrendszer, amelyet ezen célok érdekében mind a nagyhatalmak, mind a magunkfajták használni szoktak. Tehát nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy az oroszok helyére valaki más lépett, elmentek a tankok, megjöttek a bankok, tehát ezek nagyon jól hangzanak, van is benne valami igazság, de valójában ez negligálja, figyelmen kívül hagyja azt a minőségi változást, amely közben a nagyhatalmak és a Magyarország méretű államok közötti kapcsolatrendszer minőségében bekövetkezett. Összességében azonban egyet kell értenünk, csak más logika mentén a Kányádi-féle véleményekkel, hogy gazdasági és pénzügyi értelemben 1990 után a politikai szabadság ellenére is Magyarország egy kiszolgáltatott és kihasznált ország maradt. Ez magyarázza azt, hogy azok a remények, amelyek a magyar életszínvonal gyors növekedéséhez kapcsolódtak, a magyar életminőség javulásához, viszonylag történelmi léptékben gyors megjavulásához kapcsolódtak, nem teljesültek. Tehát a kiszolgáltatott ország annyit tesz, hogy a hazádban előállított javak kikerülnek a rendelkezésed alól, és valahol máshol hasznosulnak. Most itt egy bonyolult okfejtésbe kell kezdenem, amit nem tudok megspórolni, bármennyire is szeretném, hogyha azzal az igénnyel lépek föl, hogy követni tudják az előadás gondolatmenetét. Ez a bonyolult zárójeles okfejtés, amibe most belevágok, riasztóan hangzik: a GDP és a GNI közötti különbség megvilágítását jelenti. Sajnos nem kerülhetjük el. Miután most nem abban az értelemben vagyunk alárendelt ország, hogy megszálltak bennünket az oroszok, ahol elég a fehérvári meg a veszprémi laktanyákra rámutatni, hogy a működő világ lényegét demonstráljuk, hanem egy sokkal árnyaltabb világrendszerben élünk, ezért ilyen bonyolult magyarázatokat is kénytelenek leszünk befogadni, ha valóban meg akarjuk érteni, hogy mi történik velünk.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

20130729-Balvanyos.jpg

Ezt azért fontos elmondanom, mert általában az úgy van, hogy egy-egy ország gazdasági teljesítményét a szerint mérik, hogy milyen eredményt tud fölmutatni az úgynevezett GDP, vagyis a nemzeti össztermék tekintetében. Az elsőszámú rangsorok mind ilyenek. Most persze elvesztettem a magyarázatul szolgáló demonstrációt, ezért most fejből kell rekonstruálnom. Tehát egy ország teljesítményének rangsorát, ha a világ országainak teljesítményi rangsorát fölállítják, akkor azt fogják tapasztalni, egy abszolút értékben és egy főre számítva mennyi terméket, értéket állítanak elő egy-egy országban. A dolog úgy fest, hogy ez a szám figyelmen kívül hagyja, hogy az így előállított termékből és értékből mennyi marad benn az adott országban. Mert a valóságnak csak egyik, az éremnek csak az egyik oldala az, hogy mennyit állítunk elő, az érem másik oldala, hogy mennyi fölött rendelkezhetünk. Na, ezt a másodikat, hogy mennyi marad nálunk, mennyi fölött rendelkezünk, esetleg ha máshol teremtettünk, és képesek vagyunk azt bevonni a saját nemzetgazdaságunkba, elvileg ne zárjuk ki a jövőre vonatkozóan ezt se, ezt is hozzá kell számítani ahhoz az értékhez, amit föl tudunk használni, ami fölött rendelkezünk. A dolog úgy fest a két dolog között, hogy a nemzeti össztermék és a rendelkezésünkre álló felhasználható érték között különbség van. Szinte minden ország esetében különbség van. A fejlett erős nyugat-európai országokban a saját maguk által előállított érték kisebb, mint a saját maguk által fölhasznált érték, mert képesek mások erőforrásait is bevonni, a magunkfajta országok esetében pedig úgy fest, hogy az általunk előállított érték kisebb, mint ami fölött aztán valójában rendelkezhetünk. Ezért amikor a nemzetek versenyéről beszélnek, ami egyébként úgy tűnik, hogy egy tisztességes dolog, akkor a versenyben induló országok nem ugyanannál a rajtvonalnál sorakoznak föl. Vannak, akik előrébb vannak, vannak, akik meg hátrább. Most Magyarország esetében ez a különbség a Magyarország által előállított értékek és a Magyarországon fölhasználható érték között igen jelentős. Ez a kilencvenes évek elején elérte a nyolc-kilenc százalékot is, ez a 1998 és 2002 közötti kormányzásnál beszűkült, majd 2002 után ismét kitágult, és most ismét beszűkülő félben van. Ez jól mutatja, hogyha nem ideológiai szempontból beszélünk arról, hogy mikor vannak Magyarországnak nemzeti kormányai, hanem, mondjuk, a gazdasági számokból próbáljuk ezt megfejteni, akkor jól látható, hogy melyek azok az időszakok, amikor egyébként olyan kormányai vannak Magyarországnak, amelyek arra törekednek, hogy a nálunk megtermelt értékből minél több a mi hatáskörünkben maradjon, a miáltalunk fölhasznált értékként álljon rendelkezésre. Amikor ez a két tény közelít egymáshoz, akkor nemzeti kormányaink vannak, amikor pedig tágulni kezd, akkor - akármit is mondanak magukról - valójában nem nemzeti szempontokat állítanak a gazdaságpolitika középpontjába. Ez egy rejtett dolog, ez egy rejtőzködő nagy titok. Erről keveset beszélnek, pedig ez a dolog lényege, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Miután megtaláltam a számadatokat tartalmazó papíromat, azt tudom mondani Önöknek, hogy ma a kettő dolog közötti különbség, tehát a nemzeti össztermék és a magyarok által felhasználható össztermék közötti különbség mintegy 2.000 milliárd forint. Kétezer milliárd forint! Ez egy hatalmas szám. Csináltam is néhány összevetést. Ez az egy évben kiadott összes nyugdíj kétharmada, ez az összeg több, mint a teljes oktatásra elköltött pénz, és majdnem kétévi államadósság utáni kamatfizetéssel azonos összeg. Ez eltűnik: megtermeltük, előállítottuk, megdolgoztunk érte, és eltűnt. Most arra a kérdésre kell válaszolni, s a zárójelet bezárom, és visszatérek a mondandóm fősodrához, hogy hova tűnik, és mik azok az eszközök, amelyek kiemelik Magyarországról ezt az erőforrást. Itt ahhoz, hogy igazságosak legyünk, világossá kell tennünk, hogy van olyan szegmense a Magyarországon létrejött jövedelmeknek, amelyeket jogosnak minősíthetünk, amiről azt gondolom, nem kell, hogy bántsa az igazságérzetünket. Mert igaz, hogy mi, magyarok tehetségesek vagyunk, de ebben a pillanatban, ha megfeszülünk, akkor sem tudunk Audit vagy Mercedest előállítani. Ugyanakkor azáltal, hogy Audit meg Mercedest gyártunk Magyarországon, rengeteg munkahely jön létre, ami után adót is beszedünk, de az előállított terméken keletkező profit tekintélyes része azé lesz, akié a gyár. De ez mégis olyan kivitele a Magyarországon létrejött termékeknek, ami ellen az ember nem berzenkedik úgy igazából, mert ebben az egész folyamatban mi is kapunk valamit cserébe, mi is élvezzük ennek - ha nem is teljes, de - bizonyos előnyét. A másik része azonban a jövedelmeknek, amely távozik, és a rendszer, amin keresztül kiemelik az országból, szerintem nem minősül jogosnak, ezért érdemes minden nemzeti kormánynak föllépni vele szemben. Az egyik ilyen a bankok profitja. Tekintettel arra, hogy a bankrendszer nem magyar kézben van, azonban Magyarországon hitelez, az ebből keletkező profit nagy részét, mint a kockázatukért járó pénzt talán jogosultan vihetik ki, de hogyha ez a profit magasabb, mint amit a világ más országaiban elő tudnak állítani, na, az már jogosulatlan, és ezért itt indokolt például bankadót bevezetni annak érdekében, hogy ez a forrás Magyarország területén belül maradjon. Vagy hasonló pénzszivattyú működik akkor is, amikor a forint árfolyamát mesterségesen lerontják, a nemzeti bank alapkamatját mesterségesen magasan tartják, ezért a Magyarország számára az államadósság finanszírozása érdekében bevonható hitelek kamatát is mesterségesen magasan tartják, és ezért egy jóval magasabb kamatot fizetünk, mint ami indokolt lenne, és az ilyen típusú spekulációk nélkül elérhető is lenne Magyarország számára. Ezen nagyon sokan nagyon sok pénzt keresnek, szerintem ez egy jogosulatlan profit, ennek a benntartása a magyar nemzetgazdaságban szintén legitim nemzetpolitikai cél. Vagy hasonlóképpen például a monopóliumok esetében. Amikor a privatizáció történt, monopolpozíciókat szereztek meg nagy nemzetközi cégek, mondjuk, a magyar energiaszektorban, a magyar vízellátásban, általában a közszolgáltatások területén, és az ármeghatározásban is monopolpozícióra tettek szert, és ami fölötte van az indokolt profitnak, márpedig az elmúlt húsz évben ez általában fölötte volt, éppen most jövünk vissza a rezsicsökkentés révén ebből az állapotból, tehát ez a profit szerintem már jogosulatlan, monopóliumból fakadó profit, amit szintén kivisznek az országból. Vagy hasonlóképpen a devizahiteles konstrukció, amibe belecsalták emberek százezreit Magyarországon, szintén ilyen típusú, Magyarországon megtermelt jövedelem, amit az emberek fizetésképpen megkapnak, a devizahitel-kamatok emelkedése bekövetkezett, az árfolyam kedvezőtlenül változott, azt ki kell fizetnünk, azt kiviszik a nagy nemzetközi pénzintézetek. Ezek mind olyan pénzszivattyúk, amelyeket ha egyenként beazonosítunk, és a számokat összeadjuk, meg fogjuk kapni azt a kétezer milliárd forintot évente, amit a magyarok által előállított értékből mások kiemelnek a mi rendelkezésünk alól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha belegondolunk abba, hogy mit csinált Magyarország 2010 után, és ennek a gondolatmenetnek a logikájában akarjuk megfogalmazni, akkor azt tudom mondani, hogy nemzeti gazdaságpolitikát kezdtünk folytatni annak érdekében, hogy az az érték, amit a magyarok megtermelnek, Magyarországon maradhasson. Beazonosítottuk ezeket a csatornákat, és egyenként megpróbáltuk ezek romboló hatását mérsékelni. Ezért van az a furcsa helyzet, hogy miközben minden ország a saját gazdaságpolitikáját magyarázza, arról beszél, hogyan akarja kezelni a válságot, az egyetlen ország jószerivel, amely nem erről beszél, az Magyarország. Én sosem arról akarok beszélni, hogyan akarunk válságot kezelni, hanem arról beszélek, hogy a most kialakuló új világrendbe hogyan akarunk fölépíteni egy olyan gazdasági és politikai rendszert, amely garantálja, hogy amiért mi dolgoztunk meg, a mienk is maradhasson. Most persze nem azért beszélek én erről, mások meg a gazdasági válságkezelésről, mert esetleg mi, magyarok okosabbak lennénk - ezt ugyan jól esik gondolni, de sajnos valószínűleg nem egészen így áll a helyzet -, hanem azért, mert nekünk kétharmadunk van. Aki mögött egy nemzeti összefogás van és kétharmad, vállalkozhat rendszerépítésre. De nézzék meg, anélkül, hogy bármely országot megemlítenék, egy országban, ahol éppen sikerül összerakni a többséget nagy nehezen egy koalíciós kormány formájában, majd lemond az egyik miniszter, a másik miniszter, és előállnak a válságok, hát ott örülnek, ha válságot tudnak kezelni. Az sem megy nagyon. Ott az az álom, hogy föl tudjanak építeni egy modern világban már adekvát, tehát a nemzeti célokat jól szolgáló politikai és gazdasági rendszert, ez a gondolat sem tud megszületni, mert a napi válságok túlélése leköti az ország vezetőinek minden energiáját, a szürkeállomány teljes egészét. Az, hogy Magyarországon nem ez a helyzet, kizárólag azért állt elő, mert 2010-ben a magyarok - szerintem nyilván ezt nem ilyen bonyolultan átgondolva, ahogyan én ezt bemutatom, hanem ösztönből, és ilyenkor a kultúra, a civilizáció és a történelem sokat számít - ösztönből ráéreztek arra, hogyha 2010-ben nem hozunk létre egy soha korábban nem volt mértékű összefogást, akkor nem tudunk kikerülni ebből a helyzetből. És ezért szerintem helyes dolog, hogy a magyar kormány nem válságkezelésre, hanem egy új, a személyiségi jogokat tiszteletben tartó, az emberi jogokat tisztelő, a szabadság eszméjét elfogadó, de mégiscsak új politikai és gazdasági rendszert próbál fölépíteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért helyes, hogy nemcsak a hanyatlás megállítását, hanem egy új politikai, gazdasági rendszer fölépítését is választottuk. Most nézzük, melyek voltak - kilenc ilyen lépést sikerült beazonosítanom - azok a lépések, amelyek az elmúlt három évben az előbb elmondott logikában a magyarok által megtermelt értékek fölötti nemzeti kiterjesztés megerősítését szolgálják. Ugye, az első az, hogy magát a rendszert létre kellett hozni. Minthogy ennek az új rendszernek az alapjait - a modern demokráciákban ezeknek az alapoknak mindig közjogi alapoknak kell lenniük - az új alkotmány írja le. Az új alkotmány, az Alaptörvény adja meg az alapját, teremti meg a rendszer kereteit, amin belül, ha a kormányok jól végzik a munkájukat, akkor meg lehet védeni a Magyarországon előállított értékeinket. Ezért ez az alkotmány, az Alaptörvény talán még mindig tabudöntésnek számít Európában: nem egy liberális alkotmány. A dolog úgy fest, hogy ez az alkotmány a szabadság tiszteletére épül, de a szabadság tiszteletére nemcsak liberális alkotmányokat és közjogi berendezkedéseket lehet fölépíteni. Most ez egy nagyon nehéz döntés, mert a II. világháború után Európában szinte mindenhol kizárólagossá vált, hogy egy-egy alkotmányos berendezkedés mérőszáma vagy mérőmutatója nem lehet más, minthogy mennyire liberális. Ezért amikor a nemzeti konzultációt meghirdettük az alkotmányról, az első kérdés lényegében erről szólt. Nem úgy, hogy Ön liberális alkotmányt akar-e, azt gondolom, nagyon sokan nem tudtunk volna a mélyére hatolni ennek a kérdésnek, ha így tesszük föl, hanem azt a kérdést fogalmaztuk meg, hogy Ön szerint az alkotmánynak csak jogokat kell garantálnia, vagy jogokat és kötelességeket egyensúlyban? És az emberek azt válaszolták több mint 80 százalékban, hogy az új magyar alkotmány jogokat és kötelességeket egyaránt definiáljon. Ilyen értelemben tehát a csak jogokat és csak szabadságokat definiáló alkotmányokkal szemben nem egy liberális, hanem egy nemzeti alkotmány lett, amely a szabadságokra épül, de a jogokat és kötelezettségeket egyensúlyban akarja tartani. Ez az alkotmányos berendezkedés éppen azért, mert nem liberális, visszaadta a polgárjogot annak a kifejezésnek, amely nem egy egyszerű kifejezés egyébként, annak hangzik, de nem kell mindig úgy tekintenünk, mert egy bonyolult rendszert találunk ott, ami a közjó. Igenis, van olyan, hogy közjó, amelyet szolgálnia kell a köz-intézményeknek, és a köz megválasztott vezetőinek is a közjót kell szolgálniuk. Ez a gondolatkör lényegében az alkotmányban nyert elismerést, és innen állítható feladatként, mérceként a mindenkori magyar kormányok irányában.

A második lépés, amit tettünk, az államadósság csökkentése. Könnyű belátni, amíg az államadósság magas, magas kamatokat kell fizetni, minél magasabb az államadósság, annál magasabb kamatokkal jutsz kölcsönhöz, azt vissza kell fizetni, és így ezen a rendszeren, ezen a pénzszivattyún keresztül egyre több megtermelt érték megy ki az országból. Ezért ha az államadósságot csökkentjük, akkor ezzel csökkentjük a visszafizetendő kamat összegét, ezen keresztül a kamat mértékét, és egyre inkább csökken az ezen az ágon Magyarországról távozó összeg. Ugye, ne felejtsük el, hogy a kormányváltáskor 85 % környékén volt az államadósság, onnan levittük 79 %-ra, és tegnap utasítottam a gazdasági minisztert, hogy bár később járna le az IMF-nek visszafizetendő kölcsönünk, még a nyár folyamán végtörlesztést hajtsunk végre, és az egész összeget fizessük vissza. Ez az összeg egyébként rendelkezésre áll, mert az elmúlt három évben a magyarok megtermelték ezt a pénzt, ezt mi be is gyűjtöttük - senki sem szeret adózni, de valahogy be kell gyűjteni az így termelt összegeket, begyűjtöttük -, a számlánkon van, és most vissza fogjuk fizetni az IMF-nek az összes pénzt, és így tisztán állunk az Úr színe előtt. Legalábbis ami a dolgoknak ezt a metszetét illeti.

A harmadik dolog, amit a saját erőforrásaink feletti rendelkezésünk érdekében a kormány megvalósított, hogy belátta, hogy nemzetközi cégek nélkül az egyébként több mint 35 évig tartó kollektivizálásra, tehát állami erőszakkal történt vagyonelkobzásra épített rendszer, amely szükségszerűen tőkehiányos, nemzetközi tőke nélkül nem működtethető. De mégsem mindegy, mely nemzetközi cégek, melyik ágazatban és milyen arányban jönnek be, és ezért létrehoztuk a nagy nemzetközi cégekkel kötött stratégiai megállapodások rendszerét - lassan már harmincnál vagyunk -, ahol mi rögzítettük, hogy ők mit fognak csinálni a következő időszakban, és mely tevékenységüknél számíthatnak a kormány támogatására, és hol kevésbé számíthatnak támogatásra, hogy finoman fogalmazzak.

A negyedik dolog, amelyet célul tűztünk ki, hogy a magyar nemzeti tőkét is meg kell erősíteni. Fontos a magyar kis- és középvállalkozások megerősítése, de az is fontos, hogy közép-európai méretekben számottevő, nagy, nemzetközi cégei is legyenek Magyarországnak. Most ez nem teljes lista, amit mondok, mintegy demonstrálandó az eredményeket egy rövid ízelítő. Ugye, a pénzügyi szektorban megvan az OTP, amelynek ugyan vitatható tulajdonosi háttere van, de mégiscsak magyarországi banknak tekinthető. Most a takarékszövetkezeti rendszert mellészervezzük, így nyugodtan mondható, hogy a pénzügyi rendszeren belül lassan meg fogjuk haladni az 50 százaléknyi nemzeti tulajdoni arányt, és van egy pénzintézet, amely közép-európai kitekintésben is jelentősnek mondható, sőt az európai rangsorban is úgy áll. Energiaszektorban van egy MOL, és van egy MVM, amely hasonló erényeket mondhat magáénak. Építőiparban a Trigránit, a Közgép, alumíniumiparban a MAL, a gyógyszeriparban pedig a Richter, amely szintén egy nemzeti kézben lévő tőkés vállalkozás. Tehát nyugodtan mondhatom, hogy a nemzetközi versenyképességhez szükséges ágazatokban versenyképességet mutatni tudó nagy magyar cégek hálózata is lassan megépül. Erről mindig van politikai vita. Különösen az izgatja az újságírók libidóját, hogy melyik magyar tőkéscsoport melyik politikai párthoz köthető inkább vagy kevésbé, ami egy izgalmas kérdés és nem lényegtelen. Az egy másik előadás témája, hogy itt mi milyen arányokat tudunk fölállítani, de most nem ez a fontos, hanem az, hogy nemzeti szempontból végre vannak nagy nemzeti tőketulajdont megtestesítő végeink.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A következő dolog, amit tettünk, az, hogy megpróbáljuk a korábban igazságtalanul szétosztott közterheket igazságosan szétosztani. Megszüntettük azokat a kiváltságokat, amelyeket elsősorban a pénzügyi szektorban és azon túl pedig a nagy nemzetközi cégek magyarországi hálózataiban tapasztaltunk, hogy arányaiban kisebb, tehát a képességeikhez képest kisebb arányban vállaltak közterhet, mint, mondjuk, a kiskeresetű, dolgozó magyarok. Ezért bevezettük a bankadót, és bevezettük a multiadót is. Mint bizonyára tudják, ez folyamatos vitát eredményez Brüsszellel, de majd egy későbbi gondolatban erre visszatérek, a számok azt mutatják, hogy megéri ezt a konfliktust vállalni.

A következő dolog a demográfiai program. A demográfiai program. Itt, ugye, azzal a problémával állunk szemben, hogy elöregszik a magyar társadalom, és olyan életviszonyok alakultak ki hazánkban, hogy azt kell mondanom, sajnos - mint Tőkés püspök úr tanulmányaiból is tudjuk - nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében, ami összességében a magyar népesség fogyásához vezet. Most ez szintén egy külön előadást igénylő téma, de ha jól a mélyére tekintünk ennek a dolognak, akkor nekünk, férfiaknak be kell ismernünk azt, hogy olyan gazdasági és társadalmi rendszereket működtetünk, amelyek nem adják meg a nőknek a szükséges megbecsülést. Egész addig, míg ez az új, a nemzeti érdekeket védő politikai és gazdasági rendszer nem adja meg a nőknek a szükséges megbecsülést és elismerést, addig a demográfiai hanyatlást nem lehet megállítani semmilyen közgazdasági eszközzel. Ezért a kormánynak, de leginkább az embereknek maguknak szerintem az volna a dolguk, hogy a nők társadalmi szerepének elismerése ügyében nagyvonalúbbak legyenek, mint amit az elmúlt időszakban mutattak. Ezért az egész gyermekellátási rendszernek egy fontos átalakítását hajtjuk majd végre a következő szeptemberben vagy októberben, amit a magyar belpolitikában gyed extrának nevezünk, ahol újraszabályozzuk azokat a pénzügyi lehetőségeket, amelyeket egyébként a gyermeket vállaló nők igénybe vehetnek a magyar államtól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A következő stratégiai elem a devizahitelek kivezetése a magyar pénzügyi rendszerből. Most itt nemcsak arról van szó, bár önmagában is elég súlyos ügy volna, hogy megsegítsünk embereket, akiknek ma az egyetlen vagyontárgyuk a fedél a fejük fölött, a lakásuk került bajba. Ez önmagában is cselekvésre kellene sarkalljon egy kormányt, de van itt egy még ennél is jelentősebb dolog. A devizahitelek végül is egy rászedés eredményeképpen álltak elő: rászedték az embereket, elhitették velük, hogy ez egy olyan valami, amin sokat lehet nyerni, és nagyon kicsi a kockázata annak, hogy veszítsenek. Kiderült, hogy lehet nyerni egy ideig, egy idő után előállhat azonban olyan helyzet, amikor a kockázat sokkal nagyobb, mint a várható nyereség. Kicsit belerángatták és belecsalták a bankok a magyar állampolgárokat ebbe a konstrukcióba, és ezen a bankok rengeteget kerestek. Ezért amikor a devizahiteleket kivezetjük a pénzügyi rendszerből, amiről szintén döntött a kormány, és most épp tárgyalunk erről, akkor valójában igazságot szolgáltatott. Nemcsak egy pénzügyi manővert hajtunk végre, hanem igazságot szolgáltatunk. Világossá akarjuk tenni a jövőre nézve minden nagy, tőkés csoport számára, hogy nem lehetséges még egyszer úgy pénzt csinálni és profitot előállítani Magyarországon, hogy embereket szednek rá. Ez nem lehetséges. Ott, ahol a kormány be tud avatkozni, ez ellen mindig be is fog avatkozni. A következő dolog, amit szóba szeretnék hozni, a nyolcas sorszámú kormányzati elgondolás a munkára és a közmunkára vonatkozik. Az adórendszerről nem beszélek, de a közmunkáról kell mondanom néhány szót. Két fölfogás létezik ma Európában. Vannak a többiek az egyik oldalon, s mi a másikon. A másik oldalon az a gondolkodás meghatározó, hogyha majd lesz gazdasági növekedés, ha kijutunk a gazdasági válságból, akkor majd jut munkalehetőség az embereknek. Ahol mi vagyunk, talán inkább magányosan a másik oldalon, azt mondjuk, ez fordítva van: ha lesz mindenkinek munkája, akkor kijutunk a válságból. Ez egy nagyon fontos különbség, és nem csupán retorikai fordulat. Ha megnézik Önök, hogyan kezelték Nyugaton, a nyugati világ országai az 1929-33-as világválságot, akkor azt látják, hogy inkább úgy, ahogyan mi beszélünk és gondolkodunk róla. Csak akkor, amikor - különösen az amerikaiak - a New Dealt meghirdették, elég gazdagok voltak, a költségvetésükben volt mozgástér, nem volt az Európai Unió a számukra, hogy három százalékosnál nagyobb hiány nem lehet, és ezért nagy programokat hirdettek meg: út- és vasútépítéseket, amelyeket költségvetésből finanszíroztak. Ez Magyarország számára ma nem lehetséges, mert el vagyunk adósodva, három százaléknál magasabb volt a hiányunk, épphogy visszahoztuk, és amint e fölé megyünk, az unió büntet, tehát nekünk úgy kell munkahelyeket létrehozni, hogy erre közben nagyon kevés költségvetési forrásunk van. Ezért nem tudunk nagy közberuházásokat meghirdetni, hanem kis közmunkaprogramokat tudunk meghirdetni, ami összességében 300, azaz háromszázezer ember számára teremt lehetőséget. Háromszázezer olyan ember van Magyarországon, aki ma közmunkából és nem segélyből él, és korábban segélyből tartotta fönn magát. Ez igaz, hogy nem vasútépítés, hanem ároktisztítás. Igaz, hogy nem útépítés, csak kaszálás. Igaz, hogy nem fejlett ipari munka, hanem szociális mezőgazdasági tevékenység. Ez igaz, de munka, jövedelem, és összességében ez a rendszer segít hozzá bennünket ahhoz, hogy - még egyszer mondom - azáltal, hogy mindenki dolgozik, úrrá lehessünk a válságon.

És végezetül az utolsó dolog. Ez pedig a magyar nemzet számára rendelkezésre álló emberi erőforrások újjászervezése. Ezért is hoztunk létre egy olyan kimondhatatlan nevű minisztériumot, hogy szinte szégyellem is mondani. EMMI vagy hogy is kell mondani, amit Balog Zoltán lelkész úr vezet miniszteri rangban, ugye, az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Azért került egy helyre az egészségügy, a sport, az oktatás, a kultúra meg minden egyebek, mert itt az emberi erőforrással való gazdálkodás rendszerét kellett újjászervezni, nem megoldani mindösszesen az egészségügy problémáját, meg javítani az oktatás minőségén, hanem egy új szemléletben összenézni és az emberi erőforrások egy logikus, új gazdálkodási rendszerét kellett fölépíteni, amivel ez a minisztérium most már három és fél éve birkózik. Azt gondolom, hogy talán nem sikertelenül. Ezért bizonyos területeken, az emberi erőforrás-gazdálkodás bizonyos területein, mint egészségügy, oktatás, visszaállítottuk az állami felelősséget. Tehát az iskoláink többé nem önkormányzatiak, hanem államiak. A kórházak nem a megyei közgyűlésekhez tartoznak, hanem az államhoz, és így tovább, és így tovább. Hogy állami felelősséget tudjunk érvényesíteni, hogy jól vagy rosszul, az persze egy másik kérdés, a jövő zenéje, majd meglátjuk, de legalább esélyt kaptunk rá, hogy egy integrált emberi erőforrás-gazdálkodást valósítsunk meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Akkor most kitérnék arra a kérdésre, ha még van időm, hogy érdemes-e vállalni konfliktust az Európai Unióval. Ugye, kétfajta ember van a mi politikai táborunkban. Most nem az egész országról, hanem a mi politikai közösségünkről beszélek. Az egyik az, akinek fontos, mi van ráírva a zászlónkra. Általában, ha azt keresgéljük, mi is van felírva a polgári, jobboldali, keresztény, nemzeti tábor zászlajára, akkor leginkább Rákóczi zászlófeliratát hozhatjuk ide, ugye: „Istennel a hazáért és a szabadságért!” És vannak emberek, akiknek fontos, hogy ez alá és éppen ez alá a zászló alá álljanak be, mert más zászló alá nem akarnak - mondjuk, „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” feliratú zászló alá nem akarnak - beállni; vannak ilyen magyarok, nekik fontos. De a mi politikai táborunkban nagyon sokan vannak, akiket igazából nem hoz lázba, mi van felírva a zászlónkra. Azzal törődnek, hogyan lesz meg a következő napi betevőjük, hogyan élik túl a következő hónapot, és egyáltalán gazdasági értelemben képesek-e magukat és a családjukat fönntartani. És ha esetleg érdekli is őket a zászló, hát csak ez után. Nagyon fontos, hogy azoknak az embereknek, akiket nem érdekel, mi van fölírva a zászlónkra, mindig bizonyos legyen, hogy amikor ez a zászló van fönn, akkor ők jobban élnek, amikor a másik zászló van fönn, akkor rosszabbul. Ezért tehát nekünk a nemzetpolitikánkon keresztül gazdaságilag is sikeresnek kell lenni, vagyis be kell bizonyítanunk ennek a közönségnek is, akik szintén a mi táborunkba tartoznak, hogy amíg azok a konfliktusok, amelyeket nemzeti ügyekből kiindulva vállalunk, gazdaságilag ésszerűek, és azon ők nyernek, és nem veszítenek. Mondok is rögtön egy példát! Itt volt ez a konfliktus az Európai Unióval, nemzeti alapon vállalt konfliktus: megadóztattuk a nagy telekommunikációs cégeket, az unió ezt nem fogadta el, eljárást indított ellenünk, perre mentünk, és a legutóbbi napokban született egy döntés arról, hogy nekünk van igazunk első fokon. Az unió visszavonta ezt a keresetét, és itt kiderült, hogy igenis megérte konfliktust vállalni, mert írd és mondd: 185 milliárd forintot gyűjtöttünk be, amit nem tudtak tőlünk visszavenni. 185 milliárdot! Ezt adóból kellett volna beszednünk az emberektől, ha nem szedjük be a multicégektől. És ugyanígy áll a helyzet a bankokkal, tehát nem öncélú konfliktusokat vállalunk, hanem a kisemberek, a kiskeresetűek számára is nagyon fontos, értelmes, nemzeti konfliktusokat vállalunk, aminek közvetlen gazdasági haszna van ezeknek az embereknek a számára. Ezt az összefüggést mindig be kell mutatnunk, mert ha ezt nem mutatjuk be, akkor az ellenfél azt fogja bemagyarázni ezeknek az embereknek, hogy öncélú ideológiai alapú konfliktusokat vállalunk pusztán az Európai Unióval. Holott ez nem igaz. Ha összeszámoljuk, hogy az igazságos közteherviselés érdekében mennyi pénzt szedtünk be máshonnan, mint az emberektől - bankok, nyugdíjalapok és így tovább -, ez több ezermilliárd forint. Soha ilyen igazságos és méltányos tehermegosztás Magyarországon nem volt, mint amit az elmúlt három évben építettünk ki, és ez azoknak is fontos, akiket a nemzeti politika absztrakt céljai kevésbé vonzanak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

És akkor végezetül megérkeztünk a kettős állampolgárság kérdéséhez. Hogy jön, hogyan kapcsolódik a kettős állampolgárság és a Kárpát-medencei keretekben való gondolkodás mindahhoz, amiről az előbb beszéltem?

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A dolog mégiscsak úgy áll, hogy a XX. századi történelem az Magyarországot egy szétszórt nemzetté tette. Egyes nemzetrészeket úgy szórt szét, hogy el se mozdította, csak választóvonalakat húzott a különböző nemzetrészek közé. Lásd, itt ülünk Erdélyben, ez Románia, holott egyébként ez korábban Magyarország volt. Húztak egy vonalat, ezzel elválasztottak bennünket. Csak az ’56-os forradalom után 180-200 ezer magyar ment el Nyugat-Európa irányába. Szétszóratott. És ez a kiáramlás nem csak az ’56-os forradalomhoz, hanem a XX. század más eseményeihez is köthető: II. világháború előtt, II. világháború után. Magyarország tehát egy szétszóratott nemzet. A kérdés az, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy van-e értelme és lehet-e egy szétszóratott nemzetből erős világnemzetet építeni, márpedig ha a magyarok erős nemzet akarnak lenni, akkor csak világnemzetként tudnak azzá válni. Ugyanis a dolgok mostani állása szerint közjogi kapcsolatot létrehozni a világban élő magyarok között nem területi alapon, hanem az állampolgárság kötelékén keresztül lehet. Ha tehát össze akarjuk adni és össze akarjuk szervezni a világban élő összes magyar erejét, az csak az állampolgárságon keresztül lehetséges. Ezért annak a politikának, amit Magyarország folytat, vagyis a saját erőforrásai fölött saját magunk rendelkezzünk, ennek szerves része a kettős állampolgárság, mert így teremtjük meg a lehetőséget, hogy összedolgozzanak a különböző államok területén élő magyarok. A kérdés csak az, hogy meg tudjuk-e ezt a közjogi köteléket teremteni, és utána okosan tudjuk-e szervezni a világban élő magyarságot úgy, hogy egy erős anyaországhoz kapcsolódva a szülőföldjükön maradva is gyarapodni tudjanak. Ez az a dimenzió, amikor hirtelen az országpolitika az átlép nemzetpolitikába. Mert Magyarországnak nemcsak az a fontos, hogy a Magyarországon élő magyarok gyarapodjanak, nekünk azt a módszert kell megtalálnunk, ahol a budapesti magyar is, elnézést, a felcsúti magyar is, a tusnádfürdői magyar is, a New Yorkban élő magyar is meg az Argentínában élő magyar is valahogyan gyarapodni tud. Egy olyan rendszerhez tud kapcsolódni, amelyből ő erőforrásokat kaphat. Ilyen értelemben nem kiszivattyúzódik az erőforrás az országból, hanem a világban élő magyarok összeforrásának a mértéke kell, hogy növekedjen. Ennek a módjait, módszereit, szervezését kell kidolgoznunk és megtalálnunk, de mindennek az alapja az a kötelék, ami a világban szétszórva élő magyarok és az anyaország között fönnáll, ez pedig nem lehet más, mint az állampolgárság. A mi esetünkben a kettős állampolgárság. Ezért a magyar nemzetstratégiának, a gazdasági nemzetstratégiájának szerves része a nemzetpolitika, amely segít megőrizni a nemzeti identitást, segít abban, hogy szülőföldön boldogulhassanak ezek az emberek, segít abban, hogy az óvodától az egyetemig magyar nyelven tudjanak tanulni. Ezek az intézmények kötődjenek az anyaországi Magyarországhoz, és így szétszakított nemzetből erős nemzetté tudjunk válni.

De ennek a politikának a kulcsa, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az erős anyaország. Ha nincs erős anyaország, nincs erős nemzet. És ezért - és itt fejezem be a mondandómat -, miután 2010-ben a magyarországi magyarok jóvoltából egy kétharmados fölhatalmazással a nemzeti erőforrások fölött rendelkezni képes új politikai és gazdasági rendszert kezdtünk fölépíteni, amelybe sikerült bevonni a világban élő összes magyart, most már az ő érdekük is, hogy ez a saját erőforrásaink fölött rendelkezni akaró nemzetpolitika, nemzeti politika a 2014-es választások után is folytatódjon. És ez most már nemcsak az anyaországi magyarok ügye, hanem mindannyiunké. Közös lehetőség és közös felelősség.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!


Források:
http://orbanviktor.hu/beszed/a_kormany_nemzeti_gazdasagpolitikat_folytat
https://www.youtube.com/watch?v=qoexkRPB9Jw
https://www.youtube.com/watch?v=ZC9SE0cKVAg


A bejegyzés trackback címe:

http://doku.blog.hu/api/trackback/id/tr865435451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.